– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.
A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról
voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei
nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében.
A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához
haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és
kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán
tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére
hasson.
– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után?
– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.
– Te – családot?
Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.
Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán
valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni
kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.
Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a
városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a
távozó után hajolt.
– Mikor jössz föl ismét, Tila?
Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza
érintette a leány kezét.
– Feljövök holnap.
– Jőjj korán.
Azzal kezet fogtak.
Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a
város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak
villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt.