ELŐSZÓ.

Egy nemzet valóban művelt nem lehet, ha népműveltsége elhanyagolva van;

s alapigazság az is, hogy egy nép jólétének, s boldogulásának föltétlen

kelléke a népműveltség.

Azért az ujabb korban minden állam megfeszített erővel munkál az eddig

annyira elhanyagolt népnevelésen. Iskolákat állít, népkönyvtárakat

alapít, s a tudomány elemeit száz úton módon iparkodik az eddig parlagul

hagyott fogékony talajba ültetni.

Mert a romlatlan népben minden jóra meg van a hajlam; csak legyen, aki

elméjét a művelődés alá megmunkálja; s megszabadítja lelkét és kedélyét

az elfogultságtól, az előitéletektől és egyéb száz fajta burjántól,

melyek szivében minden nemes helyet elfoglalva tartanak.

E burjánok közt legveszélyesebb gyom a babona; a tudomány és

művelődésnek e legmegátalkodottabb ellensége; mely ha egy talpalatnyi

talajban gyökeret ereszt, – onnét a művelődés és jó erkölcsök utolsó

csiráját is kipusztítja.

Azért minden szó, mely a babona ellen emelkedik; jó szolgálatot teljesít

a népnevelés érdekében.

Ezen tudattól volt áthatva a magyar orvosok és természetvizsgálók

testülete; midőn a népéletben oly buján tenyésző babonás hit és

szokásoknak lehető kiirtására nézve, – pályadíjat tűzött ki egy oly

könyv megirására, mely mig egyrészt lehető teljességben magában foglalja

az uralkodó babonák gyüjteményét, másrészt pedig azok káros hatását

példákban illusztrálja.

Babonát tűzzel, vassal kiirtani száz okból nem lehet; de nem is

tanácsos; mert a babonás hit legnagyobb részt egy a vallásos

túlbuzgósággal; mindenesetre azonban a vallásos hit túlhajtása,

kinövése; erőszakos metszés, magát a vallásosság fáját is megsérthetné;

kiméletlen kéz, a gyommal a tiszta buzát is összemarkolhatná. Másrészt

pedig a babona szivós gyökérszálai ezer évvel nyúlnak vissza a multba; s

a kegyeletes unokák azt, mint apáik keserves örökét, nagyon féltékenyen

ajnározgatják. Ugy tesznek, mert apáik is ugy cselekedtek; s mert jobbra

senki se tanitá őket.

Ez volt oka, hogy az orvosok és természetvizsgálók, a babona elleni

orvosszerek közül a – könyvet választák; mely jobbra tanitsa a népet,

mint amire apáik taniták; s e szándéknak kivántam én megfelelni

könyvemmel; mely versenytársai közt a kitűzött pályadíjat elnyeré.

A babonák könyvét sok évek fáradsága árán gyüjtött, nagy anyaghalmaz

feldolgozásával, a száraz és könnyen unalmassá váló professoroskodó

modor mellőzésével, ugy iparkodtam megirni, hogy a nép, a saját nyelvén

és eszejárása szerinti leirás által önkéntelenül is tovább édesgettessék

az olvasásban; s e könyvben oktalan kedvencz babonáit a nevetségességig

meztelenre vetkőztetve találja, másrészt a valódi káros babonák gyakran

megrendítő hatását példákban illusztrálva lássa. Nem hiányozván

természetesen a könyvből az alkalmilag elcsöpögtett természettudomány

sem; ugy a helyén való oktatás és jó tanács; melyeket az olvasó

észrevétlen szedegetvén össze, hatásuk is közvetlenebb és sikeresebb

leend.

Természetes, hogy a babonát, amint tűzzel, vassal nem, – ugy egy

könyvvel sem lehet egyszerre kiirtani. Annak megölő betűje csak a

természettudomány teljes népszerűsítése leend; addig is azonban jó

útegyengető leend egy könyv, mely a nép előtt babonás hitének és

alakjainak lehetetlen voltát, s babonás szokásainak szomorú

következményeit föltünteti.

Ez irányban nálunk ugy is édeskevés történt eddig. Talán több is hátra,

mint előre! Mert a babona ellen még nem igen irtak könyvet; mig

terjesztésére egy egész irodalmi genre, a – ponyvairodalom virágzik.

A babonák könyve e tekintetben első rendszeres munka.

Azért nem is kecsegtetem magam azzal, hogy tökéletes; öntudatom azonban

annyiban megnyugtat, hogy jóakarattal irtam.

S ha annyi haszna leend a népnevelés érdekében, hogy tiz közül egy

babonás embert kigyógyit lelki betegségéből; hitem szerint eleget tett.

A megtört csapáson nálamnál hivatottabbak nagyobb sikerrel működhetnek.

Aradon, 1877. évi május hóban.

A szerző.

Egy kis bevezetés féle.

Bizony előre érzem, milyen nehéz tudomány lesz ebben a kis könyvben. De

csak azért olyan nehéz, mert sokunk nem birja, de legtöbbünk nem akarja

megtanulni.

Azért is nehéz még, mert az éle egy olyan vén fa tövének fordul, a

melyet, mint néhai öregapáinktól ránk hagyott örökséget, sok száz, meg

száz esztendők óta ápolgatunk, dédelgetünk. A babona vén fája ez,

melynek bolondító gyümölcse mai napig sok embernek szája ízéhez áll.

Igaz, hogy nagyon soknak a szájában is marad az íze; de már az nálunk

úgy szokás, hogy nem szoktunk okulni a más kárán.

Ennek a vén fának – az igaz, hogy kissé már megkorhadt a dereka; de sok

ápolója, öntözője akad a hasznáért; mert nem tréfa, hanem nagyon szomorú

igazság, hogy a babona sok embernek a kenyér keresője. Akárhány

világcsaló táplálkozik a babonás nép hiszékenységén; s ezeknek bizon

nagy okuk van azon dolgozni, hogy a babonának valahogy ki ne veszszen a

magja.

Pedig ebből a magból de sokszor nő olyan veszedelem, aminek nem csak egy

ember, de százak isszák meg a levét. Természetesen ezt babonája

válogatja; mert némi apró hóbortos babonás hit még senkinek se árt; mig

a másik után holtig búsulhat, akinek a körmével a kezefejét is

odaégette.

Alig lesz e könyv olvasói között egy is, aki egy-két olyan történetre ne

emlékeznék, ahol a babonaság ott hagyta a kezeszennyét.

Nincs túlozva a dolog; de tizszer ilyen nagy könyv se lenne elég, ha

mind azt a sok siralmas történetet le akarná valaki irni, amit

könnyenhivő ember, a babonának köszönhet.

Mi az a babonaság?

A babonaság a józan észnek megtévelyedése. Lelki betegség; mely azonban

hála istennek, nem épen gyógyíthatatlan baj.

Oktalan hit; amit se a tudomány, se a vallás tételeiből nem lehet

igazolni.

Ha az ember valami dolognak olyan erőt tulajdonít, amivel az nem birhat;

ha az ember valami nagyon természetes dolgot, épen természet ellenesen

magyaráz.

Az a babonaság.

A babonás ember nem gondolkozik, hanem képzelődik. S a legegyszerűbb

dologban is, amit szemével láthat s eszével tudhat; a legbolondabb

rendkivüliséget hiszi, képzeli; mindig természet fölötti csodát s

boszorkányságot kerget.

Teszem azt egy asztal, egy almáriom, amit a hidegről meleg szobába

hoztak, elkezd repedezni, pattogni, hasadozni. Már a babonás ember arról

azt képzeli, azt hiszi, hogy az váratlan halálesetet jelent. Pedig

tudhatná, hogy az a szegény butordarab nagyon is természetes törvénynek

lett áldozata. A hidegségnek összehúzó ereje van; a melegségnek pedig

kiterjesztő, kitágító ereje. Ezt minden ember megpróbálhatja egy

palaczkkal, amelyiknek üveg dugója van. Ha a palaczkot az ember a

hidegre teszi, a dugóját pedig megmelegiti, akkor a dugó nem fog

belemenni a palaczk szájába; mig csak a palaczk, meg a dugó megint

egyforma hideggé, vagy meleggé, tehát egyenlő hőmérsékletűvé nem lesz.

Nos tehát, mikor az asztalt hidegről behozzák a meleg szobába; vagy ha

ősszel, mikor a butorok a hűvösebb szoba levegőtől is összehúzva vannak,

egyszerre kezdetét veszi a szoba fűtés; akkor olyan rohamosan kezdenek a

fa részecskék a melegben kitágulni, hogy az bizon többnyire egy kis

repedezéssel jár.

