Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak,
midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba.
Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő
mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre
fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos
jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi
elkeserítette.
A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései
kezdtek elmaradozni az úton.
Jolán fehér kötővel futott eléje.
– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni…
– Dolgom volt a bárónál.
– Milyen ruhában volt?
– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.
– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?!
– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.
– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy?
– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe.
– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?
Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a
fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével
együtt!
Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e
pillanatban gondolt.
– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra
hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet.
Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer
sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól
és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás
fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári
háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak
most becsülte meg.
Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem
Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás
csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a
fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse.
A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a
hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán
ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak.
– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán
erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé
tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott
meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a
galamb…
[Illustration: A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és
lassan ringatta.]
A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével.
Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne –
mondta:
– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?
– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?
– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az
ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod
lesz.
– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz
a leány.
– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem?
– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.
– Hát Etel, hát a földesúr?
– Ezek aligha fognak többé látni.
Jolán hitetlenül ringatta fejét.
– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van
az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen
rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban,
akkor azt mondják: kedves Attila…
– Kedves Attila! Tovább?
–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre
magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide,
a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?
– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a
vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.
– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod
magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény
kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz
kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz…
Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen.
– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet
okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.
Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a
kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében.
Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila
tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.
– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez
beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.
– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány
füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a
kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle
hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés
dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…
– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.
Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt
olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is
megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt
kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy
bünös és büntetését várja.
Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen
visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről
kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe
vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan.
Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul
ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a
ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a
puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő
vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról.
A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha
Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig;
midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett
rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen.
Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő
gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető
szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry
zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a
hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila
ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó
sarkában.
Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót.
Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan
töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben
józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából.
Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat,
hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani.
Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.
– Egyedül jössz, Tila?
– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de
a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a
borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a
helyes hajválasztékát…
– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló
fiatalember, a kit kár gunyolni.
A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot;
a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán
kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve
Attila apró támadásai ellen.
Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez
alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja
erőltetett nyugalmából.
– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe
jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára,
– láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.
Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető
pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni!
Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz.
– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne
essenek az arczodra…
– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott
lángvörös arczczal.
A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, –
ez félénken engedte át két ujját.
– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét.
Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek,
lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját
összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely
óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a
csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk
megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak.
– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a
holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén
csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta,
hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a
sötétben.
– Te félsz? majd visszakisérlek.
– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának,
nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…
– Itt maradok.
– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a
ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.
– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.
– Itt vagyok.
– Tila!
– Jolán!
– Attila!
A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással
csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára.
Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen…
– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén
várta, mindketten lihegtek a futástól.
– Itt felejtettél valamit?
Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte
Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és
szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila
szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára
hanyatlik.
Ajkuk találkozott.
– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…
A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi
karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen
lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett.
Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város
felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a
hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes
méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett,
mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét…
A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves
bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti
virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga
sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és
dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon,
az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító
fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony
ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a
háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes
illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a
dolog közelebbről érdekelne.
Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme
csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a
virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre
kongatta feje fölött a vészharangot:
– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már
velem játszani…
– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…
Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk
találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát…
Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly
fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok
elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét
folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára
azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban
találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos
mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között
szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy
véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók
a gesztenyefa alatt…