Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó nagytermében
találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben; midőn belépett a
terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról, egy óriási virágbokréta
mögül, Dzsina grófnő integetett feléje.
– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának,
asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni.
Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás éveiből
ismerte, csak Attila volt új ismerőse.
Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső végén ült,
a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból állott,
többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban azt a
megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az illedelmes
menyasszony szerepében tetszeleg magának.
– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, – jegyezte meg
Dzsina grófnő.
– És miért dühös a hadapród?
– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon képzelődő,
mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna! Maga is kamarás?
– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni, hogy
ereimben egészen közönséges piros vér folyik.
– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája volt a
bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a papa báró és
a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a kinek már lehetne
annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de szerencsétlenségére a mamája
polgári. Most aztán ujra kezdhetik az egész családfát. Szeret tánczolni?
– Szenvedélyesen, – hazudta Attila.
– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és
megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem van és
hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge vagyok én?
Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a grófnő
termete apró, még sem gyönge.
– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina.
– Mult év augusztusában, – felelt Attila.
– Hogyan, nyáron?
– Igen, a kaukai király udvarán.
– Tánczolt?
– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa alatt és
egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a trónörökös
bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót csattogtatott
össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a miniszterek és zászlósurak
pedig körben tánczoltak…
– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok nem
ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza – az atyja
nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott nekem mindent.
Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán jön a királyné és
megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell, hogy ostobaságot ne
mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre keveset tánczol, éjfélkor pedig
hazaküldik aludni. Mulatság ez?
A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek tánczolni
kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű válláról a prémes
belépőt.
– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette, aztán
halkan dúdolta a keringő dallamát.
Attila később Etelhez lépett.
– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok skalpot?
– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol?
– Mit keres a menyasszony a tánczolók között?
– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt…
– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve?
– Nem, aggodalom a jövőre nézve.
– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a menyasszonyt. Ha nem
tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga, mint illedelmes ember,
kötelezve volna idejének egy részét nekem szentelni… Ily áldozatot
elfogadnom tiltja a barátság.
– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a
barátságát.
– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina annyira
nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy perczre igénybe
veszem.
A bárónő Attila karján körülsétált a teremben.
– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát annyi
hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol, mint maga
Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért.
– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem hitetni
oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő mellett, vagy
bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön nincs ott.
– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp oly jól
érezze magát, mint az enyémben.
Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta.
– Ezt is barátságának köszönhetem?
– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a
barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg.
– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket mindenki
élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon udvarolni?
– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt fektessen amaz
apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat részesítenem kell. Azok az
emberek közönyösek előttem, maga nem közönyös előttem, magát szeretem…
Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át.
– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem, mint
testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom – mint
anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással?
A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila
önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a hagyományos
pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
könyökölt.
– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a
fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint ringatta.
– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy fölemel,
lealáz és leköti kezemet? Ha azt mondom: feledje el, hogy rokonvonásokat
viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri szeretettel, ha lemondok
mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama banális udvarlók sorába
léphessek, a kiknek joguk van remélni és elérni azt, a mit elérhetnek?
[Illustration: Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
könyököli.]
Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen tekintett
végig a fiatalemberen.
– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára semmi,
– éppen semmi…
Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most világosan
vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának csak az a czélja,
hogy őt ártalmatlanná tegye.
– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a melyből
származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad csodálkoznia,
ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba.
Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel
tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon.
– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy kaczér
játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről. Beszéljünk most
már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok hallani semmit, a mi
szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom, – szeretek!
– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul.
A bárónő elutasítólag intett.
– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább! elmondok
önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna elmondani.
Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok rút, tudtam, hogy
gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy ezzel megvásárolhatom a
boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő is szeret, később egész
modora hirtelen megváltozott irántam. Mit mondjak még? Tizenhat éves
szívem azt sugalta, hogy a hirtelen keletkezett jégburok alatt lángoló
szív dobog…
Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és fájdalmas
mosolylyal mondta:
– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba
gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy
szeretem…
– És? – kérdezte Attila izgatottan.
Etel a fogát mutatta.
– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően tudtomra
adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki.
– Az őrült! – kiáltotta Attila.
– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel jártam
hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen ez az, ami
majd megőrjített.
– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt, olyan
hatással van önre most is?
– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi bánatukban csak
a költők fantáziájában halnak meg az emberek. A mint látja, nem is
haltam meg, hanem eljegyeztem magamat az első becsületes emberrel, akit
atyám hozott. Korláthban, tudom, hogy jellemes férjet kapok.
Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy ismert
angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy rejtett csontváz.
Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok, pirulás és irtózás fog
el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás ér, irtózat fog el…
A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: – Irtózom és
mégis imádom, mint a szent ereklyét.
Most Attilához fordult és élesen tekintett rá.
– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve
megosztani szivét egy csontvázzal?
– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten.
– Egy halott! – volt a rövid válasz.
Dzsina grófnő hozzájuk lépett.
– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé hajba
kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun?
Attila megszorította a feléje nyujtott kezet.
– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? – konstatálta
Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak.
– De grófnő!
– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek egymásra!
– Hová gondol grófnő – egy menyasszony!
– Igaz!
Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját.
Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a Csillagot.
Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a
nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli szellő
kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek csillogtak.
– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán nemsokára
elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány erőteljes
természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj, csak szeme, a
mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé bágyadtan, arczán
szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes borzongással dőlt az
ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy kalapja alól félig behunyt
szemmel tekintett a fiatalemberre. Sokáig néztek szembe, Attila térde
érintette a leány ruháját.
Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a zene, mely
még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet érzett, mindez
csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt egyszerre
megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva:
– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te? Mi vagy
te?
Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, mert az ő idegei sem voltak
rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a fiatalembernek, halk
hangon mondva:
– Barátod vagyok!
Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra megszólalt:
– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom,
ereklyéket tiszteletben tudok tartani…
– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait.
– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas hangon…
*
Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az ázsiai,
a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat rakatott a
czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a Rákóczi-indulót.
Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres palaczkokkal borított
asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe. Zalkovszky az adósságaira
gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is zilált anyagi viszonyok közt élt.
Több ízben már azt hitte, hogy el kell vesznie az apró adósságok
posványában s mindannyiszor az utolsó pillanatban találkozott egy
szerencsés véletlen, a mely partra segítette. Az a tudat, hogy ő
kedvencze a sorsnak, elbizakodottá tette. Helyzete most olyan
kedvezőtlen volt, mint még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan tudtára
adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt engedett
neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte gondját, a mely
most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb tervek fordultak meg
az agyában, végre is be kellett látnia, hogy helyzete kétségbeejtően
reménytelen. – A zene most elnémult, a hirtelen beállott csend még
növelte levertségét. A mióta tiszt volt és adósságokkal küzködött, mint
ultima ratiót mindig szem előtt tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem
becsülte túlságosan az «élet édes megszokását». – ezt vakmerő
lovaskalandjaival és párbajaival többször bebizonyította – de az a
gondolat, hogy néhány türelmetlen zsidó kedvéért főbelőjje magát,
idegessé tette…
Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt.
– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem, tizenegy
órára ide rendeltem a kocsimat.
– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky.
– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit, már
tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába, leülök és nem
beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el vagyok érzékenyedve…
Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban
nevetett. Később az órájára nézett.
– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte.
– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva.
– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem tudok.
Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett pénzt az
asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél mindig
megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt.
Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija előállt.
– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben
fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez?
Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra osztott.
«Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond dolog –
hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem tarthat örökké»,
mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már Zalkovszky is felállott.
A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl egy
széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több szerencsém
lesz.» Azzal távozott.
Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott szemmel
ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta: 128,000 forint.
Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A Csillag
különszobájában Zalkovszkyt találta.
– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát.
Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom.
– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok?
– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani.
Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget mégis
sokalta.
Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni és szóra
játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem szokás
behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember húszszor
egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A vesztes
féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a játékkal, ha
mérsékelt összeggel van még bátralékban.
– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, – jegyezte meg
Ylang élesen.
Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét.
– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl, mielőtt
még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta elmult…
Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér.
– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység, –
mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni.
Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében, megjelent
Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra százhuszonnyolcz
ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap elbúcsuzott az ezredtől és
elutazott Londonba. Rövid idő mulva a lapok jelentették, hogy
hadseregünknek ez az exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába.
A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és különböző
itéleteket provokált.
– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az érvágás nem
árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint, elkobozza vagyonukat és
ismét ott van, a hol volt…
Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang herczeget a
vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására hajtatott.
– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást fogok
ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő dolog-e
részegeket fosztogatni…
Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th gr.
százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a melyben az
előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen megsebesült. A Hirlap
azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét «közkedveltségnek örvendő»
tiszt immár gyógyulófélben van…