Attila végre rászánta magát, hogy meglátogassa Pogányékat. A multkori
találkozás a versenytéren eszébe juttatta, mily illetlenül hanyagolta el
a pogányváriakat és most sietett, hogy hibáját lehetőleg jóvátegye.
A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte hosszú
távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd teljesen kárba
veszett.
Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a jegyzővel
és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a lövészkertben tartott
mulatság körül folyt, a melyben Jolán is részt vett és – Kálváry
állítása szerint – kék ruhájában olyan volt, mint egy kis grófnő.
Jolánnak minden szava elárulta, mily pompásan mulatott a bálon.
Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő Jolán
részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is duzzogást várt,
de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány, a ki őt oly lángolóan
látszott szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E
felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több érzésre
talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány közelében volt,
újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves semmiséget fecsegett,
egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem közönyös előtte. Ha elhanyagolta
is, jól esett neki a tudat, hogy korlátlan uralma alatt áll, a melyet
bármikor érvényesíthet ismét. Hogy most kisiklani érezte kezéből ez
uralom gyeplőit, fölébredt benne a sértett hiuság, a melyet
féltékenységnek tartott. Kálváry most már határozottan udvarolt a
leánynak; ennek a jelentéktelen embernek a bátorsága is bosszantotta.
A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a gesztenyefa
alatt.
Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a bárónő őt
fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára karonfogta, ezt ő
élete legfontosabb eseményei közé sorozta… Egyszerre elhallgatott és
barátjára tekintett:
– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor.
– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd?
– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre röpült,
onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer aztán fölrepült
a magasba és azóta nem jött meg.
Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett barátjára, a ki komor
arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás fogta el. A keserüség és
elégedetlenség, a mely Attila szívét e perczben eltöltötte, lassankint
megérintette őt is. Mély levertséget érzett, a melyről nem tudott
magának számot adni.
– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem nyert
feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük közé
ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú! –
kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét a
fiatalember arczán.
Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította magától
a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki közel állt a
síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát szenvedélyes csókkal
halmozta el.
Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és mégis
boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett föl.
– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, – azt
hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek…
Attila remegő kézzel simogatta a leány haját.
– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes
fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és
behunyta a szemét.
Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem szabad
többé kiengedni karjából. Ily határtalan szerelmet, ily bizalomteljes
odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te boldogságod, ez a te
világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta neki egy benső hang, –
minden, a mi ezenkívül esik, hiú czafrang.
Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a mint a
bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek.
Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban lesz. Mikor
most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A kastélyban vendégeket
talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass hadapróddal croquettezett a ház
előtti nagy gyepköröndön. A kis grófné lángvörös, merészszabású
öltözékében fölötte csinos volt; ha kissé megemelte szoknyája szegélyét
és feketeharisnyás, laktopános piczi lábát a labdára helyezte, művész
tökélylyel kezelte a hosszunyelű kalapácsot.
– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől.
– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek után
futkos, míg mi itt elepedünk utána.
Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket vár.
– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve.
Etel meglegyintette az arczát.
Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród
lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá
szobájában. Gondolataiban önkénytelen is párhuzamot vont Etel és Jolán
között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta
megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a herczegnő
leánya, a ki szoros barátságának ellenére is bizonyos ingerlő
tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen
gyermekleány, a kinek csak egy szikrára van szüksége, hogy lángra
lobbanjon és karjába repüljön annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett
lenni magával, Jolánnal szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága
ki volt elégítve, a leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy
találta, hogy hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra
felizgatta Jolán képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes
szerelmeskedésnek? A házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias
logikája, nem volt ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének
és erejének büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári
háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán még
határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a fényes
magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly
szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A kisvárosi
polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya szerepét játszotta
volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta udvaron és epedve tekint
föl a kék magasba, a hol boldogabb társai fürödnek a napfényben… Érezte,
hogy nem született nyárspolgárnak!
Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, a melyek a nyitott
ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő lehetett. Attila
kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután megkerülte a kastélyt s
az épület homlokzata elé jutott, meglepetve állt meg.
A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja látszott.
Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a háttérből,
arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány pongyolát
viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek egyikét játszotta;
csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő ütemeiben is megmérhetetlen
szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús akkordokban mintha egy egész
nemzet fájdalma keseregne, néha fékét vesztve, szenvedélyes panaszszal
zokog fel, hogy aztán ismét szelid bánatba ringassa önmagát. Néha
fölcsillan a lengyel könnyelműség és zsongó, könnyű lejtemben utánozza
saját fájdalmának hangjait.
A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint zengő
csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly megkapó
szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött zenéjébe, mintha a
hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből fakadnának. Látszott rajta, hogy a
saját zenéjében kéjeleg, mint a fülemile. Ajka szorosan le volt zárva,
szemét félig behunyta, fejét hátraszegte…
Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert benne a
meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem találhat. A
játék most egy halk akkordban elnémult, a mely fájdalmas, elégedetlen
rezgésben tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan
tekintett az éjbe.
Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha szeme
delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő, érzékies
vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az üdvösségébe kerül
is!