III.

E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb

sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai

tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz

Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos

hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele

érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él,

jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva

pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz

Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának:

Anyjuk, földesúr lesz a fiadból!

És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól,

kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal

megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban

lakott, igazi, duplatetejü kastélyban.

Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe.

Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar

alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt

szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát,

üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az

epés irigység, üres kézzel szélnek kergette.

Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya –

megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s

Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába.

Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát

kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a

közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett

érdemei elismeréseül…»

Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» –

mint maga szokta őket nevezni.

Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét

lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az

utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz

Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól

francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt

Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta

különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a

sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott

végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon

fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még

atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes

arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt

telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg

tagja.

Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a

kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer

pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük

szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó

szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant

garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei

birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték

egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A

huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik

közben be-betértek a kastélyba.

Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid

herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan

komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott,

mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő

rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és

mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni,

mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a

Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a

herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn

tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe

került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni

fogunk.

Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor

férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye

pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun

Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei

csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál

érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a

mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek

megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás

nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi

kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt

a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A

gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó

sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai

szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig

és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az

adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan

szerencsét csinált.

Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert.

Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.

A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a

sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti

uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is

megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán,

mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány,

mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt.

A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az

özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött,

még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el

kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét

képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú

viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró

esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát.

Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második

férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja

után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást

kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek

már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné

tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok

családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni;

a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló

gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila

iránt.

Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A báró

kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a

kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor, Kun

Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis Attilával.

A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni viszonyaihoz és jövő

társadalmi állásához mért polgári nevelést fog adni, – a polgári nevelés

természetével azonban sehogy sem tudott tisztába jönni. Végre egy

szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta, hogy a fiú az uradalmi ügyészhez,

Pogány Mihályhoz, különös ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó

emberek hírében állottak, a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári

nevelés» czéljából – természetesen kellő kárpótlás mellett.

Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar elfeledtették

vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári nevelés» annyiban állott,

hogy Pogányék versenyezve kényeztették a fiút, kiben mindig a földesurék

gyermekét látták.

Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott kivánságára

teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja volt», – mondta a

báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét látta. A fiatalember

elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor mozgásba hozta magas

összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a kevevidéki szabályozó

vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró nagylelkűségét. Egy

csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a báró szerint pedig

szemtelen) levélben értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs

szándékában a felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem

tehetsége nincs egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig

csak egy szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a

jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég

világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant az a

mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára.

A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai

vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása alatt

társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun ekkor

búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni. A véletlen

úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel, ki a

Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik fölfedező

útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki testi

ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás nélkül

követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó ideig

teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a meggyőződés

hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos híreket közöltek az

expediczió sorsáról. Sidney társainak egy részével szomjan veszett, de

az életbenmaradottak, egy Kun nevü fiatalember vezérlete alatt,

csodálatos vakmerőséggel nyomultak a fekete földrész szivének. Ismét egy

félév mulva szórványos hírek érkeztek Afrika belsejéből, melyek az

utazók legyilkoltatásáról beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt ekkor

Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét ellentmondásra

találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az expediczió sorsát, míg

végre kétséget kizáró bizonyossággá lett, hogy Kun él és fényesen

oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező, ki szaktudósok állítása

szerint forradalmat idézett elő Közép-Afrika földrajzában, nemsokára

Londonba érkezett, hol a tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel

elhalmozni. A földrajzi társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok

azzal a megjegyzéssel vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű

társulatnak, fönnállása óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a

fölfedezők aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta,

nyugodtan mondta: «Persze, a Lovrich-vér!»