Ezt a természet törvénye diktálja igy; s a természetes dologban pedig

ugyan semmi boszorkányság sincsen. A babonás ember azonban megrémül a

butor-recscsenéstől s azt tartja róla, hogy bejelentette magát a halál,

valaki elpatkol a házhoz tartozandók közül.

Más atyánkfiának pedig a garaboncziás diákra van a panasza, ha a jégeső

elveri a határt. Harmadik a boszorkányra vet, ha a marhája hull, vagy

kolera jár a vidéken.

Persze azt mai napság már a kis iskolás gyerek is tudja, hogy biz a

jégesőt nem a garaboncziás hozza s hogy nem is lehet elállítani azzal,

ha apja ura a küszöbbe vágja a fejszét; – de még a járványok okát is

eltudja mondani a természettudományból. De mikor a garabonczás, meg a

boszorkány sokkal régibb és jobb ismerőse urambátyáméknak; mint a

természettudomány!

Hanem isten segitségével majd máskép lesz ez is; mert sok lett már

másképen a világteremtése óta. Ma a kis gyerek megtanulja a

természettudományt; s ha épen az apját rá nem birja is tanitani; – de

mire a mai nemzedékből apák lesznek, akkorára sok babonás hitnek lesz a

tudomány a megölő betűje.

Mert nincs olyan csodás, olyan rendkívüli, olyan természetfölötti dolog

a világon, aminek a természettudományokban magyarázata nem volna. És

határozottan kimondhatjuk, hogy a mikor ez a tudomány népszerűvé válik,

az lesz a babonák halálos órája.

A babona eredete és az őshit babonás alakjai.

Ezt tudva, körülbelül tisztában vagyunk az iránt is, hogy honnét

származik a babonáskodás. Ha vissza felé haladunk e régi századokon, s

elérünk oda, ahol a művelődésből még nagyon kevés irmag mutatkozik; oda

nagyon közel van már a babonák forrása.

Magát a babonák szülő anyját a régi népek csodákkal teljes hitében és

rejtelmes vallási szokásaiban találjuk.

Mikor még az emberek nagyon keveset tudtak; hanem annál több badar

dolgot hittek. És pedig mindent a vallásosság rajongásával hittek; s

amit láttak, amit észleltek, ami körülöttük és velük történt, azt mind a

vallásos hit szövetébe takarták.

A természet hatalmas és változatlan törvényeit nem ismervén, – annak

működését és nyilatkozásait bizonyos jó és rosz szellemeknek

tulajdonitották, amikkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész

világot.

Minden ligetnek; minden barlangnak; folyónak, pataknak, erdőnek,

mezőnek, külön jó és rosz szelleme volt akkor; s még a jó istent is

párosával, tizével, húszával képzelték; s egyik istennek több erőt és

hatalmat tulajdonitottak, másiknak kevesebbet. Volt fő istenük, sőt

istennőik is voltak; s ezeknek egész családjuk. S ezek mindegyike

tett-vett az emberek sorsában. Az „Isten“ és az „Ármány“ volt a népek fő

két szelleme. Az első mindig javára, a másik kárára munkálkodott a

szegény embernek; aki természetesen az isteni és szellemi hatalom ellen

semmi akarattal nem birt; hanem megadta magát végzetének s tűrte, ami

történt vele.

A vallásosság sajátságos rajongásával hittek az első népek főpapjaikban;

kik álmokat fejtettek; jelekből jövendőltek, s kiknek meghallgatása

előtt a népek ezre soha nagyobb vállalatba nem fogott. Ilyenek voltak az

egyptomi álomfejtők és varázslók; ilyenek a zsidók papi nemzetségei;

ilyenek a régi magyarok Karkánjai, vagy táltosai; kiknek jós szavai

szentirása volt a népnek.

A népek első családjai mind rabjai voltak e zagyva hitnek; különbség ha

volt közöttük, legfölebb annyi volt, hogy egyik több, másik kevesebb

istenben és szellemekben hitt. A hevesebb vérmérsékletüek, a keleten

lakó népek; mint erősebb képzelődéssel birók, legjobban bele tévedtek a

csodálatos hit tekervényes utaiba; és innét van ma is, hogy a keleti

népek, akik közé jó magunk is tartozunk, leginkább hisznek még a

rendkívüli, csodálatos, babonás dolgokban.

Aki pedig egyszer beleélte magát a babonás hitbe, az nehezen rázza le

magáról ezt a belé kapaszkodó kullancsot.

