Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép

egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert,

aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat

telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából

él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s

kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?

– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a

szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán

keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet.

Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak

foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam,

s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.

Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig

egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos

emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy

embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet,

aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig

tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a

fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt,

azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve,

amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.

Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az

a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez

a rongyos szűr az eredménye.

Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert

a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.

Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő

kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben,

földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás

alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen

könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap,

és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban,

a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába

foglaltatott.“

A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre,

papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet

átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog

látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa

is jóvá hagyta!

Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap

irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét,

hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai

napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző

neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a

könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták;

de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk

megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.

De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség

a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak

még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a

kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők

száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik

külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.

Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a

fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán

okulás legyen az ára!

A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó

kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem

kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg

annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú

átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.

A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet;

különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a

kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a

kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól

megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják

szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne

árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre

dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem

rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik.

Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s

kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják.

Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.

Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a

kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek

legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.

Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi

tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is

tudja.

A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag

vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való

imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.

Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos

imádkozás és gyónással kezdődik.

Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét

tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s

pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai

barátoknál mind a hét meg is gyónt.

Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a –

pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a

saját mesterét.

A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli

ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt

meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.

A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána,

szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát

mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni

kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.

A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile

a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember

parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van

megirva.

Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább

egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép

közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás

fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában,

kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a

kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a

beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s

beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét

leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban,

amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső

kompániával.

A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira

elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az

ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s

főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.

Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni

huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt

misét szolgáltasson!

Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl

azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen,

hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a

szegény barátkolostornak ad.

Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha

semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a

világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust,

vagy is kört kell rajzolni:

Terophile cirkulusa.

Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt

kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy

az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz,

hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb

beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény

öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is,

bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus,

zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért

imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges

mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az

ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és

dolgozzál.“

Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög

=abc= három betűje az =A= (Alpha), =Ó= (Ómega), =T= (Theta), de maga az

egész =a b c= is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló

mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.

Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör

végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely

így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután

tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát

meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A =T= betű pedig

úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is

üresen ne maradjon.

Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére

kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet,

elejétől végig.

Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető

imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden

szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis

pénzmagért.

Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom,

melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél

vala“.

Aztán jön a „hét lakatú szent lélek imádsága“, rövid néven: a „hét

menyei zár“; a melyikben a jó uristen el van nevezve, minden képzelhető

néven: „Nagy Adonai istennek“, – „Emánuel nagy uristennek;“ s végre

„rettenetes Szabaóth nagy istennek.“

Mikor a „hét menyei zárnak“ vége van, következik a kincsőrző szellemek

főkapitányának, Terophilének tizenegyszer való „megesküdtetése“;

igazabban talán „idézése“; mindig czifrább és czifrább nyelven; utoljára

már valóságos erőszakoskodássá fajul az idézés, hogy szinte az ember

hinni kezdi, hogy az ilyen kényszeritésre ki lehetne kérni – baraczkból

a magvát is.

A kurtábjából adunk egy kóstolót; hogy Terophilét hogy kell idézni.

– „Hallod-e te Terophile! én tégedet esküdtetlek (idézlek) a mindenható

Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok,

kántorok és konfessorok, szűzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te

itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős emberi ábrázatban, minden

ijesztgetés, zörgés és rémités; csalárdság és ámitás nélkül, s hozz

nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat, jól

elkelő Ferdinánd-korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat,

gyémántokat, topáziusokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden

ijesztés nélkül.“

A többi tiz idézés még czifrább; csupán a vége egyforma mindeniknek; az

ötszázezer darab aranyok, tallérok, forintok jól elkelő

Ferdinánd-korabeli pénzben, meg a klenódiumok egyből sincsenek

kifelejtve.

Minden szomoruságom mellett is, hogy az emberek ily éktelen

nyomorultságára gondoltam, – mégis elkellett magam nevetnem, mikor a jól

bezsírozott kincsásó könyvben észrevettem, hogy némelyik kincsásó

atyánkfia milyen szerényen kitörülte ironnal az ismeretlen

„klenódiumokat, topáziusokat, smaragdusokat“; – s az ötszázezer arany

mellé nagy szerényen még csak a gyémántokat és karbunkulusokat kérte

Terophilétől. A karbunkulus kő ugyan a meseországban terem; de a babona

azt tartja róla, hogy az olyan nagy, mint a lúdtojás s egy sötét

pinczében is úgy világít, mintha nappal volna oda lenn; ennek pedig az a

babonás magyarázata, hogy a karbunkulus, vagy máskép karbinkulus nappal

beszedi magába a világosságot; és éjjel azt kisugározza.

A Terophile idézése után következik még nyolcz „Mária imádság“; s mikor

a kincsásók a könyvet idáig, napkeletnek fordulva ledarálták; akkor

végre megjelenik Terophile; nagy zörgést és csattogást visz ugyan

véghez; hanem azért a temérdek sok Ferdinánd korabeli tallérokat és

forintokat, meg a karbunkulusokat lerakja, ahova parancsolják neki.

Mikor aztán Terophile lerakta a kincset, a fejére kell olvasni az

„elküldő imádságot“; s arra aztán a szellem eltávozik; s ekkor a

kincsásó-társaság testét lelkét az összes angyalok, arkangyalok,

pátriarkák és próféták s a világon kiosztott összes teljes bucsúkba

ajánlván, – végre megosztoznak a – véghetetlen nagy csalódáson. Mert

hogy valaha egy kincsásó-társaságnak alkalma lett volna, a Terophile

által hozott Ferdinánd-féle jó aranyokon és klenódiumokon is

megosztozni, – már olyan eset nincs följegyezve a krónikában.

De még olyan eset sincs, hogy valamely társaság előtt Terophile ur,

szerelmetes szép ábrázatját bemutatta, vagy a tömérdek kincsből egyetlen

darabocska mutatót hagyott volna.

A kincsásó krónikák elvezetnek legfölebb a zörgésekig, csattogások és

ijesztgetésekig; de aztán ott be is végződnek rendesen.

Igy végződnek a könyvnélküli kincsásások is rendesen az – ásásnál; a

fölültetett társaság rendesen csak akkor veszi észre, hogy lóvá van

téve, mikor már anynyi fáradsággal egy kútat is megáshatott volna.

És nem is lehet ez máskép. Az egész kincsásó história csak annak hajt

egy kis hasznot, aki a társaságot fölbirja lovallni; aki eltünteti a

szellem számára kitett sült csirkét; vagy aki jó pénzért eladja a

kincsásó könyvet, – vagy még inkább aki beszegődik a vállalathoz –

diákos embernek.

Mert vegyük azt az esetet, – amit különben se engednek el a kincsásók,

hogy akár könyvből, akár könyvnélkül meglehetne valamiképen szerezni a

földalatti kincseket; vajon képzelhető-e olyan nem is hét, de két vagy

három emberből álló társaság, amelyikben legalább egy olyan ne legyen,

aki csak anynyi kétkedést meg ne engedjen magának, amenynyi már az

emberi természetben benne van; hogy valahányszor valami olyan munkába

fog, melynek vége nem bizonyos s melynek jó végét úgy óhajtaná, legalább

föl ne sóhajtson a dolog kezdetén: „Oh uram istenem, vajon lesz-e sikere

munkámnak?!“

De az imént sokat is mondtam, hogy két három ember közt akad hitetlen; –

úgy kellett volna mondanom, hogy van-e a világon egyetlen ember, aki oly

bizonytalan munkába fogván, mint a kincskeresés; azt az előbb emlitettem

sóhajtást el nem követi.

Vagy van-e egyetlen olyan ember, aki – ha már épen anynyira kerülne a

dolog, hogy a képzelt kincsőrző szellemek zörögni, orditani, csattogni,

sőt rémitő állatok alakjában a kincsásókat ijesztgetni kezdenék, aki már

a szokatlan földöntúli szellemek zajongására s arra a gondolatra is,

hogy most soha nem látott, másvilági gonosz szellemekkel kell szembe

szállania, – csak egy kicsit, s csak egy kis pillanatnyi időre is meg ne

ijedne?!

Már pedig az a könyvbéli és könyvnélküli kincskeresésnek is legeslegelső

szabálya, hogy a sikerben föltétlenül hinni kell, s megijedni nem

szabad.

Ez a szabad, és ez a kell tehát minden kincsásás és kincskeresés megölő

betüje. Mert ha csak egy tagja is a társaságnak csak olyan kicsit

kételkedik is a sikerben, amenynyi abban a sóhajtásban benne van, hogy:

„vajon lesz-e sikere a munkának?“ vagy ha csak anynyira megijed is egy

kis szempillantásra; amennyire az emberi természetnél fogva valami

váratlan zörej még a legbátrabb embert is megszokta egy perczre

ijeszteni s méginkább a babonás embert: – már akkor eltünik a pénz az

ásott helyről; s nem fogad szót Terophile, akárha száztizenegyszer

idézze is őt valaki, a legválogatottabb rimánkodásokkal és

fenyegetésekkel.

Miután tehát e két föltétel olyan, hogy az ember azt, istentől adott

természeténél fogva be nem töltheti; józan észszel biró ember azonnal

belátja, hogy az egész pénzkereső-babona, teljesen lehetetlen dolog.

Lehetlen volna még akkor is, hogyha olyan igaz volna is az, hogy a kincs

lánggal tisztítja magát, mint milyen nem igaz; ha továbbá olyan igaz

volna is az, hogy a földalatti kincsekre Terophile, vagy mi a száz ördög

vigyáz, s hogy az a kincs imádságra, vagy ásásra a föld méhéből

kimozdul; – mint amilyen nem igaz és nyomorult csalás az egész

kincskereső tudomány.

Mert az, aki ezt a kincsásás mesterségét kitalálta s arra jó tanácsot,

vagy irott könyvet árul; legyen az jezsuita vagy hitetlen; mindenképen

leszámolt a körülményekkel s jól tudja, hogy ha száz meg ezer kisérleten

se boldogul a kincskereső-társaság, őt csaláson fogni nem lehet, mert

előáll a kincskeresés első szabályával: „föltétlenül hinni kell; – s

félni nem szabad.“ Azt pedig, hogy a társaságban ki hitt s ki félt? –

magáról ugyan mindenki tudhatja, de már másnak belsejébe, veséjébe be

nem láthat; s érte jót sem állhat; s igy ha századszor se sikerül a

kincskeresés, – a kincsásás babonás hitével megvert ember, sohse hiszi

magát a csalás ostoba áldozatának; hanem a sikertelenséget egyik

kincskereső társa kételkedése vagy félelmének tudja be.

Azért is oly veszedelmes ez a babona, mert aki egyszer bele esett; az

soha, vagy csak akkor gyógyul ki a betegségből, mikor már egész életét,

egész vagyonát elfecsérelte. – Még veszedelmesebb pedig azért, mert egy

bolond százat ránt magával a henye, dologtalan, naplopó életre; melyben

minden nap Szentheverdel napja s minden munka benne, csak az imádság.

Pedig a jó Isten előtt csak az az imádság kedves, amit az ember munka

előtt és után mond el.

