VII.

Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a

nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk. Elszigetelt,

hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet szeszélye dobott a lejtő

lábához; alatta a kevei országút kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt

egyszer – állítólag – kígyót látott, doronggal a kezében kutatott a

csúszó-mászó szörny után, addig Jolán és Attila a szikla ormára

telepedtek. Jolán mezei virágokból koszorút font s midőn az elkészült,

Attila fekete hajára nyomta.

– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg jókedvűen.

Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy hosszan babráljon

barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán. Egy pillanatig tenyerén

érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le szemét.

E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. A táj elsötétedett, a

hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek vágtattak elő.

– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal felszökött

helyéről. Ruhája lobogott a szélben.

– Már menydörög is…

Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy gyorsan

közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait Etel bárónő

hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy Korláth százados, a

ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid vágtatóban haladhatott velük

párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan kiáltoztak egymásnak egyes

szavakat. Mikor a szikla alá értek, a bárónő fölnézett, – csodálkozó,

kérdő pillantása találkozott Attila szemével; a következő pillanatban

már eltünt az út kanyarodása mögött, gyorsan, mint egy látomány.

Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején van.

– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te egész

bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá. Ez volt az

első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi harmóniát. Attila

gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak. Bántotta, hogy a bárónő

oly nevetséges helyzetben látta, oly bizalmas együttlétben Jolánnal. A

bárónő otthon bizonyára le fogja írni a szikla-jelenetet, aztán

mosolyogni fognak rajta, a kevély Etel, a szép Zalkovszky és a komor

Korláth… Maga is csodálkozott, hogy mily mély gyökeret vert szívében a

gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt.

Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba menjen, az

utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte haladt. Járásán

és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles vállú, karcsú alak volt,

szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és merész diszítésű kalapja

nagyvilági izlésre vallott; keztyűs balkezével ruháját fogta, jobbjával

óriás doggot vezetett. Nyugodt, de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű

fejbicczenéssel fogadva a minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket.

Attila önkéntelenül meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy

ismernie kell ezt az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most

már tudta, hogy Etel bárónő.

A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így akaratlanúl is

utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel mosolyogva nyújtja felé a

kezét.

– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába?

Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta, szürke szeme

ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely bájos, nőies

kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának.

– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem volna önt

első találkozásunk után mielőbb viszontlátni.

Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette.

– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni.

[Illustration: Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot

vezetett.]

– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első találkozásunk

alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy foszlány ama

fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak, megmaradt volna

emlékében…

Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga?

– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok.

– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? – kérdezte.

– Ha megengedi, elkisérem.

Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel

elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá.

– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó keveiek, a

kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E pillantások felét, mint

becsületes osztályrészét, igénybe veheti. Én ismerem a keveieket. Ők

most bennünk nem látnak két sétáló emberfiát, hanem két kibékült háborus

felet. Lássa, odaát az a pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint

ránk – attól tart, hogy most örökre bezárul a kevei pletykák

Janus-temploma, a melyben harmincz év óta oly gyakran végezte

ájtatosságát.

Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe értek, az

ajtóban több hölgy várta a közeledésüket.

– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes jókedvvel,

s a fiatalember karjába fűzte kezét. – Vigadj Boros-Keve, Capulet és

Montecchi karöltve jár…

Attila maga is sajátosnak találta helyzetét.

– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az előbb

beszélni?

– A fellegekről, bárónő.

– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint a

legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A papa az

utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom rendesen

akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések jutnak eszembe,

például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért következik a világos

napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és rózsát jobban szeretem a

tövisnél és sötétségnél…

– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben álljon az

utóbbiakkal.

Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon mondta: –

Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy istenkisértés, ha igy

beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a rózsa és a verőfény pedig

végre is csak fényüzési czikk, nemde?

– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van, hogy a

fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától.

– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a gazdag

ember nem hisz a szegénységben.

– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny.

– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton állítja

ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára.

Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt Jolánnal együtt

látta, – most kaczagott, de azért mégis elpirult.

– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly gyermekes, mint

ízléstelen helyzetben látott…

– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem gyermekes,

sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a jelenetet és képemet

elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A hős letette a sisakot, a

szép rabnő koszorút font homlokára… De megálljunk, ma nincs ossiani

napom és azért nem is bosszantom tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon

azoknak, a kiket balsorsuk utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani

verseket, hanem prózai neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első

találkozásunknak ily napon kellett végbemennie…

Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy látszott,

mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén fölvette ezt a

modort.

– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások gyötörték

volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az ellentét hatása

alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének feltünő napját…

– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá.

– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény végbement, éppen

Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak hozzánk.

Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel mosolygott.

– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e

természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő.

E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre.

– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan megnyugtató,

hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha azokról a

bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a mely két lábon

tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a melybe kék patkók

vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a rózsákról és tövisekről

és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is legyen tudós kutyám és

kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem veszi rossz néven, ha jelenléte

nem tud rám hasonló hatást tenni?

Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő kocsija

látszott.

– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel hirtelen.

– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam.

A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e mosolyban nem

volt gúny.

– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, ha szabad kérdeznem, meddig

szándékozik még magát akadályoztatni?

Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát

megsértve.

– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg egy

csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A fogadó erre

nem igen alkalmas.

– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája mellett

ki fogom érdemelni az önét is?

– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az?

– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman tette

hozzá:

– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy

diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen

vendégünk itt tartózkodásának idejére.

Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte, hogy

sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias szólásmóddal

iparkodott magát mentegetni.

A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért mondja

mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá egyszerüen

igennel, vagy nemmel.

– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő.

– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek. Tehát:

igen, vagy nem?

– Nem! – felelt Attila most már határozottan.

– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal kivonta

kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett.

Attila érezte, hogy mondania kell valamit.

– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni az

okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás…

Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd

narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és –

legyünk méltányosak: – talán méltatom is.

Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és ingerülten

fakadt ki:

– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem, hogy az

illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit…

Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a

fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett.

– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom képzelni,

mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a Lovrichok ellen.

Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az ön helyében lennék,

talán szintén az tenném. Ebben tehát egyetértünk. Van azonban egy másik

pont, a melyre nézve nem értünk egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem

nem fog a Lovrichok közé sorolni; magam sem tudom miért, de azt

képzeltem. Az én eremben nem folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én

nem azonosítom magamat a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, nem is

szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis ezen

föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik azonban,

csalódtam.

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára, az

inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott, aztán

leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne értse: – Van még

valami mondanivalója?

Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen fölvetette

fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. – Rendelkezésére

állok, bárónő, parancsoljon velem.

Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki.

– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok kaczér?

Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila

önkénytelenül meghajtotta a fejét.

– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel.

– A mikor parancsolja?

Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, – tűzzük ki a

határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva intett a fejével

s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi megindult és a leány

kis keze biztosan vezette a két tüzes ügetőt.

A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba mélyedve

indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá Iván bárót,

hogy őt meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt, hogy e meghívás

szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen az utóbbi kérdést, a

legkalandosabb föltevésekkel iparkodott megoldani; töprengésében azonban

nem jutott elfogadható eredményhez.

A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte magát és

nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a történteket. Végre úgy

segített magán, hogy vacsoraközben elmondta Pogánynénak, hogy lakását a

kastélyba fogja áttenni, – ezt lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez

lett volna a világon a legegyszerűbb dolog.

Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila teljesen

Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen volt a

meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz kell látnia. Az

özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott jókedv ezúttal azonban

sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül járt-kelt a házban, anyja

apró meghagyásait kedvetlenül teljesítette, a kastélybeliekről nem tett

említést.

Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi úton kezet

fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila csodálkozva

tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes szikra villant fel

közöttük, – a következő pillanatban a leány Attila karjába vetette

magát.

Attila megsimogatta haját.

– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek is föl

mindennap, azért gyakran meg foglak látogatni, – ennek, ennek úgy kell

lennie…

Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát.

– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok!

A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember szeliden

kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával elégedetlen hangulatban

távozott.

*

Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors léptekkel

haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó nyárfasorba ért,

a távolban észrevette a kastély tetejét. Csodálatos izgatottság fogta

el, mert érezte, hogy a mai nappal új fejezete kezdődik életének s midőn

most kifeszített vitorlákkal sietett az ismeretlen világrész felé,

már-már megfeledkezett arról a gyermekarczról, a mely oly végtelen

levertséggel tekintett utána.

A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy várt

valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az országútra, egyik

karjával a czímertartó griffhez támaszkodott, fehér ruhája, – a melyet a

nap vakító fénynyel árasztott el – hosszú redőkben folyt alá, kissé

előrevetett lábán. Mellette kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen

nézte az érkezőt…