Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a
külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek
bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a
fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó
részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes
volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának.
Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos
viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy
Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez
számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors
megosztotta köztük javait.
Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a
tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi
iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek.
Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik
Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta
magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt,
érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak
állást egymással szemben.
Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának
első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást
tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad
így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval
magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás
ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását
növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.
A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr
elutazott.
– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét.
Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr
várja.
Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A
lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta
előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág
ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése
bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki
a szárnyasajtókat.
Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves
ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott
kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott
székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.
Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé
közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés
fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör
keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított
egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel
alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen
haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb
metszésű és nagyobb.
– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.
– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye
örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag –
huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?
A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet
öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már
megbocsátottad nekem?
Attila elpirult.
– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…
– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked
megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét.
A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor
fürkészőleg tekintett fivérére.
– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz
hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.
– Kit értesz a többiek alatt?
– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim
alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség
lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor
szivaros dobozt tolt öcscse elé.
– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet
utasításokról menten meg tudjam alkotni?
Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.
– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse
hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat,
– te tudsz írni!
Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse.
Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi
önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.
Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta.
– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila.
– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert
nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra
lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is
jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz
jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz…
valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a
győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a
halál…
Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is
hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor
fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit,
majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha
őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy
előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg
hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet
és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha
belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt
teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és
diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld
munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd,
miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy
nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan
rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!
Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort
egyszerűen bolondnak nevezik?
– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? –
kérdezte.
– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már
megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?
Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő
vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak.
– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül.
– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges
meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől.
Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket.
– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha
megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy
szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben!
Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt
hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt
ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje
is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de
semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé…
Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra
használta, hogy elbúcsuzzék.
– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan
unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre
is, testvéred vagyok.
Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első
találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél
gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos
ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak
látszott.
Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem
fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt
építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg
szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott.
Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert
a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű
életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta,
támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette
saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó
czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános
mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta,
mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében
végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor
láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot,
virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt!
Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha
megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni,
csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen
maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s
Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a
kisérletekkel.
A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét
érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem
itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.
Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.
Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal
publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a
klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:
– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?
– Miért kérdi, méltóságos uram?
– Van egy olcsó kerületünk.
– Pénzért vegyek mandátumot?
Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha
szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon
ritkák.
Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl,
pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt
ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő
szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal
szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray
birtokokhoz tartozó falvak ellen.
Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és
lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az
összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van
társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos
hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint
számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a
győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a
mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel
hallgatta.
A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga
is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse
elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy
bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be
legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez
és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több
ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései.
– Gondolod, hogy Jolán még szeret?
Attila a fejét rázta.
– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt
tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar
Boros-Kevére…
– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila
kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról.
– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová
vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak:
szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…