Mert jóllehet, tetszetősebb lenne az ötszázezer darab aranyat, tallért

és forintot vénasszonymódra össze imádkozni, – mint annak csak a

százezredik részét is izzadságos, böcsületes munkával megérdemelni s

megkeresni; de jó lesz meggondolni, vajon mi lenne a világból, ha

egyszer a pap letenné a könyvét, a mester a szerszámát; a szántóvető ott

hagyná az ekeszarvát; gazda-ember gazdaságát s bíró az igazság fontját,

s be állana az egész emberiség kincskereső herének; életét imádkozásban

töltvén, folyton csak Terophilét idézné, egy kis Ferdinánd-korabeli jól

elkelő aprópénzért.

Eszembe jut itt egy régi mese; amit jó lenne minden gyereknek

könyvnélkül megtanulni.

Egy öreg embernek volt három fia és egy kis szöllője; ebből a

szöllőcskéből szorgalmatos munkával tartogatta az öreg magát és három

fiát. A gyerekek azonban hideglelést kaptak a munkától; s az öreg

belátta, hogyha ő elhal, gyermekei nem fogják megművelni a szöllőt s meg

nem birnak élni.

Azért fogáshoz nyult. Mikor érezte, hogy már halála közeledik; ágyához

hivta gyermekeit s mint egy régi titkot, azt beszélte nekik, hogy a

szöllőben egy öreg tőke tövében töménytelen sok kincs van elásva; csak

keressék szorgalmasan, s bizonynyal megfogják találni.

Amint az öreg meghalt; rögtön neki állott a három fiú a szöllőnek; jól

megforgatták a földet a tőkék körül; s bár első munkára kincset nem

találtak; el nem csüggedtek s várták a másodiktól.

A kora tavasz már munkában érte őket s csak késő őszszel állottak ki a

sorból. Kincset ugyan sem az első, sem a második évben nem találtak; de

a jól megmunkált szöllő jó termést adott, s az esztendei munka, szép pár

száz forint hasznot hajtott nekik. – S amint évről évre szorgalmasabban

kutatták a kincset; a szöllő évről évre több-több hasznot hajtott s az

első öt esztendő végén szép tőkepénzük maradt. Már ekkor rájöttek a jó

öreg szándékára, ki őket dologhoz szoktatta; s rájöttek arra is, hogy a

kincset is megtalálták, ha nem is a földben, de mindenesetre a

szöllővesszőn, az arany szinü fürtökben. S a folytonos kincskeresésben

anynyira megszokták a munkát, hogy a kis szöllő valóságos aranybánya

lett szorgalmuk s becsületes munkájuk után.

És ha az a sok kincsásó, akit az anyaföld megszivel a hátán, a

haszontalan munkát mind jobb helyre forditaná, de sok arany kerülne ki a

földből bor és búza képében; s de sok nyomorult koldussal kevesebb volna

a világon, akik csak a dolgos ember kegyelem kenyerét fogyasztják; s

akiket a pénzkeresés, a folytonos dologtalanság és imádkozás rontott meg

egész életükre.

Megigértem annak a szegény szerencsétlen öregnek, hogy elhallgatom a

nevét, de mikor azt mondtam neki, hogy könyvbe teszem a históriáját

szomorú példának; könynyezve azt felelte: küldjön az úr abból a könyvből

az én vidékemre is legalább egyet; s név nélkül is én rám mutat az inges

gyerek – belőle. Hanem azért küldje az úr; legalább hadd tanuljon más

ember az én káromon.

A vallásos babonák.

Már a könyv elején emlitettük, hogy a tudatlan és babonára hajló ember

még a legtisztább isteni vallást is megszentségteleniti a maga

túlzásaival. S a vallásosságot, mely az ember szivét és érzelmeit

megnemesíti; valóságos beteges rajongássá túlozza, mely aztán az ily

szánalomra méltó embernek még azt a kis józan eszét is elbutitja, amivel

az anyatermészet minden teremtményét fölruházza. Az ily ember a tiszta

hitet, mely a tudással megfér; – balhitté rontja, mely már minden

tudománynak esküdt ellensége.

Maga a vallás is küzd a balhit, vagyis az úgynevezett lelki tévelygés

ellen; a tudomány a vallásnak segitségére megy; de aki egyszer lelki

sötétségbe tévedt; akit a babonaság körmei közé kapott; nem igen segit

azon se erkölcsi, se tudományos oktatás.

S talán épen a babonaságnak az a része legveszedelmesebb; a mely a

vallásosság túlhajtásából; az úgynevezett istenességből származik;

veszedelmes azért, mert hatását alig lehet kiszámitani, s az ily lelki

tévelygés többnyire őrültségben végződik; de veszedelmes azért is, mert

a túlzott vallásosságból származó babonáknak, vége hossza alig van.

Ilyen babonák a csodák ezrei; ilyenek a vallásos rajongás; és a

képzelődés szüleményei, a jelenések; ilyenek az ismertebb csodálatos

alakok: a meztelenek és bőjtölők, – a csoda és jóslátók és hallók;

ilyenek végre az ördögtől megszállottak és a stigmatizáltak, vagyis

vérző szűzek.

A csodák.

Sok oktalan könynyenhivésért meg kell a szegény ember erszényének

nyilnia; de talán egyért sem oly gyakran, mint a csodatörténetekben való

hiteért. Pedig talán nincs is olyan babona a világon, amelyik több

hivőre találna, mint a leglényegtelenebb csodatörténet.

Vériben van az már az embernek, hogy különösen szereti az olyan dolgot,

amit szegény eszével föl nem ér; s igy magyarázható meg az is, hogy

mikép terjedhet el oly gyorsan egy-egy mondva csinált csodaeset hire,

hogy harmadnapra már a hatodik határban beszélnek róla – széltében

hosszában.

Az ilyen csodatörténet pedig úgy szokott ám teremni, mint a gomba; – ha

jó esős idő jár rá.

Most egy pénteken hajnalban sütött kenyér válik kővé; majd valamelyik

ablakon megjelenik a Mária képe; amott a szent lélek röpköd az iskolában

galamb képében; itt meg valami ijedt szent kvártélyozta be magát egy

kútba; a másik faluban egy hegyszakadásban, valami szent kép termett a

sziklafalon; – a hodáji öt halom tetején pedig egy menybéli levél

érkezett az égből, amelyiket csak a jók látnak; a roszak elől pedig

elfordul. – Meg a jóságos ég tudná mi? és hányféle csodálatos dolog az,

ami időközönkint majd itt, majd ott „megmutatódik“, s aminek anynyi

hivője akad egy két nap alatt, hogy egy hétre bucsújáró hely lesz a

csodás vidéken; s a második héten már a hivők számára fölépülhet egy kis

kápolna – fából; s a jámbor csodanéző bucsúsok részére egy terjedelmes

kocsma, – kőből.

Egyszóval ilyenféle olcsó csodákban mai napság – nincs hiány; ámbár irva

van, hogy az isten senki kedveért csodát nem tesz.

Bizon nem; minthogy okos ember nem is hisz csodában. Hitt régebben,

mikor még nem forgott a tudomány olyan közkézen, hogy ma már az iskolás

gyerek a legcsodálatra méltóbb csodának, is helyes és természetes

magyarázatát tudja.

Igenis, a tudomány előtt nincs csoda; csak a tudatlan ember hisz abban.

És aki csodákat hirdet, az bolondit. S bizonynyal meg van abból a

haszna.

Igaz, hogy az ily csodáknak készpénzül elfogadása, nem káros

közvetlenül; hanem annál károsabb hatásaiban; mert aki minden hóbortos

dolgot készpénzül vesz, – az a többi babona iránt is sokkal fogékonyabb;

– eltekintve attól, hogy sokan bizon a legcsekélyebb babonának is

érzékenyen fizetik meg az árát.

Azért foglalkozunk a csodákkal is; mint hatásaiban káros babonákkal.

A leggyakoribb csodaeset az, mikor valamelyik gazdasszonynak a kenyere

kővé válik. A babona szerint, mert talán nagypénteken, vagy ünnepnapon

mise alatt sütötte. Hanem csodák csodája, ez a csoda csak olyan rosz

gazdasszonyok kenyerén esik meg, aki a kenyérnek valót, még búza korában

becserélgeti a sarki kis boltosnál – pálinkácskáért; aztán mikor ráesik

a kenyérsütés, akkor meg a boltra szorul kenyérnek való lisztért.

Kővé válik biz az; nem ugyan olyan kővé, amiből házat építenek; hanem

olyan forma kővé, amilyenné egy tésztából dagasztott kenyér válhatik; s

amelyet nem szeghet fel a legélesebb kenyérvágó kés.

Ilyen követ kell, a kővéválás alatt érteni; s amit én láttam, pedig

láttam már eleget, – egytől egyig ilyen volt.

Bezzeg az ilyen csodának aztán híre szokott futni; százan is járnak a

kenyérnek, meg a gazdasszonyának csodájára, aki bizon nagyot

vétkezhetett, hogy az Isten igy megczégérezte a betevő falatját.

Igen is nagy bűnt követett el az a gazdasszony; azt a bűnt követte el,

hogy a jó búzát beitta; s a rosz lisztet megvette.

Mert csak ebben van a csodának magyarázata. Tavaly nyáron kerekre

kitudódott, egy ilyen kővévált kenyér nyitja.

Egy láposalji gazdasszony is úgy járt a boltbeli liszttel, hogy kővévált

a kenyere. Hanem anynyi esze mégis volt, hogy a szégyent ne hagyja magán

száradni; tehát fölpakolta az egész sütet kenyeret s bevitte a hátán a

központi szolgabiró úrhoz, hogy az igazitsa el a dolgát.

A biró úr aztán el is igazitotta emberül; mert első dolga is az volt,

hogy lárma ütés helyet szépen rajta kapott a sarki boltoson, s azt a

zsák lisztet, amelyikből az asszony követ sütött, szépen elkonfiskálta.

A lisztet megvizsgálták aztán a vármegyén; abból aztán kitünt, hogy

abban csak három rész a liszt, a negyedik rész pedig gipsz por.

Igy aztán kisült a csoda is, meg a sarki boltos élelmessége is; mert a

gipsznek az a furcsa tulajdonsága van, hogyha vizzel keverik a porát,

magától is összeáll és megkövesedik; hátha még az ember valóságos jóféle

élesztő ágyat vet neki, aztán jól összedagasztja, gyomrozza; s végre még

pattogó rőzse tüzön is kisüti a lelkét. Bizon az volt a száz csoda, hogy

a szorgalmas gazdasszony mindjárt kész malomkövet nem szedett ki a

kemenczéből, a bevetett kenyerek helyett.

Igy szokott a kenyér kővé válni. Tiz közül legalább kilencz. A tizedik

meg keletlen és dagasztatlan állapota miatt szárad össze; hanem a

babonás nép előtt, már az ilyen összeszáradt kenyér is kő-számban

szokott menni.

De sokkal veszedelmesebb csodák is vannak a világon; olyanok tudni

illik; amelyik mindegyikénél somfordál ugyan egy ilyen sarki boltosféle

ember, – csak hogy az ilyennek az esze sokkal jobban ki van bélelve

gonoszsággal, mintsem hogy a hunczfutságon lehetne őket fogni; de maga a

csodadolog is, mit az ilyen megcsiphetetlen világcaló – csinál,

anynyival gonoszabb természetű; mert az a könynyen hivő és vallásos

emberek hitébe kapaszkodik; s a tudomány betüivel igen nehezen lehet a

csoda történet valótlanságát, vagy megálhatatlanságát kézzel foghatólag

bebizonyitani.

