Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett arról,
hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy találta, hogy jó
is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl; utolsó kirándulásuk
alkalmával az az érzékies akkord, mely oly váratlanul hangot adott
bensejében, tudatára ébresztette annak, hogy Jolán nemcsak barátja, de
nő is. Végre olyképp alkudott meg magával, hogy elhatározta, hogy ezután
– jobban fog vigyázni magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy
munkához lásson, miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott
holmijával isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét
veszítette és lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett
a kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis város
gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott.
Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres pokróczokkal
letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső daczára is lépésben
haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel viszonozták néhány
kávéházi vendég barátságos köszöntését.
– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz elragadtatással,
mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba tartozó dolgokról
beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a kávéházba, pirosképű,
mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a vendéglőst, aztán Attilához
lépett.
– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal
keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet hoztam
uraságodnak a méltóságos úrtól…
Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg, melynek
tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt.
– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb nevelésű
inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és hátat fordított
neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva fövegét, alázatos és
mégis megbotránkozott arczczal várt további parancsot.
– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek
rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap
megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna. Alázatos
szolgád, Lovrich.
– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt Attila
minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a levelet.
A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége,
ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most
fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi
összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf,
a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe,
anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban
töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely
szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú,
gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog
szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak,
mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig
ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren
mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt
igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek
fel hozzád, ez volt a jeligéje.
A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért
sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre,
elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a
Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte.
Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett,
fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az
előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást
foglalhatnak a jövőre nézve.
Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros
országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket
ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen
érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel
oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és
oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a
fogadóterembe.
A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas,
szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a
délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta.
– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. –
Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz…
– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet
különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen,
de továbbra is tegezte.
A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt
értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást
vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva
olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az
nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután
farkasszemet néztek.
– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a
házigazda a csendet.
– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd
fonala újra megakadt.
– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját
erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot
magának.
Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos
teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte,
azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?
A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a
lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal
jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el
volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba
ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori
emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá
változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre
érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…
A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így
tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak.
A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák
koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a
mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt,
mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő
homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen,
ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy
óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott
alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta
már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek
találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy
apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő
fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára
hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott.
Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt
elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj
varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban
azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett
föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk
zümmögéssel elrepült ujjáról.
Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy
félénken kérdő pillantást vetett rá.
– Agenor? – kérdezte.
– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy
tévedtem ide…
Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett
végig rajta.
– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.
– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon.
– Jártam Afrikában.
– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, –
kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett.
[Illustration: Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve
egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült…]
Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy
szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s
újra visszatért az eltünt kocsira.
– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná
tisztázni, – jegyezte meg a báróné.
– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam
gondolataiban – vagy ábrándjaiban?
– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem
tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?
– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek
látszott, midőn észrevett.
– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy
emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.
– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a
gróf, tudtommal, nem halt meg?
Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert
ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép
termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta,
fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge
chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet
remeke volt.
– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási
tervei? – kérdezte a bárónő.
– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell
rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni.
– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem
hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán
csak tudományos eredményekért.
– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila.
– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a
babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt.
Attila csodálkozva tekintett a leányra.
– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt,
a mit ön babérnak nevez?
A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta:
– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a
fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön
helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A
küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg
czélt nem ér!
– S mit ért bárónő czél alatt?
– A véget, – volt a nyugodt válasz.
Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány
szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge
mosolylyal mondta:
– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s
a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van
ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a
mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás
mellett.
– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel.
A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág
iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját,
Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja
hölgye egy szeszélyeért.
A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna
terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek
voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos
udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat
egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai
részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.
A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez
pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz
előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert
jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje.
Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt,
csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél
nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes
jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs
oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott;
megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően
biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint
sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens
legjobb lovasának mondták.
Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek
rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul
arczára.
A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit
szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás
fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit
mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel
hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró
történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban.
Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről.
Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a
fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun?
– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.
– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához,
Törökkuthyhoz.
A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.
– Gyönyörű virág!
Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja
venni – tessék!
Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt
fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is
fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott
állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt
az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden
bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal
nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette.
Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje
nyújtott kezet…
– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű
tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.
Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy
már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg
rokonságukról!
E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt.
A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila
összeharapott foggal mormogta: – Soha többé!