Iván báró magához kérette öcscsét.
Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt áll;
bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem volt
izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében, most is
bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet könnyen lehetett
hidegvérszámba venni.
Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy, hogy
Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak reggel óta
heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt magának – brómot
és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat még nem tudta
megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Most
az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt egy bőrtokban, homeopatikus
kicsinységű üvegcsék közt.
– Bátyám, hivatott?
– Ah, itt vagy!
A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére.
– Olvasd ezt!… – mondta.
Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait, a résen
vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába, megvilágítva a báró
tar koponyáját.
A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy
eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy a
bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő, semhogy egy
érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen. Egyébiránt ő maga is
érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet…
Őszinte örömére fog szolgálni, ha Etel arra használja szabadságát, hogy
szíve választása szerint legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb
barátjának, s a többi.
Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos ellentét
volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával.
– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok tetejét.
– Elolvastam.
– Mit szólsz hozzá?
A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint a
bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a melyről előre
tudja, hogy nem használhat a vádlottnak.
– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni akar és
talán már ki is szemelt valakit…
– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott tenyerével. –
Korláth és szerelmi házasság! A ki csak egyszer látta az utczán, az sem
tartja képesnek ily ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az
eljegyzéstől; mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét
éjjel fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen!
– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal.
– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem?
– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza becsületét.
– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta Iván,
az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak, mint nektek.
Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a leányomat s ennek te
vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért nekem adni?
Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet rajta.
– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret. Szerettem
volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is jól van. Miután
leánya szívét birom, kérem a kezét…
A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a bróm és
a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s megelégedett
azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon mondta:
– Tudod, hogy szemtelen vagy?
– Bátyám!
Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá:
– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert egy
ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én leányomat! Ez –
ez – nem rossz!
Attila visszanyerte önuralmát.
– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri Európa
és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll túlságosan az
öné mögött.
– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray gróf
kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal mágnások
per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból, mindez meg fog
változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és nem áll meg, hogy
veled kezet szorítson, a grófnő az ischli esplenade-on sétál a
főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a fiatal urak pedig udvari
vadászatokra lovagolnak és nem ismernek rád…
Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját:
– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem, vezettesse
magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke boldogságáról van szó.
Iván báró megvetőleg intett a kezével.
– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a melyet
atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos boldogságot, a
melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt, – azt a boldogságot, a
melyet szívesen cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja
vissza. Én nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a
meggondolatlanság tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem
ürügye alatt öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi
gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és
mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt fogok
adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit beszélek?
Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok, vagyonomat nevemmel
együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja, vesszen a név, a pénz legyen
a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok vigyázni a leányomra…
Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró
erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen lesujtotta.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az agg előtt, ki
anyjának vonásait viselte.
– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E megszólításra kitört
a báróból nehezen visszafojtott haragja.
– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy Kunnak joga
van engem ma bátyjának nevezni…
– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után nyulva.
Iván báró meghallotta ezt a szót.
– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát. – Oh, én
bolond, én százszoros bolond! Hogy el tudom felejteni, a mit minden
paraszt tud: az alma nem esik messze a fájától! Magam hívtam házamba –
épp úgy, mint atyám. Vak voltam – épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a
hol atyám állt. Kun! nem volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a
legjobbat is el akarod ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen
találsz, korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt
volna apád is…
Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte csak
tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett a
báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta:
– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem tanácslom,
hogy atyám emlékét gyalázza…
Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen elvesztette
eszméletét.
– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott férfi!
Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan menekült az
asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a fiatalember szeme vérben
forgott, – most lassan leeresztette a kezét s lihegő hangon mondta:
– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon szerette az
anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de nem is vagyok
gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én szembe merek szállni
veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és csatlósaiddal. Kettőt igérek
neked becsületszavamra: pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem
kell, – add a pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban
soha le nem mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam…
Aztán nyugodtabb hangon folytatta:
– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy vannak
emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba…
Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most öklével
mellére ütött:
– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és elbizakodott volt,
– Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok emelkedni, a hová te vakandok
szemeddel el sem látsz. És oda fogom fölemelni leányodat, – a
sertéskereskedő unokáját…
Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az ajtó
döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt rajta, a
melyet akasztófa-humornak szokás nevezni.
Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig még nem
látott a kastélyban.
– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit.
A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta sarkát.
– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam tenni…
Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták. Attila
intézkedéseket tett podgyásza iránt, aztán felöltővel a karján, elhagyta
a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte.
Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu két
griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult volna a
függöny.
A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga után. A
tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől kerekedett üdítő
szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs magaslatra, a honnan a
Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár hangzavarba, a mely eltölté
lelkét, új hang vegyült. Csodálatos, sóvár vágy fogta el. Ki akart
szökni a czimeres hintóból, a melynek bakján mereven ült a két
czilinderes alak, lélekszakadva akart feltörtetni a magasba, végig a
hullámos szőlőkön, keresztül a bokros szakadásokon, míg föl nem ér a
bádogtetejű házikóhoz… E perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi
felé, kalapjával integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért
az országútra s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet
nyomott a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni
kezdte a levelet, Etel levelét.
A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt.
«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni életemből.
Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól és a
megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én kérem:
szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem, hogy
szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten önnel.»
A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik sarkát a
Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég elhaladt a
nyaraló alatt.
– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis.
Attila az órájára nézett.
– Hajts egyenesen a vasúthoz…
Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak futott, a
végtelen rónán át, a távoli fővárosba.
Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró sugárkévéket
hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha szürke korong borulna a
táj fölé s mintha a messzi szemhatáron homályos foltok úsznának…