Ha valaki példának okáért azt mondja, hogy itt ő előtte egy fehér, vagy

egy fekete alak áll; de ezt rajta kivül senki nem látja; akkor legfölebb

azt lehet mondani, hogy ez az ember őrjöng, képzelődik, vagy hazudik; de

hogy csakugyan nem lát semmit, azt bebizonyitani nem lehet, s igy mindig

akad olyan ember, aki azt mondja: hogy ez csoda-látás.

Ezekhez a csodákhoz tartoznak az előbb emlitett Mária, szent lélek, vagy

akármiféle szentek jelenései; képeknek vagy menybéli irásoknak

megtalálása, vagy ilyen jelenések meglátása, az ily helyekre való

elzarándoklás és búcsújárás által nyomorékok meggyógyulása; s több ezer,

meg ezer féle olyan csoda, amelyekben az emberi kapzsiság, világámítás,

és haszonlesés játszák a főszerepet.

Mert az ilyen csoda-eset nagyon jövedelmező üzlet szokott lenni. Miután

minden ilyen csoda-történet helye rendesen igen látogatott bucsúhelylyé

válik; ahová pedig sok ember jár bucsúra, ott kereskedőnek, kocsmárosnak

rendesen jó dolga van, igy hát nem csodálkozhatunk valami nagyon, ha

édes hazánkban majd minden esztendőben hol itt, hol amott meg-megesik

egy kis csoda, s egy-egy bucsúhely keletkezik.

Száz eset közül hadd mondok el egy párt.

T...... a mezővárosában alig nehány esztendeje, egyszerre híre futott,

hogy a szent lélek röpköd galambképében az iskolában. Egy öreg asszony

látta meg először; s bár a tanitó bizonyozta az ellenkezőt; – mégis már

másnap egy pár gyerek akadt, aki ráfogta, hogy ők is látták a galambot.

A dolog aztán anynyira haladt, hogy nehány nap mulva be kellett az

iskolát zárni, mert nemcsak a környékről, de három, négy napi járó

földről is érkeztek bucsúsok, a szent lelket meglátni. Persze megörültek

ennek a kocsmárosok; mert két garassal fölrugott a bor ára, s ahogy

lehetett, maguk tóditották a dolgot, olyan formán, hogy utoljára már a

hatóság is megsokallotta. Kurta vallatóra fogták a szentlélek-látókat; a

vallatásból aztán az sült ki, hogy épen a fölvilágosodás szent lelke

volt az, amelyik soha se járt abban a városban.

Az öreg asszony azt vallotta, hogy ő, az iskola előtt elmenve, olyan

szentlélek formát látott az iskola pallatán végig repülni; – a gyerekek

közül egy pár szintén úgy mondta, hogy valami fényeset láttak a

pallaton. Legtöbbet mondott azonban egy istentelen vásott fiú, aki

bevallotta, hogy a szent lelket ő csinálta egy kis tükör darabbal; azt

izgette-mozgatta; hogy a napnak a pallatra vissza verődő fényével

mulatságot csináljon az iskolának.

Igy sült ki aztán a tükörből a t–i szentlélek; s a kétheti bucsújárásnak

maig megmaradt egy czifra közmondásban a nyoma: „Megfogták, mint a t–iak

a szentlelket!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sz–en pedig, egy tanyán az 1850-es esztendőkben a Mária jelent meg, egy

elhagyatott, összevissza tatarozott, viskónak az ablakában.

Ez a viskó valamikor jobb életet látott; de hogy a hozzá tartozó 50 hold

föld mindig csak széksót termett, bizon a gazdája már a világtól akart

bucsút venni. Sokszor is emlegette, hogy egyszer a szomszédai

fölakasztva találják.

A helyett azonban általános bámulatra az történt, hogy egy szép

reggelen, megjelent neki a Mária s miután megvigasztalta, hogy semmitől

se féljen, mert ő gondviselője lesz egész életére; kapta magát s

kisdedét a kis Jézust karjára szoritva, kiült a házikó ablakába egy üveg

táblára.

Legalább úgy beszélte el a szegény desperatus gazda, aki már

kétségbeesésből föl akarta magát kötni.

A szomszédok összefutottak a csodára; és csakugyan úgy találták; amint a

gazda beszélte: Ott ült a szent szűz az ablak üvegen, karján tartva

fiát.

Valóságosan úgy volt ott leformálva, mint ahogy régi képekben a gyöngyös

Máriát szokás volt ábrázolni fölül keskeny, alul szélesre terjedő

ruhájában.

Mit mondjak többet; elég az a dologhoz, hogy két hét alatt ezer meg ezer

ember zarándokolt az ablakban ülő Máriához; s az elhagyatott széksós

föld aranybánya lett a gazdának; mert egyszerre három kocsma nyilt meg a

portáján s abban se győzték enni, meg innivalóval a sok bucsúst.

Azonkivül az élelmes gazda egy perselyt akasztott az ablak elé – kápolna

épitésre; mert az a putri csak úgy nem maradhat, ha már a szent szűz,

hajlékul választotta. A persely tartalmával aztán a gazda, maga-magának

estenkint beszámolt s eltette a pénzt jó helyre. S azonközben csinált

magának szép terveket, hogy majd azt a viskót megveszi magától, – jó

pénzért – templomnak; aztán ő lesz a templom pátronusa, és örökös

gazdája, sat. sat.

De még jobban is megindult a dolog akkor, midőn az egész környéken

ismeretes Sármány, a szegény nyomorék; aki minden országos vásáron meg

bucsún, két lábát nyakában hordva irgalomra inditotta az embereket, –

egyszerre a csodakép érintésére meggyógyult. Valósággal meggyógyult;

leszedte lábait a nyakából; elhányta kézi kis székeit s a saját lábán

járni kezdett.

E csodára aztán ujult erővel megindult az alamizsna-szüret.

Szóval a kétségbeesett gazda, az akasztófa kötelénél és a

mestergerendánál, jobb mentő horgot talált magának; mert az ablakban ülő

Mária tizszeresen behozta már pár hét alatt az ötven hold széksó termő

földnek az árát; még ha az a legjobb búzatermő föld lett volna is.

Csak egy kis hiba esett a számadásban; egy kicsi csak; hanem ezzel a

hibával aztán a levegőbe repült az egész összeadás és sokszorozás.

Harmadik nélkül számolt az öreg.

Ez a harmadik pedig a városi tanács volt, aki jó későn ugyan, de mégis

csak neszét vette az ablakon ülő Máriának; ki is küldött rögtönösen négy

darab zsandárt a helyszinére s ezek aztán szerencsésen beszállitották a

tanács szine elejébe az ablakot, a rajtaülő Máriával, de sőt mi több,

magával, érdemes gazda, s reménybeli templomkurátor urammal egyetemben.

Mintha most is látnám az öreget, lekonyult fejjel haladni a négy zsandár

között, ölében tartva az ablakot, Máriát és szent fiát.

A furcsa kiséret után pedig ezer meg ezer ember, – asszony, tódult s ami

még furcsább, ezek nem a zsandárokat, hanem a gazduramat akarták –

megkövezni.

Erre a dologra sokan emlékezhetnek Sz–d városában. Még jobban

emlékezhetnek pedig azok, akik a széksó-kápolnára nagyon is

meggondolatlanul hányták a perselybe a pénzt; amiből ugyan kápolna

sohasem épült.

A Máriás-ablak csoda története aztán a tanács előtt ért véget; az ablak

egyszerüen az idő viszontagságainál fogva megvakult üveg volt; melyre

bizonytalan kékes szürkés, zománcz szinben olyan alakot rajzolt az idő,

melyet egy kis képzelődéssel Mária képnek is el lehetett fogadni.

Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses

személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a

két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s

akadt elég, aki azt elhitte.

Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a

Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő

ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából

a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem

látta.

A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most

még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait

mutogatta.

Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett

látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét

nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü

emberiséget.

Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt

esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza

a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette

az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár

ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami

járványos betegségben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy

gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is

hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma

kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a

szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De

talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje

korán kihurczolkodjék belőle.

Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história;

hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K.

esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van

benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen

babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a

kocsmáros urat.

Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg

a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a

helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek

áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken

kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós

életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált

a kocsmáros kútjánál.

S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s

két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is

fölverte ám a gyöp.

És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány

vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van

gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen

emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról

vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi

csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban

zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban

ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.

Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett

egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő

Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás

patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint

a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.

Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe

akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!

Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk,

ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a

bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi

falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy

kútban ülő szentje.

Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis

bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi

szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja,

hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban

mindig nagy lelki megnyugvást talál.

De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság

divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka

időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság

helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és

hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára

használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága

végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a

bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye

kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A

nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment

a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy

tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy

jó pohár bort se ihattam benne!“

Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van

csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó

időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni

kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.

Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy

milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a

szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is

természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit

tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.

Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus

azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék

meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a

gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok

millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.

A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre,

amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket.

Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és

gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették

magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva,

gyógyulást találtak általuk.

Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai

gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó

természet gyógyitó erőit.

Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon

ment; és azok nélkül jött haza.

A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett

fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem

tartja senki csodának.

De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben

fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden

természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy

gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia

számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli

csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt

gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága;

csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert

egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben;

de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.

Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü

forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A

kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit

ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont

ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s

hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen

természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére

használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az

isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.

Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó

népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő

ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is

volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit

elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle

szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes

embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát

épitsen.

Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“,

úgy siettek a csodatévő kápolnához.

De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások

napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a

nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki

beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy

kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.

A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy –

ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy

ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása

rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a

látogatást.

Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos

érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már

nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a

röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós

gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.

Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy

könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.

Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy

miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk

mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei

munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és

költséges út árán csalódást vásároljon.

Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa

templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az,

ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor

adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig,

hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy

úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a

csodatévő bucsúhelyet.

Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból,

mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl

vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz

istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá

teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki

épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg

a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a

hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv

tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat

prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan

szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd –

báránybőrben közeledik.

A rajongók.

A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra

megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak,

hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek

és tengődnek az emberek irgalmán.

A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy

„Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.

Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt;

föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát

istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak,

szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy

része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket

életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra

juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a

vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az

őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el

őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak

föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy

mártyrokká legyenek.

Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket

enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a

csodatörténetek buzgó hivése.

Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán

szintén elérnek a tébolyda kapujáig.

Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal

foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy

folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat

hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat

vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s

mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.

Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s

csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan

emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a

Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem

tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle

csodás dolgokat mivelnek.

Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű

látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi

olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.

Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult

helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész

szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos

megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből

is.

E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett

ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol

kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy

a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit

a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga

veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant;

füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas

ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is

valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.

Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten

nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént,

füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.

Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző

szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon,

kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt

sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a

halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a

hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres

folyadékot izzadnak.

Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett

históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a

vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.

E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők;

illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják

úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.

Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen

lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és

hall, ördöngősködik és vérezik.

Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a

históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd

Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem,

ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.

Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet;

hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket

izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.

A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi

csodát.

Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer

volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek

milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból.

Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár

bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a

homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni

a sebéből.

Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, –

ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.

Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának

prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.

Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott

egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.

Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a

népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne

akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan

csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent

szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem

veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és

izzad.

És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire

akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy

régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború;

aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek,

vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.

Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz

elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy

szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok

alkalmával.

Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni

éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.

Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai

csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem

mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy

pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt

annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos;

aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis

kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek

teste húsz év óta nem tűri a ruhát.

És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz;

és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi

csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a

bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve

kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony

teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a

tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig

bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.

A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.

Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt

bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba,

hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.

Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital;

amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét;

azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.

Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza

nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni,

akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“

A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent

takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga

szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen

szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette

észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni,

mint a legnagyobb szövőszéken.

Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást,

hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az

volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon

szerette az – uj bort.

Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent

életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy

ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni

bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály

akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt

oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a

földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó

závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott

ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg

volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.

Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a

bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel,

álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ

büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.

Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál

jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.

A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos

lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is

gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az

ördög.

Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos

istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a

templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt.

Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az

imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen

nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban

elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.

Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt,

könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától.

S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden

rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott

neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a

rejtek-helyen.

Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy

csodacsöngetyüt keritettek valahonnan, melyet Rómából hoztak a pápa

áldásával. A lány nyakába kötve viselte a csöngetyüt; s mikor a baj

elővette, azzal csöngetett s mint mondá, ekkor az ördög békét hagyott

neki.

A csöngetyüt azonban sokszor ellopták a roszak a lány nyakából; egy nap

több izben is, s igy megint csak a régi orvossághoz folyamodott, hogy

bebújt a kamrába a szolgalegénynyel, aki őt ott a vasvillával őrizte.

Roppant hire volt akkoriban ennek a csodálatos dolognak; és sok olyan

ember akadt, aki a vasvillás legényt is gyanúba fogta, hogy valami

varázsszerrel a lányt megétette, mivel hogy a lány gazdag szülék

egyetlen gyermeke volt; – a legnagyobb rész azonban szentül meg volt

győződve, hogy csakugyan az ördög tartja megszállva a leányt.

Sok orvos megakarta nézni a beteg lányt, de mikor egy feléje közeledett,

a lány sivalkodva elmenekült s ördögnek nevezte őket; s igy a szülék

később meg se engedték, hogy doktor jöjjön a házhoz.

Annál több istenes asszonyt csőditettek aztán oda, akik éjjel, nappal

imádkoztak a lány körül; s nem volt az a bucsú, ahol meg nem hurczolták,

s nem volt az a barát, akivel meg nem füstöltették a szerencsétlent.

Egyszerre aztán a csoda elhallgatott; csodálatosan vége lett az egész

dolognak, mely előbb az egész várost fölverte. Egyik azt beszélte, hogy

a lányból kiment az ördög s a legény elvette feleségül. Másik azt

mondta, hogy a lány valamelyik bucsún, útközben elhalt; a harmadik hir

az volt, hogy a szülék összeszedelősködtek s kiköltöztek a városból a

tanyára, vagy más vidékre. Elég az ahhoz, hogy ennek az ördöngős

históriának egyszerre úgy vége szakadt, mintha elvágták volna; anélkül,

hogy kisült volna, vajon igazi testi és lelki betegség gyötörte-e a

lányt; vagy csak a gonoszság, melylyel még saját szüleit is képes volt

bolonddá tartani.

De anynyi áll, hogy e néhány csodálatos eset, amit elbeszéltem, amint

nem az első, úgy aligha is az utolsó csoda lesz, – a nép könnyenhivősége

miatt. Mert fogadom, hogy ha ma akad egy részeges takács, vagy tabakos,

akinek a gyomra az ételt, vagy teste a ruhát el nem tűri; annak is

ezrével fog akadni bámuló és segitő bolondja.

S hány száz ingyenélő talál, az úgy is száz oldalról kizsebelt szegény

népnél oktalan részvétre és hitelre; kik a munka helyett könynyebb

dolognak tartják az isteneskedést; s látásokkal és jelenésekkel ámitják

a könynyenhivőket egy kis kegyes adományért.

Százával terem az olyan csaló, akiknek álmukban a Megváltó, vagy a

Mária, vagy valamely szent megjelen; nekik tanitást ad, hogy azt a

néppel közöljék.

Hány van olyan, aki fényes nappal isteni szókat hall; s azokkal a

könynyenhivőket ámitja.

Mások valami égből lebocsájtott menyei levélről hazudnak, amit leirtak

maguknak s azt kinyomatva jó pénzért sütik, a jó bolondok nyakába.

Egyszóval ezer, meg ezer útja van annak, hogy a szegény, vallásos nép

azon része, mely a babonát az igazi vallásossággal összetéveszti,

jobbról balról kárát vallja, könynyenhivésének.

Azért nagyon éber legyen az ember; imádja istenét, szeresse embertársát,

másnak kárát ne kivánja; amint ezt a biblia tanitja; de ne higyjen a

farkasnak, a mely báránybőrben közelit hozzá; amint ezt szintén a biblia

tanitja.

A kuruzsolókról és a kuruzslásról.

Elértünk a babonák legveszedelmesebb fajához, a mely több bajt okoz a

világon, mint amenynyit a mostoha természet okozhat. Mert amibe rosz

ember ártja magát, az ugyan tiz ördög munkájával vetekszik; és korán se

volt a régi boszorkányok tehetetlen átka olyan veszedelmes a szegény

emberiségre, mint a boszorkányok átkozott tanitványai, utódai; a szegény

ügyes-bajos népnek egyiptusi csapása: a kuruzsolók.

Annál veszedelmesebbek pedig ezek; mert a szegény embernek, különös

bajában, betegségében, megrögzött bizalma van a kuruzsolók, a

javasasszonyok, a bábadoktorok iránt.

Ezek istentelen kezére bizza a maga, apja, anyja és gyermeke egészségét

és életét; orvost és patikát elkerül; s mig beteg marháját legalább

gyógykovácshoz vezeti; saját bajában csak a kuruzsolók babonás

kotyvasztékát szedi, s egészségét és életét titokteljes ráolvasások s

ráimádkozások oltalmába ajánlja.

Ugy véli, hogy orvos és patikánál a ráimádkozás még is csak olcsóbba

kerül. Pedig az a félfont szalonna, vagy hájdarab; vagy az a kis

szakajtó lisztecske, amibe a kenegetést számitják, de sokszor drágább

pénzbe kerül, mint egy egész hízott ártány. Mert nem hiában

szokás-mondás, hogy a beteg ágy két szájjal eszik; de a javas asszony

még másik két szájat is kuruzsol hozzá.

Ha aztán a baj a ráolvasásra, megkenegetésre nem tágit; végre aztán

ráfanyalódik a beteg atyánkfia a városi doktorra is; hanem annak már nem

igen van egyéb dolga, mint hogy a beteg szemeit befogja.

Ez meg aztán jó viz a kuruzsló malmára; mert ime, akinek az isten ideit

elhozá, azon már nem segit a doktor meg a patika sem!

Ilyen a korlátolt elméjü ember eszejárása!

Pedig elhozá ám a beteg idejét, nem a jó isten; de a kuruzsoló

kenczeficze; s az a bűnös hanyagság, a melylyel a mi népünk

szerencsétlen betegeit annyiba sem veszi, mint az utolsó igavonó barmát.

Ez az oka aztán, hogy talán egy ország sincs a világon, ahol anynyi

kuruzsló megélne egy rakáson, mint nálunk; s egy nép sincs a világon,

mely anynyira bolondja lenne a javasasszonyoknak, mint a mi népünk.

És ez csak mindig a nép értelmetlenségére mutat. Mert csak értelmetlen

embert lehet egy kis titkolódzással; ismeretlen hókuszpókuszszal

anynyira elfogulttá tenni, hogy azon a réven vizre lehessen vinni.

A titkolódzáshoz pedig a kuruzslók mesterül értenek; hisz a kenyerük.

Azt állitják magukról, hogy titkos tudományukat, a melylyel nemcsak

mindenféle betegséget meggyógyitani, de sőt embert, állatot megrontani,

és akárkit bűbájos itallal megbabonázni is tudnak; apáról fiura szokták

örökölni; még pedig úgy, hogy akárhány testvér közül is csak egyetlen

egy lehet abba avatva, még pedig rendesen a legnagyobb; mert a

tudománynak csak ugy van ereje, ha csak egy élő gyakorolja.

Hogy a titokzatosságot emeljék; azt állitják, hogy azt valamelyik ős

szüléjük valami hires boszorkánymestertől tanulta; vagy valami égből

jött irásból szedte öszsze; s annak titkát átok alatt el nem szabad

árulniok.

Ugyancsak rejtegetik is a kenőcskészités módját; meg a ráolvasások

szavait; ha gyógyitanak, a kenőcsöt észrevétlenül kenegetik s a

ráolvasás szavait csak mormolják. S ha valaki megkérdi a gyógyitás

módját, azt szokták felelni: „minél jobban kérdezik, annál inkább

használjon!“

Természetes, hogy nagy okuk van a titkolódzásra, mert ha a nép

megsejdithetné, hogy miféle undoritó kenőcscsel kenegeti betegségében a

kuruzsló; s miféle kotyvasztékot étet-itat vele az orvosság révén; meg

miből áll az a mormogva elmondott varázs-imádkozás; bizon hamar

fölkopnék az álla a csodadoktoroknak.

De egyuttal meg is szabadulna az emberiség egy kullancstól, mely két

kézzel s tíz körömmel kapaszkodik a szegény ember nyakába; s mig egy

részt eret vág az úgyis sovány zseben; más részt nem egy esetben

czinkossá teszi a hozzá folyamodót a legszörnyűbb bünökben; hogyha bajba

kerül, legalább mást is magával ránthasson.

Nehány éve Debreczenben fölfedezett a rendőrség egy kuruzslókonyhát.

Igazabban mondva: egy pokolkonyhát; mert az csakugyan ördögi tűzön főtt,

ami onnét kikerült.

Volt ott emberi koponya, amin még a haj is rajta volt; a vén banya

halottakat vett a temetőcsősztől s annak csontjait kiégette –

orvosságnak. Volt ott száradt kigyó, béka, s egyéb undok féreg;

halott-körmök, akasztott ember madzaga és haja, meg a jó isten a

megmondhatója, miféle sok szörnyű szerei a pokolbeli patikának; a mikből

enni és inni, meg kenegetni való készült a szegény embereknek.

Hanem hát nem mindenütt fogják ám meg ilyen szerencsésen az ördögöt; s

miután a nép nagyban pártolja a javas doktort; hát biz ott még sok

atyánkfiának be kell szedni – ezt a sok jóféle orvosságot, addig; mig

anynyira megokosodik a szegény ember is, hogy a drága pénzeért legalább

kigyót, békát; akasztott ember körmét – meg nem eszik.

Pedig kizárólag ilyféle gyógyszereik vannak a kuruzslóknak; s ha

egyik-másik, – csakhogy tessék-lássék, egy kis avas szalonnát, vagy

megrágott sós kenyeret is használ a kúrához; azért a legnagyobb része a

titkos gyógytárnak, még undoritóbb, mint a mit a debreczeni

javasasszonynál találtak.

Ez orvosságok aztán mindenféle bajt gyógyitanak; természetesen egy-egy

kis ráolvasással föleresztve. Van egy kuruzsló-könyv kezeim között,

három megyében hires kuruzslónak rámhagyott öröke; amelyben száz meg

száz betegség és azok orvossága szép százesztendős betűkkel össze van

irva. A végében egész halommal a sokféle ráolvasás, nyilalásról,

hibbanásról, nyavalyatörésről, szemhályogról, meg még egy rakás isten

veréséről.

