* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal
borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha
azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna
hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az
első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy,
a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt.
A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony
koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E
torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden
igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha
őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos
buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek
északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai.
Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el
a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok
«Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny
akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy
csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg
Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a
rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint
végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké
elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival,
szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a
fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege
szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek,
megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed
paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár
odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni
kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.
A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária
Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros,
egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező
benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó
ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság
jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen,
kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város
nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a
lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a
megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak
megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.
A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz
távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút
mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek
a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek.
Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és
túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és
a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron
és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei.
Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek
óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez
elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek
tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos
karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig,
hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák
törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát
alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A
titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha
hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az
ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó
vadonban.
[Illustration: A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút
tritonjai fehérlenek…]
Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy
a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve
néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni
állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak
nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s
mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom
megtestesítőit bámulják.
Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a
szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti
érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével
és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor
úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet
tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette
családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi
ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű
úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán.