Esteledett.
Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár
kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti
kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa
egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben
ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki
az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.
A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis
borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait
magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk
termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde
tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá,
mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra.
– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel.
– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé
hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani.
Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a
hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére
matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét.
– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!
– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve.
– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.
Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé
tekintettek.
A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút
községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan
szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott,
nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a
nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé
közeledett.
– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról,
hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes
kiváncsisággal figyelt a közeledőre.
Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt,
villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét
arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot
kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül.
Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha
gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi
különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni,
mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság
jellemezte.
A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér
kalapját.
– Itt vagyok!
Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és
rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ,
egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül
megcsókolta.
– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány
szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet
vakmerő támadójával.
– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte
az kissé bosszankodva.
– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.
– Ki más?
– Te Attila – Tila!
– Én magam.
A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül,
összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket,
hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely
most a Pogányvár kertjében lefolyt.
– Ez nagyszerű, – mondta aztán.
A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott.
– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha
valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú.
Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most
már áradt belőle a szó.
– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza.
Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad
volna? menjünk a mamához!
Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors
fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé,
jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni.
– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a
nyaraló felé haladtak.
– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban
akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett
meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van
nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy
kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány…
– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán,
csinos bókot csapva.
– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve.
Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt.
Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot
varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal
termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte.
– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé
zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad
országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket
valaha szeretett?
– Láthatod, hogy nem.
– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?
– Zanzibárban.
– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?
– Nem, keleti Afrikában.
– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat
fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért
az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam
az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál.
– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?
– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama
néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném
is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal?
– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika
közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent
semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central
Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem
is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam
menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal
oda is elérek!
– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira
csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy
tönkrebarnítottad?
– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet
odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt
szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam
tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam
volna neki, talán elértem volna Nejossumig…
Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni
jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart
előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott
volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen
csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel
cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában.
Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó
arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt,
leánya különben feltünően hasonlított rá.
Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is,
sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az
utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn
hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza
és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak
fölcseperedett».
Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán
kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett
abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a
csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában.
Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani;
Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a
szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés,
melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel
alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének.
– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.
– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön
hozzánk nyaralni.