A nevezetesebb betegségek szép sorba vannak szedve benne. Elől a nép

előtt olyan rettenetes sárgaság, azután a nyilamlás; utána a süly, a

rontás, a hályog, a pokol kelet, a veszettség, a szivszoritás

(nehézség), külső sebek, a szent-Antal tüze, körömméreg, a hibbanás, a

rüh, a torokgyík, a görcsök, a szemverés vagyis megigézés; végre a

csömör, százféle kelevények meg a többi baj, amivel a szegény embert a

jó isten meglátogatja.

Mindegyik baj után, le van irva annak orvossága is.

A =sárgaság= orvossága, amely betegséget az ember a kuruzsló-könyv

szerint úgy kaphat meg, ha valamely halottas ház ablakán benéz és

meglátja a halottat; vagy ha az ember a halott mosó vizbe véletlenül

bele lép, – e következő:

Vesz az ember, a sárgaságban szenvedőhöz hasonló keresztnevű ember

fejéről kilenc férget, ezt a kilencz madarat egy almába belesütve, be

kell adni a betegnek. Azután egy ugyancsak hasonló keresztnevű ember

ganajából egy darabkát bele tesz az ember egy keményre főtt tojás

sárgájának a helyére; a tojást kis zacskóba varva, titokban az oltár

teritő alá kell tenni, hogy egy barát három misét mondjon fölötte s

ekkor a tojást a beteg kösse a nyakába s ott viselje kilencz napig.

Ezt kilenczszer kell ismételni; – ha t. i. a szegény beteget már az első

kilencz nap borzasztó orvossága után meg nem üti a guta.

A könyvecske szélére oda van jegyezve, hogy az öreg kuruzsló hat betegen

kisérlette meg a gyógyitást; de egyik se vitte föl a – második kúráig.

Azt hiszem, elég is ebből a jóból – egy porczió.

A =nyilamlás= orvossága, amit az ember meghűtéstől, vagy rosz fekvéstől

kaphat, mint a könyvecske tartja; – egy kicsit megint furcsa!

Sütő-teknő négy szarvából öntsön az ember keresztben vizet a teknőbe;

azután szintén úgy a sütő-lapátról is keresztben; s az igy

megnedvesitett teknőből kaparja össze az ember a vakarékot s gyúrja meg

egy újjal kovászszá. Ezt a kovászt aztán rá kell tenni a nyilalás

helyére s hozzá a következő ráolvasás jár:

„Uram Jézus Krisztus, aki meggyőzted a poklot és halált, légy

segítséggel a te szolgádnak. Mikor a Krisztus a földön járt vala;

szállást kért vala. Engedelmes gazdája, haragos gazdasszonya; gyékény

ágya, kő vánkosa; nem nyughatott, maradhatott. Úgy ezen te szolgádnak az

nyilamlása, nagy fájdalma ne nyughasson, maradhasson; úgy siessen

elmenni mint sietett az Boldogságos szűz Mária a Kálvária hegyére!“

Az öreg kuruzsló ezt a ráolvasást alkalmazta a fog és torokfájásnál is.

Bátran használhatta volna még a körömméreg, lábfájás, hibbanás és

fejfájásra is; ilyen ártatlan szer nem sok kárt tesz az emberben.

A =süly= orvossága még eredetibb s mig az ember a sühös helyet egy kis

avas szalonnával kenegeti; egy kis bolondos nótát mormol hozzá:

„Sű-sű, lencse-sű;

Borsó-sű, – tök-sű;

Hagyma-sű; és hetvenhétféle-sű,

neked parancsolom, a boldogságos szűz parancsolatjával vessz el!“

A =rontás= orvossága már veszedelmesebb.

Rontásnak kereszteli a kuruzsló és a babonás nép az undorító fekélyekkel

járó nemi betegségeket; miket az emher, kicsapongása által szerez; s

amit ahhoz értő orvosnak csupa álszégyenkedésből restel megmutatni s

amitől a kuruzslás veszedelmes révén szeretne megszabadulni.

A kuruzsló patikában van ellene anynyiféle orvosság, hogy válogatni

lehet benne. A legveszedelmesebbet már láttuk a boszorkány-átkoknál.

A legártatlanabb a következő:

Vesz az ember két itcze sört méretlen; s ebben kilenczféle boltbéli

édességet összefőz, s azt a beteg a kétszeresen befűtött kemencze

mellett, a patkán megissza; aztán végig fekszik a pánkon és betakarja

magát kettős dunnával, vagy bundával.

Másik orvossága már kissé károsabb.

Vesz az ember kilencz kútból kilencz itcze vizet; s kilencz

szemétdombról, kilencz marok szemetet s ezt összefőzi; és ebbe mossa a

beteg magát.

Még undorítóbb s veszedelmesebb a harmadik:

Paszulyt, lencsét, köles-kását össze kell főzni kilencz fának termő

rügyeivel, s ezt a beteg egye meg. Amit meghágy azt a mosogató dézsába

önti s e dézsában mindazon edényeket, s evő eszközöket, melyekben az

orvosság főtt s melyekkel azt megette, le kell mosogatnia; s e moslékkal

szokás a beteget a fejétől a lába felé, háromszor lemosni, jobban mondva

lemoslékolni.

Mindezen orvosság mellé még jár a következő ráolvasás is:

„Poklos ember ment a Jézushoz; János apostol, láttára elszaladt. Poklos

mondá Jézusnak: „ne nyúlj hozzám!“ Jézus mondá Jánosnak: „nyúlj hozzá!“

Az Úr Jézus hozzá nyúlt egy zöld ággal. Siess innét eltávozni pokoli

betegség, mint János apostol eltávozott tőled! – Igy muljon el rólad a

rontás, – sietve. Amen!“

Mindezen orvosságok azonban csak a benne hivők bőrét érdeklik; s ha

valakinek az a paszsziója, hogy akármiféle kuruzsló kotyvasztékot

összeegyék, vagy moslékban fürödjék; hát az az ő gondja; hanem a

negyedik orvosság már az égbekiáltó bünöket szaporitja.

Az a babonás hit él – ugyanis a söpredék közt, hogy az ilyen rontás

elmulik, ha a beteg, fekélyes testével egy ártatlan hét éves gyermeket

érint.

S ez égbekiáltó babonának számtalan ártatlan áldozata van; kik zsenge

gyermek korukban a legrútabb fekélyekkel boritvák; s kiket megmérgezett

vérök örökre nyomorékokká tesz.

S ha meggondoljuk, hogy a kuruzslók, a három első hóbortos gyógymód

bizonyos sikertelensége után, rendesen a borzasztó negyedik gyógymódot

ajánlják; csakugyan be kell látnunk, hogy egy kuruzsló, száz ördögnél

nagyobb csapás a világra.

A =szemhályog= orvossága csak egy mormogva elmondott ráolvasás; még

pedig olyan buta ráolvasás, hogy azért, csakugyan az az ember ad, a jó

szó mellé még pénzt is; akinek nem csak a szemén, de az eszén is hályog

van.

Áll a ráolvasás enynyiből:

„I✝n✝r✝i. Názárethi Jézus, zsidóknak királya; Juda nemzetségéből való

oroszlány győzedelmet vett; szaladjatok ellenkező részek! Dicsértessék

az Úr Jézus Krisztusnak drága szent neve; szent Jánosnak szép tiszta,

aranyos vize. Anna elindult; ág megcsapta a szemit; ág után vér; vér

után termés; termés után hályog; hályog után sötétség. Az Úr Jézus

paradicsomában vagyon három szép virág; az alatt ül három szűz leány;

egyik a vért mossa; másik a termést bontja; harmadik a hályogot hasítja.

Vér oszoljon Krisztus Jézus sebeiből kifolyó vérért; a termés romoljon a

Krisztus Jézus öt mélységes sebéért; a hályog hasadjon Krisztus Jézus

szent haláláért; boldogságos szűz Mária keserves hét fájdalmáért. Vér

vizre! Sötétség sárra! Világosság a szeme világára! Az vér, az termés,

az hályog úgy muljon, siessen elmenni, mint az boldogságos szűz sietett

a Kálvária hegyére. Amen.“

Ha még ez a czifra imádság se használna, akkor jön a következő:

„Mikor az Úr Jézus Krisztus a földön járt; tüske bokor alá lehajolt;

szentséges szemét megszúrta. Mén a boldogságos szűz Máriához. Szent

lehelletemet rád bocsájtom. (Rá kell a beteg szemre lehelni). Meggyógyul

a szemed. Amen.“

A =pokolkelet=, vagyis pokolvarnál, melynek gyorsan ölő mérge a

leggyorsabb orvoslást igényli; a mindent tudó kuruzsló megint csak

ráolvas; s a sebre egy kis fokhagymát s összetört üveget rak; bánja

lelke, ha mire a kétszer háromszor végig mormogott ráolvasás elvégződik;

a szegény beteg a keze alatt adja is ki a lelkét.

Szokás a betegnek három szál haját is elásni az eresz alá: aztán a

miatyánkot úgy mondani el, hogy mikor a kuruzsló oda ér: „itt a földön

is;“ – akkor egy gerezd fokhagymát a földre ejt; s e fokhagyma darabot

aztán olyan helyre ássa el, ahol ember nem jár; mert a babonás hit

szerint, ha valaki csak azon hely fölött átmegy is, megkapja a

pokolkeletet.

A =veszettségre= is csak ilyenféle orvosság terem a kuruzslók kertjében.

Ott, ahol az orvosi segély jó formán elég gyors nem is lehet; s az

egyedüli szabaditó a seb kiégetése pokolkővel, vagy tüzes vassal; ott a

kuruzsló könynyen veszi a dolgot s összerak kilenczféle kotyvalékot s

azt adja a betegnek.

Ebben a kotyvalékban pedig van 1. Isten tehenkéje, 2. szent-János nap

előtt szedett ezer jó fű, 3. szent-György előtt villám által ütött fa

forgácsából, 4. kőrös bogárból, 5. tavaszkor szedett kőrösfa bimbójából,

6. szent-György előtt szedett rutafából, 7. szent-Iván bogárból, 8.

Karácsonyi morzsából és két karácsony közti tojáshéjból, 9. szent-Iván

hajnalán mezitláb járván, az ember talpára és lábaujja közé ragadó,

virágok és füvekből.

Ezt a kilenczféle istencsodáját szokás beadni a betegnek; s ha máskép

meg nem veszednék; ettől az orvosságtól kell megvesznie.

Még veszedelmesebb és egyenesen gyilkoló kuruzslószer, a veszettség

ellen kilencz kőrisbogár; amire azon ostoba babona ad okot, mintha a

veszett kutya által megharapott ember, ha kigyógyul, kilenczed napra,

hétre, hónapra vagy évre, kilencz kis kutyakölköt vizell. – Azt hiszik,

hogy a kilencz kőrisbogár, a kutyakölköket hamarabb elhajtja.

A =nehézség= ellen a kuruzsló olajat és tormát ad a betegnek; hozzá egy

kis kénesőt meg szeracsikát is; csak hogy épen poczokmérget nem ad.

A =külső sebre= és =köröm méregre= eleven varangyos békát rak.

A =szent Antal tüzére= egy Antal nevüvel kova és aczéllal szikrát veret;

s még jó, ha a szikrával a beteg szemét ki nem égeti.