Igy, mikor a népek a kezdetleges müveltségből kibontakoztak; midőn a

zsidók a bálványozásból vissza tértek az egy Jehovához; a török népek az

egy isten, az Allah imádásához; s a népek legnagyobb csoportja végre

belépett a nagy keresztény népcsaládba; a régi hit rejtelmes csodáit nem

birták mind megtagadni; jó részt át hozták azt az uj hitbe is; amit

annál könynyebben tehettek, mert a csoda történeteket nem csak az

ó-testamentom uralkodó vallása, a zsidó; de a török és a keresztény

vallás is nemcsak megengedi, sőt tanitja is.

Nem is lehet tagadni, hogy sok babonaság azért nem akar kiveszni, mert a

mai müveltség mellett is, maga a vallás ápol oly hitet, mely a tudatlan

és müveletlen embert könynyen túlzásokra, valóságos babonára vezeti.

Ilyen része a vallásnak az, mely a jó és bukott angyalokról beszél; mely

őrző angyalokat és ördögöket tanit; – melyek közül az első folyton az

ember mellett áll és őt jóra vezérli; másika pedig vele incselkedik,

roszra csábitja.

Ilyen továbbá a vallás azon része, mely a csodákról szól; s melyből

kiindulva a tul vallásos, rajongó ember minden általa nem értett

természeti tüneményt csodának gondol; álmaiban, véletlen körülményekben

jeleket és intelmeket lát, miket jó angyalainak tulajdonit; – bajaiban

pedig az ördögök munkáját látja s betegségeinek, járványoknak,

szárazságnak, jégesőnek okozóját a rosz szellemek s azok kész szolgái az

úgynevezett boszorkányok, táltosok, útonjárók, garabonczások s még isten

tudja, hány eféle babonás teremtésekben keresi.

Természetesen a józan eszű ember mást hisz az angyalok és ördögökről; és

mást hisz a csodákról is; mint a babonára hajló, vakhitü ember; akiket a

nép „isteneseknek“ szokott gúnyolni.

Mert az okos ember tudja, hogy a jó angyal a tiszta lelkiismeret, a

jámbor érzésű szív; mely az embert mindig csak oly dolgokra serkenti,

amik istennek kedvesek, és az embertársaknak hasznára vannak.

Azt is tudja a józan eszű ember, hogy az ördög bizon nem olyan két

szarvú, lángnyelvü, lólábú szörnyeteg; amitől a gyerek holtra ijed; még

ha szilvából van is; hanem hogy az ördög az a gonosz indulat, az a

roszra való hajlandóság, mely a gonosz embert folyton csak olyan dolgok

elkövetésére ösztökéli, melyek isten előtt megvetettek, és emberek

között átkozottak. Ördög az az olthatatlan szomjuság, mely az embert a

mértékletlen italra hajtja; ördög az a gonosz kivánság, mely a más ember

életét és vagyonát megtámadja; ördög a kártya szenvedélye; a bosszúság,

a harag, a gyülölség; mely a gonosz embert hatalmába keriti és minden

cselekedetét intézi.

A józan ember végre azt is tudja, hogy ma már nincsenek csodák; hogy

csodák csak akkor történtek, mikor az emberi müveltség még kis gyerek

korát élte; s hogy valamint a régi csodáknak meg van a maguk természetes

magyarázata, – úgy meg van azon nehány rendkivüli dolognak is; amiket a

könynyen hivők mai napság is látatlanban csoda számba vesznek.

Majd tovább; e könyvben, sorba vesszük a mi babonás népünk alakjait és

kedvencz csodatörténeteit. Bemutatjuk a tudomány könnyen érthető nyelvén

és világosságával azok természetes oldalait, s hiszem, hogy sok

boszorkány mester, sok táltos, garabonczás, utonjárók és váltottak alól

kirántjuk a gyékényt; s sok csuda történetet teszünk kézzel fogható s

ököllel is fölérhető mindennapi dologgá.

Mielőtt azonban ezt tennénk; elmondok egy kis mese darabot, mit gyerek

koromban hallottam s mely nagyon szépen megmutatja, hogy miből származik

a világon a legtöbb babona.

Ebben a mesében egy öreg pásztor tanitja a három fiát a bölcs életre; s

a többek közt azt mondja nekik: – „Legyetek okosak és kétkedők; csak azt

higyjétek, amit láttok és kézzel megfoghattok. Legyetek szóban

gazdálkodók; hallott dolgot soh’ se nagyitsatok. A világosságot

keressétek; de a sötétségtől meg ne ijedjetek; mert aki fél, azt egy

lehulló falevél is agyon ütheti.“

És igazában ez a három dolog: a hiszékenység; szószátyárság és félelem;

a mitől az öreg pásztor gyermekeit félti, – legjobb melegágya a

babonának.

