Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a
kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos
tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a
vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő,
– Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén.
Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt
találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.
Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő
sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség
Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni,
hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér
piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan
és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott
patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett
fel.
– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta
volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt.
– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! –
Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától
követve, kiügetett az országútra.
Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az
irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar
elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel
ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor
parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével,
ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák
gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a
tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés
szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a
pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen
fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.
– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az
ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal
követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló
előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette
magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben,
a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most
lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.
[Illustration: A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen
felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.]
– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy
nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja,
menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat
már sokat az arczbőrünkün.
A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott
alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat.
– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül
kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja,
hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek
egymásra.
Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal
folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már
barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt
tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy
élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni.
Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban
még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű,
résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni
magában a hű, résztvevő barátot?
Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom
ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta
tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen
szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a
lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre
Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen
rendreutasította a komondort.
Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő
kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki
kezét.
– Elfogad barátjának?
A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a
szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.
Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda,
templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár
építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a
kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki
üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy
csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel
lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent
különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe
pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a
papagályzöld sárkány testébe.
Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba.
«Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly
arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte.
A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev
alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában
énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a
sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes
kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket,
Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná
az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…
A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a
bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy
órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá
értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon.
– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú
leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel
nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen
eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a
Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig
elvörösödött.
Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol
már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek
már nem jutott hely a két ló között.
– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? –
kérdezte egyszerre a bárónő.
– Még kérdi?
– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném
megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság.
Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy
szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az
ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen
kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy
nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette»
lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem
fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha
tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb
jelének venném, ha beavatna titkába…
Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt
találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő
szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között
való válaszfalt annyira hangsúlyozni.
– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes
lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű
barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon
igénybe venném a barátságot!
A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira
ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul
tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó
papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.