A =hibbanásra= ráolvassa a következő furcsa imádságot: „Mikor az úr

Jézus, Józseffel és Máriával szamárháton járt; a szamár a hidra lépett s

a lába helyéből kihibbant. József mondta Máriának, Mária mondta szent

fiának; Jézus mondta hibbant lábnak: menj helyre!“

A =rüh=, ezen ragadós és veszedelmes betegség kuruzsló orvossága még

megállhat; amenynyiben a beteget három egymásutáni napon bekenik

tehénvaj és kénvirágból készült kenőcscsel. Hanem aztán annál

esztelenebb és veszedelmesebb a kúra utólja; mert a kuruzsló a bekent

beteget rendesen egy befűtött kemenczébe bujtatja; s akárhány ártatlan

gyermek csak összeégve, összenyomoritva kerül ki a sütő-kemenczéből.

=Torokgyikra=, az ártatlan gyermekek ez oly veszedelmes és gyorsan ölő

ellenségére a kuruzsló csak egy szent György nap előtt fogott gyikot

javasol, amelynek torkát meg kell simogatnia a torokgyikos gyermeknek a

növendék ujjával.

A =görcsökben= szenvedő gyermekre a kuruzsló, egy bal ablakszárnyat

fektet keresztben; vagy tollal füstöl az orra alá; meg a jó isten győzné

rendre elszámolni azokat az eszeveszett babonáskodásokat, amit a szegény

ember betegén a kuruzslók, meg javasasszonyok elkövetnek.

Csak az itt előhozott pár esetből láthatjuk, hogy a kuruzslók hóhér

kezére bizott szegény betegnek mily undoritó és gyakran ölő orvosságokat

kell beszednie; látjuk, hogy külsőleg, – az oly nélkülözhetlen

tisztasággal ellenkezőleg, épen a legundokabb piszokkal rontják a beteg

állapotát a javasasszonyok; de legborzasztóbban láthatjuk főkép azt,

hogy a leggyorsabb orvosi segélyt igénylő bajoknál, minők a pokolvar, a

veszett ebmarás és torokgyik; a lelkiismeretlen kuruzslók mily bünös

lassúsággal s mily könynyelmű módon bánnak el a beteggel.

És leginkább ezen része a kuruzslásnak a legbünösebb; mert a beteggel

piszmogva; azt undoritó kotyvasztékaikkal tartva; gyógyulással biztatják

a beteg hozzátartozóit; s azok teljesen megnyugodván a biztatásra,

szükségtelennek tartják rendes orvost hivatni a beteghez, ki

segélytelenül, vagy még több esetben a kuruzslók segitsége folytán, –

nyomorultul és menthetlenül vész el, – gyakran jelentéktelenül kezdődő,

de a gyógykezelés hiánya folytán gyorsan fejlődő bajában.

Láttuk másrészt ismét, hogy a kuruzsló nem döbben vissza a

legirtóztatóbb tanácstól sem, ha csak az ő ajándék lisztje és szalonnája

kijár; – s mint a rontásnál emlitettük, ezer és ezer nyomorékká tett

ártatlan csecsemőn követik el, – minden lelkifurdalás nélkül a

legborzasztóbb – nyolczadik halálos bünt.

Angyal csinálás.

Javasasszonyaink és bábadoktornőink, kik a betegeket

halottmaradványokkal étetik, – egész üzletet csinálnak az úgynevezett

„=angyal csinálással=“ s a „=gyermek elhajtással=“; s irtózat nélkül

vállalkoznak rá, hogy a gondjaikra bizott fölösleges kis gyermeket,

valami arravaló szerrel angyallá teszik, azaz kivégezik; igy vesz el a

dajkaságra bizott gyermekek fele; örökre elaltató orvossággal; a másik

fele pedig kiéheztetéssel.

Még háladatosabb, de egyszersmind bünösebb mesterségük, hogy az ártatlan

méhgyümölcsöt, a bünös és meggondolatlan anya életének

veszélyeztetésével, – elhajtják.

Nem egy bünös életű asszony, és megtévedett leány lett már áldozata a

kuruzslók bábatudományának; vagy ha nyomorult életük meg is maradt; úgy

részeseivé lettek egy bünnek, melyet a törvénynél is kegyetlenebbül

büntet a soha el nem altatható, és meg nem csalható öntudat és

lelkiismeret.

Bájital.

De a kuruzslók dolga ezeken kivül az úgynevezett =megigézés= és =bájital

készités= is. Ők a =mosdó vizek= gyártói is; amelylyel valaki olyan

széppé teheti magát, hogy az egész világ utána bolondul.

Ezt a szépséget azonban sok szerencsétlen hiú teremtés keservesen

megsiratta már; midőn a szépitő szer nyomán, az abban lévő

méreganyagtól, összeégettebb, ránczosabb és darabosabb lesz az arcz,

mint a ragyaveréstől.

A szerelmi varázsitaltól pedig, melylyel valamelyik esztelen teremtés

valakinek szerelmét akarta megnyerni, – nem ritkán a megétetett, vagy

megitatott a bolondok házába kerül; ha nem épen abba a csendes egy öles

házba, ahol már többé megszünik a szépség, és nem zaklat többé senkit a

boldogtalan szerelem.

Pedig e bűnös hóbort nagy divatban van a fiatalságnál. És sokszor fordul

a boldogtalan és megvetett szerelmes; vagy az, aki a más szerelmesére

irigy, – a kuruzsló tudományhoz bájitalért; vagy egy kis megigéző

erőért.

És mit nem adna a kuruzslóné, jó pénzért. Nincs az az esztelenség,

amelyet kizsákmányolatlanul hagyna. Az pedig köztudomású dolog, hogy a

nagy szerelem valóságos vakot csinál az emberből.

S az ilyen szerelem bolondja bizon beadja a kotyvasztott bájitalt, ha

valakire fáj a szive; aminek aztán leggyakrabban épen az adja meg az

árát, a kinek szerelmét az illető megnyerni akarta.

A megigézés már nem járt enynyi veszedelemmel. Legfölebb ha a nagy leány

ruhája alá forditva kötőt kötött; aztán tánczhelyen, vagy bucsún, vagy a

nagy mise alatt communiókor, erősen a megigézendő legény szemeibe

nézett.

Ez egy kissé könynyebb mesterség is, amenynyiben a legénynép-féle, egy

szép eladó szemeibe hamar belebolondul.

Azért az igézetet nem is tartják mai napság tiltott dolognak.

De bezzeg hajdanában; hány ártatlan áldozata volt a megigézés

babonájának.

Ha a rátartó, kevély szülék nem akarták gyermekük szerelmét megtürni; s

ha bár mi okból a házasság ellen voltak; elég volt egyszerüen a biróhoz

szaladniok, hogy gyermekük megigézőjét bejelentsék.

A törvény előtt az igézés, a boszorkánymesterségek közé tartozott; s a

láb alatt levő szerelmes ifjú, vagy leány egy boszorkánypörnek kiállott

kinzásai által, könynyen el volt mozditható a nagyralátó szülék útjából.

Az igézőnek épen úgy halál volt a büntetése, mint a boszorkánynak.

Meg se járnánk, ha mai napság, minden a szülék kedve ellenére létesülő

szerelemnek, egy igaz sziv esnék áldozatul. A törvény ma nem avatkozik

már a dologba.

Másrészt azonban a bájitallal való hóditás annál nagyobb törvényes

ellenőrzést igényel; s az étetés, vagy megitatás egy cseppel sem különb

eljárást érdemel, mint a mérgezés.

Mert nem is egyéb az, mint mérgezés; mely ugyan szerelmet nem ébreszt

senkiben; de annál több haláleset, vagy megőrülésnek az okozója.

Minden falunak van egy-két szánandó bolondja. Száz ilyen közül

kilenczven bizonynyal a bájital áldozata.

Erőlekötés.

Szintén a kuruzslók révén készül az a borzasztó szer is; amelyet

valamely fiatal házaspár ellensége, a boldog életűek ételébe vagy

italába kever, hogy házas életük isten áldását elvegye; s gyermek

születését lehetetlenné tegye.

E babonának egyik főága az erőlekötés; melyre a kuruzslónék kész

tanácscsal szolgálnak – jó pénzért. Pedig erre a babonára tanitani a

népet valóságos égbekiáltó vétek. Nem is egy bün elkövetésének útja e

babona; s a börtönöknek gyakran nem egy szomorú lakója, ennek a

babonának átkát nyögi.

E babona szerint a nő férjének, vagy bármely kuruzsló, akármelyik

embernek férfi erejét lekötheti, vagy szóval, vagy egy szál hajjal is;

úgy, hogy az elgyöngitett ember a házas életre képtelen és tehetetlen.

Legközelebb is szörnyű gyilkosságnak volt okozója e babonás hit. Egy

férj, meggyilkolta feleségét, s a vallatásnál azzal védte magát, hogy,

ugy mond, felesége álom közben egy hajszállal lekötötte az erejét s ő

azóta tehetetlen. Ezért állott boszút rajta.

Kis gyermek ujja.

Még szörnyűbb babona él a nép közt a méhgyümölcs kis ujjáról; mely

szerint az anyaméhből kivágott kis gyermek kis ujja, úgy világit éjjel,

mint a gyertya annak, aki azt tartja, s más azt nem láthatja.

S ez a babonás hit száz meg száz ártatlan áldozat életébe került már; s

a néphit azt tartja, hogy valamenynyi hiresebb haramia ilyen gyertyával

világit magának.

A kis gyermeket különben sokféleképen használják a kuruzslók. A kis

gyermek sziv; a gyermek nyelvecske több kuruzsló varázsszernek

alkatrésze; sőt a halott gyermek ingecskéjének is adnak a kuruzslók

babonás erőt; s ez az átkozott babonás hit hány ártatlan gyermek életébe

kerül évenkint?!

Csak nem rég történt, hogy Mármarosban egy szegény asszony a Tiszában

korsót meritett, s a közelben a kövek alatt alig pár nap előtt elhunyt

kis gyermekének hulláját pillantotta meg. A kis hullának hiányzott a

nyelve, szive és kis ujja, s egész halotti ingecskéje.

Holtra rémülve szedte össze kis halottja maradványait s a biróhoz futott

vele. Az eset az egész várost a legnagyobb lázadásba hozta; s ennek

tulajdonitható, hogy már aznap délután befogták a két vadállatot, kik az

eltemetett kis halottat ily borzasztó módon megcsonkitották. Egy vén

javasasszony, meg a temető csősz egy kézre dolgoztak, s az eltemetett

kis gyermeket fölásták, s a nyelvük, szivük, kis ujjacskájok és halotti

ruhácskájokból készült, kuruzsló-orvosság árán, híven megosztakodtak.

Borzasztó dolgok ezek; s szinte fájdalmasan esik elhinni, hogy mindezt,

de még száz és és százenynyi büntettett is, a legnagyobb hideg vérrel

követnek el, egy kis haszonért a lelketlen kuruzsolók. S miután a

szegény nép nagyon bizik titokteljes tudományukban, bizon sok módjuk

van, az ördögök ezen megátalkodott tanitványainak, a szegény embert,

egészségében és vagyonában, két oldalról is megrabolni.

Szokás mondás, hogy akit az ördög egyszer megragad, azt nehezen ereszti

el. Méltóbb jusson mondhatjuk ezt a kuruzslókra; mert nincs a szegény

embernek egy kis ujja, amely teli ne volna a kuruzslók babonás

tanácsával s rosz szokásaival.

Követi is, akinek hályog van ez eszén, derüre borura, a jó tanácsokat;

ha sokszor, a veszedelem oda égeti is a körmét.

Haldoklók körüli szokások.

A kuruzsló nem csak a beteget kinozza halálra, hanem még a szegény

haldokló mellől se tágit s száz meg száz babonás tanácsot ad a

környezetnek, hogy mint kell a haldoklót a halálhoz előkésziteni.

A ki csak egyszer látott egy haldokló szegény embert, elborzadhatott a

sok babonás szokástól, amit azzal, hozzátartozói elkövettek.

Hisz az a sok előkészület, az a sok babonás szokás, ami mind a

kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert

is holtra rémiteni.

Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor

ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb

legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok;

a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a

szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“;

amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten

„adjon neki csöndes kimúlást.“

És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó

erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még

nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek

szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány

évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe

duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a

halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!

Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta,

hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát

egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják

nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek

ajtaját kegyesen megnyissa előtte.

Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?

És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor

már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy

nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után

valakit; ezt tartja a babona.

Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy

tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy

kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.

Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz

percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s

nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza,

ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan

föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!

Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az

eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén,

hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.

Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át

hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül

az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak

egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e

sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.

Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban;

s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy

mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott

ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette.

S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz

fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele

egész pokoli patikáját.

Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a

jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.

Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a

törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző

mesterségük.

Egyéb babonás hit és szokások.

Aki pedig azt gondolja, hogy enynyi pogány dolog után végre valahára,

végére értünk a babonáknak; az nagyban csalatkozik; mert a babonák

országa valóságos feneketlen tenger, melyet utolsó csöppig sohasem lehet

kimeriteni.

Bizon alig jutottunk még mélyebbre a szinénél; s ha ez a könyv tiz

ekkora volna, mint amilyen, még akkor se érnénk a fenekét.

A fenekét hát nem is kutatjuk, csak tollhegyre veszünk egy pár

veszedelmesebb babonás hitet, és rosz szokást; amelynek rendesen fekete

a leve; s aki vele él; nem köszöni meg, hogy a levét megitta. Ilyen

babonás rosz szokás a:

Harangozás a vihar elé.

Ezen rosz szokásnak pedig az a babonás tévhit az alapja, hogy az emberek

a közelgő vihar és jégterhes felhőket, a harangok meghuzása által

szétoszolni hiszik; és pedig azon légmozgatás segélyével, melyet a

harangok mozgása és a hang erősebb özönlése a felsőbb levegő rétegekben

okoz.

A harangozás azonban rendesen ellenkező hatást idéz elő. Az általuk

okozott levegőrezgés utat nyit a felhők nehéz jégterhének

lehullajtására. De a legnagyobb bajt az által idézi elő, hogy

megritkitván a felsőbb levegőt, a villanyterhes felhőkből rendesen leüt

az istennyila. És pedig rendesen a toronyba, mint legmagasabb tárgyba; s

annál inkább oda, mert a harangmozgás által megritkitott levegő; továbbá

a tornyon levő ércz kereszt, és a harangok ércz anyaga a legjobb

villanycsalók; s a magukhoz csalt istennyila rendesen a szegény,

ártatlan harangozót is leüti lábáról.

Ezt az iskolában már a kis gyerek is tanulja; csak az öregebbek nem

akarják a leczkét megtanulni, bár sokszor látták már keserűjét.

Már e rosz szokásnál sokkal derekabb az a jó szokás, a mit a nép egy idő

óta nagyon okosan fölkarolt. Ha az ég dörög, kinyitja az ajtót és

beteszi az ablakot. Ezzel meggátolja, hogy a szobában léghuzam ne

támadjon; más részt pedig a szobában lévő fülledt levegőt is megfrissíti

a tárva hagyott ajtó.

Mert a menykő épen úgy szereti a fülledt levegőt, mint a léghuzam által

okozott megritkitott levegő réteget.

Viharban a fa alá.

Még egy kipusztithatlan babonás szokása van a szegény embernek;

förgeteg, zápor és dörgés idején nagyon szeret a lombos, terebélyes fa

alá menekülni.

Persze az eső ellen védve van; hanem ami rosszabb; a menykő ütésnek

egészen az egyenes útjába állt.

Hány szerencsétlen ember veszti életét villámütés által évenkint, kik

zivatarban fa alá menekültek; mert a terhes felhőből rendesen a

legmagasabb tárgyba üt a villám; s ehhez még a fa, sok nedvet fölfogó

levelei; de annak szerves élete, és kipárolgása is, mintegy húzzák

magukhoz a villanyosságot.

Ha pedig az istennyila a fába üt; rendesen az érzi meg, aki a fa alatt

guggol.

Pedig épen a magyar embernek van egy jó példabeszéde: „A csalányba nem

üt a menykő!“

Ezzel ugyan a magyar ember más fogalmat fejez ki; de néha nem ártana a

bölcs mondásokat bötü szerint is venni. Ezt a mondást pedig annál

inkább, mert nagy haszna volna.

A pásztor ember is jó útmutató. Az, mikor látja a zivatart közeledni,

kiforditott gubájában végig hever a földön s úgy meglapul, hogy még a

katangkoró is fölül ér a fején. Csattoghat is mellette a villám jobbra

balra; az már épen a legutolsó ménkő volna, amelyik érdemesnek tartaná

olyan kis gombolyagra tévedni; mig magasabb tárgyat talál.

Bár a hasznáért, okulna népünk a jó példán!

Babona az álomról.

A bibliabeli zsidó fiú, József óta, aki Putifár álombeli kövér

teheneiből, az egyptombeli bő termést kiokoskodta; nagyon sok

népbolondító él abból, hogy a szegény ember álmát egy kis tarisznyára

valóért fejtegeti.

És különös, hogy az ujkori álomfejtők nem a József, hanem a Putifár

nemzetségéből valók; a vándor czigányok.

Bizon pedig nem jelent az álomkép semmit a világon; s az, hogy ki,

mifélét álmodik rendesen attól függ, hogy milyen gondolatokkal,

nyugodtan-e; vagy zaklatott lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét?!

Az álomról azt szokás mondani, hogy az a halál képe. Mert az alvó ember

csakugyan nem különbözik a halottól másban, csakhogy még lélekzik.

A test ki van merülve, meg van halva; csak a mindig tevékeny lélek van

ébren; és mig a pihenésre szoruló test nyugszik, addig a lélek az álom

mesés birodalmában hurczolja meg az ember képzelődését.

Az álom tehát a lélek működése, melyre a nyugvó test izgatottsága s a

vérkeringés mérséklete van egyedüli behatással.

Van olyan ember, aki semmit nem álmodik vagy ha álmodik, a látott

álomképek oly közönségesek, hogy azok ébredéskor teljesen elmosódnak

képzeletéből.

A nyugodt lelkiismeretű, csendes vérmérsékletű, boldog ember rendesen

kellemes álmot lát; mig az izgatott, fölhevült vérű ember álma a

borzasztóságok egész lánczolata.

Miután pedig a vér rendetlen keringésének a lelki nyugtalanságon kivül

egyik leghatalmasabb okozója a gyomor működése; innét van, hogy az, aki

gyomrát megterhelte, vagy közvetlen evés után, tehát legalább az

emésztés kezdete előtt mindjárt az ágyba bujik, rendesen borzasztókat

álmodik.

De nagy behatással van az álomképekre az is, hogy az emberi elme mivel

foglalatoskodik. Kinek nincs oka valamin az eszét törnie, az rendesen

csöndes, kellemes álomba merül; de ha valaki napok óta, nyugtalanul egy

valami gondolaton, vagy bajon töri a fejét; különösen ha lefekvéskor is

azon gondolattal vagy bajjal gyötri magát; a kifárasztott test, az álom

zsibbadtságába merül és a folytonos fejtörés és öngyötrő gondolkozás

átjátszik az álomképekbe; s az észrevétlenül álomba merült ember,

álmában rendesen azon képeket látja, amivel egész nap foglalkozott;

amiről oly sokat gondolkozott.

Látszik innét, hogy az álomra mindig legtöbb behatása van az ember egész

napi életmódjának, gondolkozásának s vérmérsékletének, s nyugodtabb vagy

hevesebb vérlüktetésének; s amint az ember vérkeringése nagyobb vagy

kisebb nyomást gyakorol az agyvelőre; aszerint álma is izgatottabb vagy

csendesebb.

S csak a balgák keresnek valami jelentőséget az álomban; s fájdalom,

tagadhatatlan, hogy a nép közt sok az oly balga, ki bármit álmodjék is;

– reggel már annak jelentőségét keresi; s minél furcsább álma volt,

annál lázasabban iparkodik annak magyarázatát találni.

S a népnek ezt a balgaságát zsákmányolja ki az, aki az álmoskönyvet

kigondolta; mert bizonynyal több pénzt lát érte, mint látna a legjobb

tudományos, vagy imádságos könyvért. Ezt használja föl az az ezer és

ezer czigány asszony, kártyavető és jövendőmondó is; akik könynyen élnek

az álmodozó nép kenyerén és a kihúzós almáriom tartalmán.

De ez mind hagyján volna, ha az álom a népnek csak egy karaj kenyerébe s

egy pár garasába kerülne; de nagyon is gyakran ló, tinó, fejős tehén is

utána sir a furcsa álomnak.

Leggyakrabban a lutri árán. Mert a nép minden álomból valami nyerő

számokat akar kiokoskodni. A kis lutris alig győzi irni a sok nyerő

számot, s bár a szegény ember jól tudhatná, hogy tizezer ember közül

mind más-más álmodott számmal akar nyerni s jól tudja, hogy anynyi ezer

számsor közül alig-alig üt be egynek-másnak egy-egy szem numerus; mégis

az álom folytán némelyik ember anynyira bolondja lesz a kis lutrinak;

hogy azon a kis ajtón, egypár esztendő alatt lovát, ökrét, tehenét,

házát, földjét, utolsó falat kenyerét mind behordogatja.

Két esztendő előtt egy jó módu iparost vágtak le a kötélről; s az

asztalára az volt irva krétával: „Egész vagyonom a lutriba vándorolt;

egyebem se maradt, mint a jármos ökröm kötele; a dologtól elszoktam;

élni nem birok; nincs egyéb hátra, minthogy magamat kössem az árván

maradt kötélre.“

A szobájában volt egy tetejetlen láda, az szinig tele volt –

reskontóval.

Akit nem foszt ki a lutri, azt bizonyosan megkoppasztják a

czigányasszonyok; akiknek mindennapi kenyerük az álomfejtés, és az álom

után való kártyavetés, – s közben-közben egy-egy kézügybe eső ezüst

gomb, selyem kendő, vagy egyéb értékes ruhadarab és termetesebb banknóta

elemelése.

Azt hiszem, nem is kell sokat beszélnem a czigányasszonyokról; hiszen

sógorasszony, komámasszony meg nénémasszony, úgyis nagyon ismeri már a

csóka természetét.

Azért mégis van olyan balga, hogy lépre megy neki. Hogy ne is! mikor

senki a világon nem tudja úgy fejteni az álmot, mint az ilyen vasorrú

bába. Senki olyan érzékenyen meg nem tudja ríkatni a szegény

özvegyasszonyt, aki az uráról valami szomorúat álmodott. Senki olyan

módosan ki nem birja magyarázni az édes szülő álmából, katona fiának

szerencséjét, mint a czigányasszony. Senki olyan szépen meg nem tudja

jővendölni a kakassal álmodó nagy leánynak, – hogy kérő áll a házhoz;

mint a jószivű czigányasszony; aki élőktől, holtaktól izenetet hoz; aki

élőknek; holtaknak izenetet visz.

De nem is tudja ám aztán senki oly gyöngyen kiokoskodni az özvegyasszony

ládájából a nagy bankót, az édes szüle kebeléből a fiának tartogatott

karácsonyi dióra valót; s a nagy leánynak a két szeme világát; mint a

czigányasszony.

Egy szép mesét mondok; csak az a baja van, hogy ez a mese – megtörtént

dolog.

Egy özvegyasszonynyal történt, akinek megholt ura, bár már három év óta

nyugodott a sirban, mégis minden éjjel meglátogatta szegény özvegyét –

álmában.

A szegény özvegyasszony egész lesoványkodott már búbánatában; mert akár

milyen vigan telt el a napja; éjjel mégis mindig az urával álmodott. Meg

nem foghatta mi baja az urának; s természetesen nem a maga fölhevült

állapotának tudta be az álmot.

Fűhöz fához kapott a jó tanácsért, hogy mittevő legyen. Valamenynyi

kántorbőjt, nagybőjt és különös bőjti nap volt a kalendáriomban mind

végig bőjtölte; a hány bucsúhely volt nagy határon, mind végig járta;

minden pénteken misét mondatott a legvénebb barátokkal; de nem használt

az álom ellen semmi.

Este már reszketve ment az ágyba; s ha akart volna, se tudott másról

gondolkozni, csak elhunyt férjéről.

Egy nap valami istentől elrugaszkodott czigánycsalád vert sátrat a falu

alatt; s a sátor apraja nagyja csakhamar úgy elöntötte a falut, mint az

árviz; nem volt egy pitvarajtó, amely mögé legalább egy czigányasszony

szeme be ne kukkantott volna.

A mi özvegyünkhöz épen a vajda öreganyja jutott; akit tán még igazabb

nevén neveznénk, ha azt mondanám, az öreg ördögök öreganyja. Csakhamar

szóra vette ez az asszonyt s már egy pillanat mulva ki volt mutatva a

kártyán, hogy mi lelte a gazdát a másvilágon?! A kártya azonban csalhat!

azért a vén sibilla inkább azt tanácsolta, hogy jobb lesz neki magával a

holttal beszélni; s holnapra meg is hozza az izenetet.

Meg is hozta másnap korán reggel. Elmondta, hogy a gazda, életében egy

koldús gyereket kergetett el az ajtóból, azért nem nyughatik.

A kártya aztán megmondta a többit, hogy mi ennek az orvossága? Az

özvegynek hét szakajtó lisztből, hét kenyeret kell sütnie s azokra

hét-hét keresztet vetnie.

Azután hét oldal szalonna közepéből hét-hét fontot kikerekiteni, s ezt a

czigányasszony oda fogja adni visszakézből a legelső hét, utonjáró

koldúsnak.

Az első próba szóról szóra teljesittetett.

Másnap megjött a második izenet a másvilágról.

A gazda azért nem nyughatik, mert a felesége nem az ezüst gombos,

ünneplő lajbijában temettette el.

A szegény asszony készséggel oda adta az ezüst pitykés lajbit, hogy az a

czigányasszony adja rá a megidézett halottra.

Harmadnap hozta a czigányasszony a harmadik másvilági izenetet; ez volt

a legfontosabb.

A szegény gazda, életében egy ismeretlen disznókereskedőtől hamis

kártyán, háromszáz forintot elnyert. Az nyomja a lelkét; azért nem

nyughatik.

Erre is kivetette a sibilla a kártyán, hogy naphunytával a háromszáz

forintot tegye az asszony visszakézből egy ökörnyomba; aztán hagyja ott

a helyet s vissza se nézzen. Másnap reggel aztán szolgáltasson egy misét

s mise alatt ajánlja föl a háromszáz forintot a megholtnak lelki

nyugalmáért; s mikorra azt valami szegény utonjáró fölveszi, akkorra meg

lesz engesztelve a lélek.

A harmadik, legkeserűbb próba is betelt. A pénzt szerencsésen megtalálta

valaki, – a misét is megszolgáltatta az asszony; a czigányok is szőrük

szálán eltüntek a vidékről; de a gazda még aztán is hazajárt az

özvegyasszonyhoz – álmában.

S hogy ez a czigányfogás fülébe jött a szolgabirónak; még maga az özvegy

kérte őt, hogy hagyjon békét a czigányasszonynak; mert attól fél, hogy

aztán az ura még nappal is megjelenik neki.

Mert csak igaz az, hogy akit az isten babonával ver meg; az van csak

igazában megverve. S még ma is alig akad olyan ember, aki az álmot úgy

venné, ahogy van; s benne valami titkos jelentést ne keresne. Pedig van

elég kárvallott ember, akinek a kárán okulni lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két nevezetesebb babonáról kell még megemlékeznem, melyek ép úgy mint az

álomjelentések babonája, szintén a lélek titkos működésére vannak

alapitva. E két babona nem a nép büne; ezek a művelt úri osztály

babonái, melyek hóbortos időtöltésül; de sokszor a jóhiszemü bárgyúk

rászedésére, szemfényvesztőül is használtatnak. Egyik az

asztaltánczoltatás, másik a szellemidézés babonája.

Az asztaltánczoltatás.

Ez a hóbortos babona Amerikában termett s nálunk abban az időben, mikor

az embereknek okos dologgal nem igen volt szabad foglalkoznia, az

1848-iki szabadságharcz leverése után, közvetlenül az ötvenes

esztendőkben nagy divatban volt.

Sok kabátos úr járta vele a bolondját.

Egy kis asztalt kitettek a szoba közepére; s azt egy kis társaság ülte

körül. A körül ülők kezeiket fölfektették az asztal lapjára s úgy

tartották csendesen s várták mig az asztal lassan megmozdul, s a lábára

erősitett ironnal az alá tett papirosra krixkraxokat rajzolt.

Akik hittek a dologban, úgy magyarázták meg az asztal mozgását, hogy az

a ráfektetett kézen keresztül, egymással közlekedő állati delejesség

rezgése okozza.

Az asztal lába által húzott macskakörmökből pedig titkos dolgokat

okoskodtak ki; olyan formán, mint a férjhez menő leány a karácsonyi

ólomöntésből; hogy a mihez az idomtalan tömeg hasonlit, – a szerint

jelent is valamit.

Valójában pedig az volt a dolog nyitja: hogy a társaságban mindig akadt

egy olyan, aki a többi rovására akart nevetni; s ha a könynyű asztalkát

csak egy kicsit nyomta is meg titokban, annak lába hamar megcsuszamlott

s rajzolta az ákombákomot a papirosra.

Sok ideig tartott ez a hóbortoskodás; mig a becsületes munka szabaddá

lett, s aztán elaludt az egész, mintha soha se lett volna.

A szellemidézés.

Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában

kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad

olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba

állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve

marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg

ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.

Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi

ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki

látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.

Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki

elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.

Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell

születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos

az ökörbőrt.

Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba

merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás

király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják,

de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja;

hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.

Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a

lélek; amit persze senki se hall.

Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve,

elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall

lelki füleivel.

És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a

mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.

És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a

legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is

olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk

megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a –

paripájára.

Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok,

asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott

mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás

kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe

be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt

mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.

S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt,

vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a

kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké

tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.

És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a

vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a

nyomorúságot.

Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a

jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne

van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig

minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.

Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is

nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes

tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a

körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen

jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.

Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.

Egy jókedvü névnapi társaság volt egyszer együtt. A jókedvüek közt,

legjobb kedve volt egy mészáros mesternek, aki nagy mulatságát találta

abban, hogy ételben, italban leggyőzősebb volt társai közt. A

társaságban éjfél felé; hogy, hogy nem, eszébe jutott a kártyajáték s

ezek között különösen a jövendővetés, anynyival inkább, mert volt a

vendégek közt egy öreg asszony, ki nagy jövendőmondó hirben állott.

Elkezdődött tehát a jövendőmondás; s a kártya eséséből sok hóbortos

dolog kerülvén ki, jól mulatott a társaság. Végre a jókedvü mészáros is

megemelte a kártyát; s mikor megint valami hóbortos dolgot vártak; a

kártyavetőnő, egyszerre elkomorodott s összeakarta zavarni a kártyát. De

a társaság, s köztük leginkább a mészáros nem engedte a „paklizást“, s

követelte a kártyaesés értelmét.

Az asszony sokáig szabódott, mig végre az erőltetésnek engedvén,

megmondta, hogy a kártyán az áll, mikép a mészáros még ma meg fog halni!

Az asszony vonakodása; méginkább pedig a váratlan jövendölés nagyon

leverte a társaságot; de leginkább a mészárost, ki az asszony szavaira

egyszerre elfehéredett s remegni kezdett.

Akik ezt észrevették; iparkodtak a jó kedvet ujra fölmelegiteni; de bár

a mulatság egy kissé ismét neki zajlott; a valódi jókedvnek még is vége

volt.

A mészárost azonban a jókedv végkép elhagyta. Ha bort töltött, a keze

reszketett s a fogai vaczogtak a pohár szélén. Semmi vigasztalás nem

fogott rajta s nemsokára összeszedelőzködött és hazafelé indult.

Többen megijedtek összedúlt vonásain; s bár egészsége környékhires volt;

megdöbbentek, mikor ingó léptekkel látták távozni. Egy-kettő utána

indult, hogy haza vezetik.

Már nem volt rájuk szükség; mert az erőteljes mészáros; kiről még egy

negyedóra előtt lenevetett az élet, a szomszédház előtt feküdt –

élettelenül. A roppant izgatottságtól gutaütést kapott.

S igy idézte elő félelmével maga azt, hogy a kártyának igaza lett.

Az ilyen kártyavetés, ilyen módon, néha néha beüt; s a helyett, hogy

okulna rajta a szegény ember; most már tökélyetesen rabja lesz a

babonának, s föltétlenül hitelt ad a czigányasszony szerencsemondásának

is; bár ha lelki nyugalmán kivül néha élete is rá menne a „jövendőre.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szóval, ha mind elakarnánk mondani, vagy ha mind le birnánk irni azt az

ezer és ezerféle apróbb-nagyobb babonát, a melynek a szegény ember

egészségében vagy vagyonában anynyiféleképen látta már kárát, bizon

végére nem jutnánk itéletnapig.

Mert nincs az ember életében egy esztendő, egy nap, egy óra; nincs a

természet legelrejtettebb zugában egy fűszálacska, égen és földön egy

pont, melynek a babonás ember békét hagyna. Néha csak inkább szokásból,

mint meggyőződésből; de mégis könynyebb némely atyánkfia lelkének, ha

legalább egy kicsit babonáskodhatik.

Vannak az embernek babonás napjai és órái; babonás állatai, füvei, még

ásványai (kövei) is. Az égnek se hagy békét az ember. Gyanúval tekint a

hold udvarára, a csillagokra. Ha beszél, babonás mondásokat kever szavai

közé; s ha számit, még akkor is megakad, ha véletlenül babonás szám jön

ki az összeadásból.

Babonás napok.