A babonás embernek nem lehet olyan bolondot mondani, amit szentül el ne

hinne.

A babonás embernek legfőbb szenvedélye, hogy hallott történeteket,

tizszerezve, nagyitva tovább ad.

A babonás ember végre az éjjeli sötétségtől úgy fél, hogy minden

árokban, bokorban, kisérteteket és szellemeket lát; s már naplemente

után, egy előle hirtelen fölrebbenő madár s egy orra elé zizegve lehulló

falevél is képes holtra ijeszteni.

Bár a jó öreg pásztor jó tanácsát minden okos szülő még a gyermekek

bölcsője mellett, mindennapi imádságképen elmondaná; akkor kevesebb

lenne a babonás, félénk és buta ember a világon.

Az ujabb babonák szörny-alakjai.

Vannak a nép-babonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, a melyek

minden nemzetnél ugyanazon formában és név alatt ismerősek. Akiknek

csodálatos természete és emberfölötti titkos hatalmától egyaránt fél és

retteg a babonás ember, az óperenczián innen is, túl is.

Ezeket szedjük mindenek előtt sorba. Szembe nézünk velük, s hiszem hogy

közelről nézve e szörnyű hatalmú, rémséges teremtmények – minden

félelmességüket elfogják vesziteni.

Ilyen rémséges alakok a boszorkányok, kisértetek, hazajáró lelkek,

garabonczások, váltott gyerekek vagy táltosok, lidérczek, kincsőrzők,

útonjárók, a sirból kikeltek és sárkányok.

A boszorkányok.

Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne

féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat,

megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.

A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés,

félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de

alakra nézve különböző.

A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg

emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen

boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben

pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá;

továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.

A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az

ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz

teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás

emberek hite szerint.

Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal;

megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel

elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld

zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti

a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét;

elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és

elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.

Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy

határt, hanem egész országot.

Bandi aki nem hiszi!

Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire;

aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol

rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a

vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.

Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy

hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy

biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán

még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!

Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele

tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!

A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában

még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű

népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.

Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit

egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja

miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.

Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok

voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.

Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító

arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt

csak a nép kárositása s megrontására törtek.

Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz

szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges

indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek

haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.

S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta,

hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok

pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.

Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják

a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen

boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy

„testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az

ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is

megrontja.“

Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet;

ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a

szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de

hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.

Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história

nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges

képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze

nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem

cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.

És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor

a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy

akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét

olvashatólag le tudta irni.

Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.

Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki

már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy

„boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“

De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon

egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak

is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó

szerekkel vallatták s egyre másra égették.

Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s

botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre

mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember

máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a

szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“

Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a

vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való

boszorkányok voltak.

Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.

De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új

vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak,

annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket;

följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt

fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az

ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és

vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk

birnak meggyógyítani.“

És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen

szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák

uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy

az boszorkány!

Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt

az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt

haszontalan volt minden védelem.

Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták.

Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.

De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága

érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.

Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az

újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a

fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a

fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal

forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.

E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy

szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy

mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot

vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó

szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.

Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott

magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen

kínjainak.

Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a

boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak

mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az

usztatás; és a mérő próba.

A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal

vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele

vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány

volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha

pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a

gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre

aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.

De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt;

vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy

próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!

Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak

szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha

ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen

kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az

agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.

Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember,

mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy

boszorkány.

Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.

Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig

van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek;

– testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.

Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a

vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a

munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban

tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra

ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a

magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi

boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük

istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak

azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet

azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és

kendőbe takargatva haza vitte.

Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert

azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a

háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el

mai napság is, mint hajdan.

Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a

boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná,

bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak

szegény hazánkban.

De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a

babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s

egész országokon át vándorol széltében-hosszában.

Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény

vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint

boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.

Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy

kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.

Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt

nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.

Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a

legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény

fekete kutya képében egy gyereket megharapott. Ugyanekkor a nép a kutyát

megfogta és valaki levágott a szőréből egy csomót, a harapás helyére.

