Attila elérte azt, a mi után vágyódott.
A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors
ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve.
A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni.
Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte
nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is
csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas
reflexiók töltötték el.
Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett
rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta
eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak.
Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan.
Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá
s halnak mondta:
– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.
– Talán este a kertben, mint akkor?
A bárónő hevesen rázta fejét.
– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…
Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe.
Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a
vasrács mögött világos alak könyökölne.
Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt
hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan
elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy
lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az
ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta
kezét és suttogva mondta:
– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem
gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, –
behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem
tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége;
azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon
boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a
becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről
beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg
akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott
el, a szó torkomon akadt…
– Szegény gyermekem! – szólt Attila.
– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.
– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.
– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el
lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek
menyasszonya…
– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek
az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…
– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy
én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…
Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt,
Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.
Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott
eltünni.
– Ránk lestek! – mondta indulatosan.
Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan
álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a
fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.
Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be
öltözködését és már Korláth lépett be.
– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados.
Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth
az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával
babrált.
– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy.
– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen.
– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben…
A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve,
hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni.
– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem
lehet a nőd…
A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott
mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret
mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e
szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az
ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a
szobában, zsebre tett kézzel.
A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal
sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem
lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott,
lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a
százados előtt.
– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. –
Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább…
Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán.
Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt.
– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el,
mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.
– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek,
hogy szabad – legyen boldog.
A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya
fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a
mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy
e száraz ember szerethesse Etelt.
– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után
nyult.
– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.
– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a
történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi
okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot.
– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok
hazudni is.
– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte
Attila.
A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt.
Aztán biczegő léptekkel távozott.