– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon
vagy.
E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.
Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az
ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait
keményebb fából faragják.
Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus
külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen
különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott,
hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga
gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati
delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak.
Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a
haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő.
Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama
grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is
övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy
tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta,
a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká
tudta tenni.
A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették,
esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással
ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal
ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami
vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette,
hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert
asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség
köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a
Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak,
hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most
megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun
iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot
megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára
vállalta a keresztülvitelét…
A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve
szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai
hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg
Lovrichéknál.
Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados
menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket
megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem
lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a
jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják.
Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.
Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr
szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy
Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors
ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl
legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő
helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és
szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és
lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él,
talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek.
Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a
kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg
és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment.
Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és
az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár
lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen
versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta
volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra
várták ünnepies nyilatkozatát.
Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az
életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni,
mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága
eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A
kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át
mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és
olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve
tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni.
Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek.
Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára
annak, mennyire szereti ezt az embert.
Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros
fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék
parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal
tiszt átugratott a kerítésen.
– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel,
búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni.
Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta
meg.
– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt,
a mi köztünk történt és légy boldog.
– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog
lehetek?
Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk
sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást,
görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a
mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró
csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel
elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt,
hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen
elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott,
bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában
még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak
győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki
visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök
voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta.
Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával
történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a
gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató
katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel
Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt:
«Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt
mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy
valaha egymáséi legyenek…
Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf
megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados
ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett
leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»;
óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál.
Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt
tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú
gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak
egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül
esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a
lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a
házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi
hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel
bárónőt különben családja választotta ki számára.
Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége
lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a
leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek
tetszik. Már egy éve, hogy várt.
Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel
fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…
Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület
szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a
fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első
pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre
ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme
Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól
fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség.
Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e
boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra
véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta
megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl
benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata
volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt
idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A
mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak
foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi
kerékvágásába.