Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg
hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma
e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket
ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a
herczeget.
– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a
tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar
egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a
szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk
is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal
űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt
is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom…
Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az
ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés
kedvezőtlen kilátásaira.
A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel
bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket.
– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy
mondjon valamit.
– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.
Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a
főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy
kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította
rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a
barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem…
– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.
– Etel, maga tudja, hogy szeretem…
– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban
vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, –
hogy újat most nem mondhatna.
– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!
– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél
távoli rokonságunkkal.
– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például
az afrikai?
Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:
– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen?
A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily
merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes
eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága
ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által
akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt
elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi
gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra
birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha
Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is
fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A
bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé.
Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta.
– Etel – én imádom…
– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül
kiszabadítani.
– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal
közelebb vonta a leányt.
– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!
– Éppen azért…
Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.
– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.
– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?
Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el
arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett.
– Drill – segits! – sikoltotta…
A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett;
midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve,
leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült
morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették.
Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész
lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg.
[Illustration: Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral
védekezett.]
– Átkozott fenevad!
Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró
leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.
Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további
parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba.
A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját
tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után
nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai
forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta
dühösen, homlokára csapva.
Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom
hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét.
A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással.
Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya
megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban
két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra
gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott…
Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és
fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában.
Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt
zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.
– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.
Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat
hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott
elállítani.
Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel
csoportosult köréje.
– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény
Drill meg fog halni.
– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb
fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta
farkát.
A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol
oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel
kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen
zokogott, mintha árván maradna a világon.
A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú
arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél.
Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már
át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta
fel.
– Mi jót hoz, Kun?
– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet
mondjak szives vendéglátásáért.
A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével
babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly
czikázott át.
– Hová szándékozik innen menni?
– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.
– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk
odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei
farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön…
Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint
keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn
végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny
váratlan hatással volt rá.
– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében?
A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek,
– a fele meg magának…
Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a
bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő
mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát.
– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.
A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén
megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:
– Itt marad?
– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.
Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember
forró homlokán.
– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.
– Tegyen velem, a mit akar.
– Azt én mondom magának.
Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és
szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de
arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az
ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit.
A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami
ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe
volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára
könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja!
E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott
az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye.