Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A
huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek
vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint
e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a
versenytéren.
A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a
körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek
sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből
kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek
fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok,
parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a
melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva
és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel
és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel
csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny
kilátásait.
A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az egyenruhák és
világos női kalapok, hozzá a lovak nyerítése és a katonazenekar harsogó
hangja, – mindez csillogó, zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá
folyik össze; az alap: az ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a
mely a rétet vakító, bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig
plein-air-kép a szó legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a
képet rikító részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára
kifütyölné «lehetetlen színárnyalatai» miatt.
Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat ügetett a
versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen
önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva sietett
az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és Attila
szálltak ki.
A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró azalatt
öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az afrikai! –
tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül maradt, háta
mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla beszéltek.
– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly
hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani.
– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött.
– Könyvcsináló?
– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott ficzkó, – az a
sebhely az arczán is tigriskarmolás…
– Ej? Ismertess meg vele.
Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven oroszlánt,
sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a reklámot és
mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a könyvcsináló fölött
részesült.
E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a bárónő
mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek körfalát. A leány
szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett karját fölemelnie, hogy
átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy mignon-kiadásban, csak nagy barna
szeme, a melyet most kiváncsian irányított Attilára, bizonyította, hogy
nem egyike ama csodaszép babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek
karácsonyéjjeli álmukban jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt
diszítve, kalapján, öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos
változatban.
– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, – mutatta be
őket egymásnak Etel.
Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek, aztán
kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót válthattak
volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek a sátorból és a
két új ismerős magára maradt.
– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, –
indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért. Mikor
a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta ülve, apró
lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki föltünt
rendkívüli rútságával. Dzsina grófnő mint Ylang herczeget mutatta be és
francziául beszélt vele.
[Illustration: A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait
himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt!…]
– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment.
– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget?
– Sajátságos név.
– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, – talán ő
maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük Ylangnak. Kinai,
vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a kit ide küldtek
huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és kár érte, hogy már
visszamegy a hazájába. Ma tartja búcsuestélyét.
Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy tárgynál.
– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem a
kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró?
– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell ábrándítanom: nem
vagyok báró.
Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná fölfogni,
hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel kezdett a versenyre
figyelni.
A díjosztás után Etel lépett hozzájuk.
– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem
udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve kezét,
magával vonta.
Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel kisérte őket, elég
hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár!
– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után régóta
vágyódom? – szólt Etel barátjához.
– Ki legyen az?
– Ki más, mint a pogányvári tündér?
A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését.
– Pogány Jolán, – tehát itt van?
– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a tömegből.
Jöjjön, majd odavezetem.
Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a meg nem
hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz emelkedett, de ez
nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes kevei bérkocsikból és
parasztszekerekből állott.
Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval és
Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű zavarba jött,
midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr leányával
szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira hihetetlennek
találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje nyujtott kezet.
– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi
jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi kedveset
beszélt nekem kegyedről…
Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban soha sem említette
Jolán nevét. A találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett
volna előbb valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a
Pogányvárból kimentse…
Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan fel-alá
sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry jelenlétéről azonban
tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért magához zavarából; mivel
nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az egyszerű «bárónő» czímzést
keveselte), meglehetős ügyetlen alakban adta feleletét. Néha félénk
oldalpillantást vetett Attilára.
Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy Jolánt
megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről sajnálta a
szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly szánalmas ellentétben
állott a bárónő szeretetreméltóan biztos föllépésével.
A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem állhatta,
hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány kipirult arczát,
aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan tekintett utánuk.
– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta megismerni ezt
a gyermeket?
– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg akarjuk
ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is.
– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi Pálnak
Virginia volt?
– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, hogy maguk szeretik
egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily elragadó gyermeket
nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át magára.
Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! – kiáltotta, – még
be se mutattam Kunt a mamának…