A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen proklamált,
egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát érintkezésének külső
formája fesztelenebb lett, különben minden maradt a régiben.
Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel jellemének
ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy megoldja a
talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt rejlik.
Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte, hogy nem
sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha barátságukról
beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha ama száraz,
didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja gúnyos kritikáját.
Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával ad absurdum akarná
vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó kedvencz elméletét.
Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat idézett két
augura. A bárónőnek voltak pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy
Attilát meghívta a kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy
képzeletében a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy
Agenor alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele
mindazt, a mit örökre el akart felejteni.
A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult Kevére,
a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban. Komoly, józan
arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő…
Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt mulattak.
Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy tervrajz fölé
hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta a kevei
csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit feszült
figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez egyszerű dolgok
még nem jutottak neki eszébe.
– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be szavait
Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá.
– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd lehetne a
mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat, azt tanácsolnám,
hogy vállalj állami hivatalt.
– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész működését nem
helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten szabad levegőjét,
semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak porát nyelni. Ha foglalkozás
után nézek, hirlapíró leszek.
– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön hangsúlyozva.
– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a közvetlen
jelenben mozog.
Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai lapokat,
de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik maguk sem
tudják, mit akarnak», szívből megvetette.
– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. – Kérlek!
ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter kitörte a
lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang? Kinevetne az
egész világ!
– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot
képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem
nevetnek többé…
– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való foglalkozás?
– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán sorra
legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik ismerősömhöz
maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is úrnak való. De ha
ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal keresem meg a
kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz esztendőt aludtak
végig önök?
Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával
rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett visszavonulásra
gondolt.
– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis csak
hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még akkor sem
fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal, ha lapot adnál
ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő a fővárosi
talajból, mint nyári eső után a gomba.
– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem fogják
olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen veszszek. De
nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti itt – bármit
mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt. Ha csak az kell,
azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér terve, – lám ebből az
anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést gyúrni, hogy akár egy évig
megtölthetném vele a lap hasábjait. A lap korbácscsá válnék kezemben, a
nagyságos és méltóságos szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő
a molyok!
– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a darázsfészekbe
nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon.
– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély is lesz,
– természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth intézte a báróhoz,
az erkély túlsó oldaláról.
– Ha Etel akarja…
– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun.
Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével.
– Köszönettel fogadom – szólt Attila.
Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba.
Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem akart
haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság váltotta
fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj szép volt, a fák
hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó forróságot langyos légáram
váltotta fel. Attila kedvet kapott egy kis esti sétára. Nemsokára égő
szivarral a szájában kóborolt a sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő
mulva megállt, szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre
gondolt, midőn a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben.
Kutyájához beszélt: «Drill, vigyázz!»
A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét.
– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő.
– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila, a ki már
a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani» napja van, jónak
látta a felvonuló vihar elől kitérni.
– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért átengedem
a bárónőnek a tért.
Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély felé tett,
a leány nevén szólította.
– Ha kedve van, sétáljon velem.
Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem különböztethette meg a
leány vonásait, a mikor lassú léptekkel mellette haladt, – csak a
világos ruha, a mely mellette suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong
egyedül a homályban.
– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer a
kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek idején
nem kelt valami megnyugtató benyomást.
– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill be van
tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától irtózom és
talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa rámerőszakolta,
hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon.
– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth meghívását a
tiszti mulatságra?
A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét.
– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát érezni,
ott lesz az egész megyei birtokosság.
– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt.
– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után hozzátette:
– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga, maga sokkal
inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné tagadni, hogy önmagának
nagyobb belső becset tulajdonít, mint nekünk összevéve? És miben áll az
arisztokratizmus, ha nem abban, hogy egyik ember a másik fölé helyezi
magát? Ej, az úgynevezett szellemi arisztokráczia türelmetlenebb a
vérbelinél, pedig végre is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú,
hanem sas a pávák közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a
fényestollú pávákat, a mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt…
Büszke sas, szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a
szegény páva fényes tollát?
Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a sötétben.
– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy
rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási
hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag és
egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes barátságuk
egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem fuvalkodik s a
szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy visszasiessen vadonjába…
– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a bárónő –
rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát kitekerni, –
nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy kis
páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd fejéből
gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel, kilenczágú
pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És meglehet, maga
be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak azért is birnak
jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak illő keret gyanánt
szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos rablólovag ki fog szállani a
messze világba és hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak
legfényesebb tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az
küzdjön meg velem életre-halálra!
– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira
elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei már nem
szelidíthetnek meg.
– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra, magától
függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát. Ha gyilkoló
kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert. Gyönyörű
parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér demokrata
őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy késő unokái
gyönyörködjenek bennük…
A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a
kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze kőkorlátjára
ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben tücsök hallatta
egyhangú csiripelését.
– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta sajátságos
hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj» meséiből tudtam, hogy
az utazó Szimbád egy idegen szigetre került, a hol a benszülöttek minden
újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy bekalandozzák a csillagos eget.
Azóta, ha újhold idején az égboltot néztem, mindig ama boldog
szigetlakókra gondoltam és végtelen levertséggel töltött el a tudat,
hogy egész éltemen át a föld porában kell mozognom. Miért nem nevet?
Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas humorral
folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha önmagához beszélne.
– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely ellenállhatatlan
erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj talán legnagyobb
szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt lényekben e vágy hangot
ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én értem a csalogány és a költő
vágyát, száz hangnemben szól, de mindig egyről dalol: az elérhetetlenről
és ismeretlenről. Aranynál a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét
a hósivatagban álló fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó
pálmáról álmadozik, míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet,
de nagyon szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá
tudják tenni…
Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét.
– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén szivárvány
után futotta be a világot?
A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom profilt
megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a karján
pihenő női kézre s halkan mondta:
– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas
sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült elérnem,
tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én csillagképemet és
sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz számomra.
Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva tartotta a
kezét, lassan folytatta:
– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű csillag…
A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és száraz
hangon mondta:
– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen állani.
Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük csillagászati
tanulmányainkat.
Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta:
– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első ízben
láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a
rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom, hogy
méltó bizalmamra.
A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett azzal
felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély előtt a bárónő
megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró szentjánosbogár
csillogtatta fényes fényét.
– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi csillagokról
ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek után csak le kell
hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk.
– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan…