A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.
Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó
mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen
kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina
grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak,
aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén.
A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos
meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában
nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben
kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy
sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára,
hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with
the lady!»
A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy
fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel
látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját.
Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.
– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…
A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis
barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába.
– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára
fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…
Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.
– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem
akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé
apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én
nem engedtem magamat visszatartani…
Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba
felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá.
– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel.
– De hát mit akar ez itt?
– Társalkodónőm.
– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai
lady, – ezt nem értem most…
Etel két kezébe fogta barátnője arczát.
– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!
Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott
valami.
– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?
– Azt hiszem, igen, egy keveset…
A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó
találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással
arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét.
– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?
Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna
ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal
tért át más tárgyra.
– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?
– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt,
a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most
pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt
hangon mondta.
– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide
jönni.
– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé
megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a
további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól
érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet
választottam.
– Okosan tetted.
– Mi ujság Kevemegyében?
– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei
versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be
voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet
egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka
jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két
kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket
Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott,
meglátogattam a szegény Drill sírját is…
Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz
apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel
barátnőjének.
– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal
urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy
empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe,
Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát!
A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.
– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész
felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen
egyszer sem.
– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.
– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és
nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a
fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó
dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit
róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni.
Etel némán hallgatta mindezt.
– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.
– Nem volt.
– Hogy van az?
– Nem tudom.
– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett
valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt
mondja, veszedelmes ember, izgató…
Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit,
ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.
Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.
– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.
A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével
szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn
megérintette a feléje nyújtott kezet.
– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel.
– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván
báró, – úgy fogtam el az utczán.
Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel
azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első
találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés
fejlődött.
Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot.
Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt
fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a
világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott
vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely
becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az
elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy
teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért.
A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A
rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt
győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az
alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még
attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A
bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta,
hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol
otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta
pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a
feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit
látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud.
Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most
ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel
egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő
megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran
szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a
keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden
felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb
gyógyszer a kaczagás…
Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel
egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és
rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a
mellékszobában meghallja zokogását.
A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A
hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban
hangoztatták, eljutottak hozzá is.
– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván
báró, midőn Korláth elbúcsuzott.
Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki.
– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom.