Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan
lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A
káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az
ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta,
a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta
közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó
kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett
a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett.
Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott
könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a
kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis
kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös
arczczal, de villogó szemekkel suttogja:
– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert
túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar
csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba,
melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen
szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a
boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az
észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha
van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról,
vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek:
boldogíts és boldogítani foglak…
Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:
– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!
– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb
frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni.
Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú,
sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor
nincs joga boldogságért esedezni az éghez…
A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a
hol atyja járt föl s alá.
Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt
kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében.
Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy
önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt,
százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át
sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák
alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár
alakjával.
A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a
hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a
százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az
országúton robogó hintó után.
Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun
Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel
megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:
– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt,
– sokat dolgozott?
– Egy sort sem írtam.
– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?
– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának.
Etel szomoruan csüggesztette le fejét.
– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok
maradhassunk.
– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. –
Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem
ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is
közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja,
őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot,
legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből
gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen
teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet…
Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma
bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne
építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom
önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől…
Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta
tartogatott.
– A vendégjog megsértésétől sem?
Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.
– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.
– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal
nyugodt léptekkel ment a kastély felé.
Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát
túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek
elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a
lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai
körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, –
de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar
érni…