A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros
járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön
és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy
még nem hajlandó föladni törvényes jogait.
A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak
össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat.
A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a
bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak.
Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az
országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál
találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb
társaság gyűlt össze.
A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és
estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei
közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az
olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket,
a mely vitának is beillett.
E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben
polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg,
miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona
útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum
bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket
vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan
frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint
hajdan az aranyzsinóros attila.
– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik
idősebb tagja.
– Nem olvastam, – persze újabb botrány?
– Hallatlan botrány…
– Úgynevezett leleplezések?
– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.
– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő
hirlapok közt keresgélni kezdett.
– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir
türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt.
A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő
eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat
egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült
megvesztegetnie.
– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben,
hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet
róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig
van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a
tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk.
A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé
türelmetlenül mondta:
Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás
hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka.
E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem
felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval
összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek
találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken
villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles
metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag,
szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a
parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt,
most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és
dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket
csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe,
ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult.
– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum
mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?
– Kik azok? – kérdezte egy hang.
– Lovrich Iván és leánya.
– Ej, a rácz nábob?
– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási
mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát,
mindenütt magával hurczolva leányát…
– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki.
E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt
hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek
közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden
társaság ellen.
– Miért nem adják férjhez?
– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy
reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt
Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni,
midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott
dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe
szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset…
– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül.
– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag
kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet
tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik
páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát
énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy
fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt,
hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.
– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal
hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.
– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a
trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz
hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak
lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.
Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva.
Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben
feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes
egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó
viszonyt.
A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte
lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint
rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik
lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült
iszapban.
– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval
találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire
ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie,
szeretném, ha botrány nélkül történhetnék.
Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe.
– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont.
– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik
meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek
is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri
körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba.
Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a
nagy áriát még meghallgathatjuk.
Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két
barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső
irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé
sorozott.
A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig,
harsogó tapsvihar töltötte be a házat.
– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az
őrnagy.
– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?
– Az.
– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat
foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.
– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…
A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak
a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki
hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el
úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén
napjaira jutott a tánczosnő hálójába.
Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a
páholyba.
– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy
egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van.
– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a
tánczosnőt.
A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.
Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az
ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.
A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két
kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre
emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja,
legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a
melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott
egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint
hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.
[Illustration: A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában.]
Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen
hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.
– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be
merte tenni a bűnbarlangba.
Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól
hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak,
s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra.
– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem
olyan dolgokat iratni a lapjában?
– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal
nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…
– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam
fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a
referens?
Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan
koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer
kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.
Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már
szent lett közöttük a béke.
– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az
ultima ratiót.
– Ej, ez tehát ultimátum volt?
Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt
a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano?
– Per costume di casa.
A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett
beszélni.
– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most.
– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, –
felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.
A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella
bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.
Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő
pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az
engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással
fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá,
csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan
hajolt Attilához.
– Eh, la picciola talán féltékeny?
Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép
tánczosnő páholyában.
– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn
kezet nyujtott a távozónak.
– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy
tiszteletemet tegyem…