Szerencsétlenségére a legény vasárnapra egy kissé kicsípte magát,

megnyíratta a haját és megborotválkozott; a babonás nép aztán azt fogta

rá, hogy a haja vágásán meg látszik a nyoma annak a levágott

szőrcsomónak, amit a fekete kutya bundájából nyírtak le. Hiában védte

magát a jámbor még a borbélyával is; bizon elítélték a szegény fejét s

meg is égették.

Valami Dókáné nevű öreg asszonyt pedig arról vádolták, hogy a

szomszédjának a kis fiát, aki a kertben édesfát ásott, bikaképében

megdöfte. Ezt ugyan senki se látta, de a kis gyerek, aki különben

nyavalyatörős, nehézséges volt; álmában mindig bikákkal vesződött s

mikor Dókánét látta, azt mondta, hogy olyan volt a bika, mint ez az

asszony. Enynyi volt az egész bizonyiték ellenébe és mégis elitélték.

Igy csinálták maguk a bírák egyik boszorkányt a másik után; s mert ahol

nagy a szegénység, több az erkölcstelenség is; s igy ez időkben oly nagy

számmal fogdosták össze a boszorkányokat, hogy elrémül az ember, ha a

szententiákat elolvassa.

1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában, ahol

közbe legyen mondva, mai napig meg van a boszorkány-sziget, melyen az

ilyen szerencsétleneket elégették. Ez a német tudós a „Frankfurti

ujság“-ba levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nem régen

itt több férfit és asszonyt fogtak el, akiket boszorkányság űzésével

vádolnak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de a máglya

halál is rájuk szententiáztatott. De mielőtt megégették volna őket,

előbb víz és mérő próbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették

őket, de biz azok a víz szinén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy

vastag asszony csak másfél nehezéket nyomott; férje pedig öt nehezéket.

– Mult pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város bíráját

is. – Még nyolcz boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és

megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“

Égbe kiáltó volt az a butaság, melynek ennyi ember-élet esett áldozatul;

s maga az a körülmény, hogy ennyi ember halt meg a máglyán; leginkább

bizonyította, hogy a boszorkányság csak a babonás emberek képzelődéséből

származott. Mert hiszen azt is hitték akkor, hogy az ördög a valódi

boszorkányt, mint hű szolgáját, az égő máglyáról is megmenti. Már pedig

ilyen eset egy se fordult elő s igy ez is mutatta, hogy a szegény

áldozatok, kiket mint boszorkányokat elégettek – csak a babonaság és

butaság vagy pusztán bosszúállás áldozatai voltak.

Hanem a szerencsétlenek között olyanokat is találunk, akik a

vallatásoknál egész büszkén jó szántukból boszorkányoknak mondják

magukat. Hajmeresztő dolgokat vallanak magukra; amik soka meg nem

történtek; de meg se történhetnek. Büszkén és kihivóan vetik a birák

elé, hogy őket hiában üldözik, hiában vetik börtönbe és hiában itélik

máglyára; mert az ördög, akinek szolgálatában állanak, őket úgy is

megszabadítja a börtönből és máglyáról; hanem akkor jaj lesz azoknak,

kik kezet mernek reájok tenni; jaj lesz annak, aki őket föladta; aki

ellenük tanúskodik; de még jaj annak a birónak is, aki őket el meri

itélni!

Az ilyen dolgokon aztán egy kicsit meg akad az ember. Hogy talán még is

van valami a dologban! Pedig dehogy van; mindjárt a nyitjára érünk a

megmagyarázhatlan hetvenkedésnek.

Első oka ennek az, hogy a szerencsétlen bevádolt teremtés azt hitte,

hogy majd igy megrémíti az ellene fölszóllalható tanúkat, sőt magukat a

birákat is; és azok nem merik elítélni.

Második oka ennek az volt, hogy az ily bevádolt már úgy is tudta, hogy

se isten, se ember őt megnem mentheti; tehát inkább magára vallott

kinzások és próbák nélkül; hogy a kinos vallatást elkerülje. De az

ilyenek aztán egyúttal boszút is álltak a föladókon, sőt magukon az

itélő birákon is. Mert csak anynyit kellett mondaniok hogy ez, vagy

amaz; a Péter vagy a Pál szintén boszorkány, hogy velök volt a

boszorkány gyűlésen; s azt a szerencsétlent aztán azonnal elfogták,

vallatták és irgalmatlanul megégették.

Igy vallott egy gyerek, egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt

elverette jéggel. S a szegény borzas inast is máglyára juttatta.

Igy vallott egy asszony, magára a szegedi biróra Rózsa Dánielre; s bizon

biró uram is máglyára jutott. Mint az imént a német tudós is emlité

levelében.

A harmadik és leggyakoribb ok pedig volt a következő:

A boszorkány tudni illik többnyire a kuruzslónék soraiból telt ki; akik,

– nehogy valakinek csak még kételkedni is eszébe jusson, az ő gyógyító

és rontó erejükről; életüket és cselekedeteiket titokba burkolták.

Nappal nem igen mutogatták magukat, egymás közt csak éjjel érintkeztek s

a gyógyitásokat is csak saját sötét kunyhóikban, vagy pinczékben

végezték; ahol egyúttal a tűzhely is állt a kuruzsló kenőcsök főzésére;

mikhez füveket, babonás rongyokat, emberi hajat, köröm-hulladékot,

kigyót, békát össze válogattak; amivel a tudatlan embert bámulatra

inditották; főzés és gyógyitás közben értelmetlen mormogást vittek

véghez s kuruzslásuk titkát senkinek elnem árulták, épen mint a mai

javasasszonyok.

S az ilyeneket a nép ösztönszerüleg boszorkányoknak hitte; kedvükbe

iparkodott járni; nehogy kárt okozzon személyének vagy jószágának; sőt

ha valami baja akadt, az ilyen kuruzsolókhoz fordult segitségért, aki

aztán jó pénzért, egy kis hókusz pókusszal és titokteljes ráimádkozások

s kenőcsökkel, mindig szivesen szolgált a hozzá forduló szegény

embernek.

Miután pedig a babonás hit szerint az ilyen kuruzsolók, vagy mondjuk:

boszorkányok csak maguk birták és tudták gyógyitani azokat a

betegségeket, amiket a nép fogalom szerint ők maguk zúditottak az

emberre; azért bizon a nép nagy félelemmel viseltetett az ilyen

boszorkány és egész családja iránt. Mert az ilyen kuruzsoló boszorkányok

azt hirdették a népnek, hogy ők tudományukat a szellemektől tanulták s

azt családjuk minden tagja egymástól, s fiú az apától örököli.

Ez a boszorkányság, vagy is inkább kuruzsolás tehát valóságos

kenyérkereset volt. Azért, ha egyik másik tagja a kuruzsoló családnak,

mint boszorkány a törvény elé került; miután már úgy is tudta, hogy a

halált elnem kerülheti; tehát hogy a nép előtt még inkább rémitőbbé és

félelmetesebbé tegye hátramaradó családját; azért olyan dolgot is magára

vallott, amit soha el nem követett, s amit megtenni soha sem is birt

volna.

Volt még végre egy oka az ilyen önvallomásnak; ami szintén nem egy

esetben fordult elő.

Ugyanis, mint minden rendkivüli dolognak, úgy a boszorkányság fogalmának

is megvolt az a csalogató hatása; amilyen minden titokszerüségnek van a

kiváncsiakra nézve. Bizon nem egy-két ember, kiváncsiságból is szeretett

volna részt venni olyan boszorkány-gyűlésen, ahová az ember piszkafán

repül. És a vén kuruzslónék, jó pénzért, ilyen dologra is megtanitották

a kiváncsi, babonás embert.

Valami bolonditó, hevitő erejü bogyókból és kőrisbogarakból olyan

igazgató kenőcsöt készítettek, hogy aki azzal testét bekente, az a

legnyughatatlanabb izgalmas álomba merült: s oly élénken álmodta végig

azt, amiről egész napokon át gondolkodott, mintha csak ébren történnék

az vele.

Az izgató kenőcs se fölébredni, se elaludni nem engedvén; fél álom és

ébrenlét közt a legnagyobb lázban, éles képzelődése elvitte őt a levegőn

keresztül a szent Gellért hegyére; ahol mindent úgy festett elébe

beteges, lázas álma, amint azt előtte a vén kuruzslóné elbeszélte. Ott

látta a temérdek sok boszorkányt, a sok ördögöt és gonosz szellemeket.

Azokkal dőzsölt, mulatott, tánczolt; s mikor mulatságának vége volt;

tudni illik, a kenőcs okozta lázas álom már tünedezni, fölizgatott

képzelődése lohadni kezdett, akkor visszaszállt a levegőben, egy

piszkafán lovagolva, s a kéményen keresztül bebukott a szobája kellő

közepére.

És csakugyan, mikor kinos álmából az esés fájdalmai fölébreszték; ott

találta magát a szoba közepén a földön; ahová lázas hánykolódása közben

az ágyból kiesett.

Az ilyen ember aztán, ha lassan magához tért is; soha se tudta, menynyi

az igaz, és menynyi a képzelődés azon éjjelnek lázas nyugtalanságából.

Az ilyen aztán, ha esztelen álmát valakinek, mint valóságot elbeszélte;

s ha történetesen törvény elé került, bizon a kinzásokra, könynyen

valóságnak mondta az egész beteges álomképet.

És az ilyenek, igazi szerencsétlen áldozatai voltak a kuruzslónék

lelketlen kenyérkeresetének; még töbször azonban szánandó áldozatai a

bünnek; mert nem egy eset volt arra, hogy a kuruzslónő személyében

lappangó keritőnő által, önkivületbe ejtett ártatlan leányok,

kiváncsiságuknak lázas állapotukban, keservesen megadták az árát.

Mindezek eléggé bebizonyítják, hogy mit tartson az okos ember az

ugynevezett boszorkányokról; hogy azok egynehánya erkölcstelen

életmódja; más része a régi vallás elhagyása miatt kapták e megbélyegző

nevet. Egy jó részük ismét csak szerencsétlen áldozata volt, hibáján

kivül is, a babonás hitnek; végre a legnagyobb részük népámitó s a

szegény ember zsirján élősködő csaló.

És az ilyen utolsó fajtájú volt legtöbb, azért is nem igen lehetett úgy

kiirtani, hogy magja veszszen; míg végre aztán maguk a törvény emberei

is megsokallták a dolgot s nem keresték a boszorkányt; s minél inkább

elfelejtkeztek róluk, annál inkább pusztult a fajtája.

Az utolsó boszorkányok pedig már anynyira ártatlan teremtések voltak,

hogy megelégedtek a gyógyitgatással, ráolvasással, kuruzsolgatással.

A hires szegedi boszorkányok fajtája is úgy elpusztult aztán, hogy a két

utolsó Dóka Ágnes és Lantos Margit már a szent Gellértet csak híréből

ismerték.

Doka Ágnes ugyan vállalkozott rá, hogy elrepül; de biz ő csak ugrálni

birt; s végre is töredelmesen bevallotta, hogy csak tréfából

bolondította a népet, s egy kis szalonnáért meg tojásért hazudozott

nekik.

Még jobban fölsült Lantos Margit, aki azt mondta, hogy ő rajta meg van a

boszorkányjegy; mikor aztán egy pár asszony megvizsgálta; bizon az

állitott jegynek nyoma se volt rajta. Ezeket aztán népámításért

becsukták egy-egy hónapi fogságra.

Igy veszett aztán ki e veszedelmes fajnak a magja is: s azóta nem is

került törvény elé egyetlen boszorkány ügye.

Fájdalom azonban, megmaradt a nyoma a boszorkányságnak egy-két olyan

babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, de többnyire a

legnagyobb kárára is; sőt az nem ritkán a legnagyobb bűnöknek anyjává

lesz.

Mint a könyv elején is mondtuk, akárhány babonás ember van, aki még mai

napság is a boszorkányok munkájának tudja be az olyan bajokat, aminek

természetes okait és magyarázatát nem érti.

Annál veszedelmesebb pedig az ilyen balhit; mert a babonás ember aztán

az ilyen bajoknak, orvosságát is csak babonás úton keresi; még pedig a

legtöbbször olyan úton, a melyik a babonából a legnagyobb bűnbe; s

roszasága nélkül, csupa butaságából, a börtönbe vezeti.

S a babonáskodás veszedelmesebb a gonoszságnál. Mert aki rosz, az még

számít is; és ha valami bűn elkövetése valami nagy fáradságba kerül, még

vissza is rettenhet s nem vág olyan veszedelmes dologba. De a babonás

ember nem számít, hanem mint a vak, butaságában megy előre

föltarthatlanul, ha a saját nyakát szegi is.

Ezért olyan veszedelmesek azon babonák, melyek a boszorkányok révén

maradtak népünk nyakában, keserves örökségül.

Megismertetjük azokat sorban s megvilágítjuk azt is, hogy ily

boszorkányos rendkívüli dolognak, a természettudományok segitségével

milyen természetes a magyarázata. A boszorkányok munkája közé tartoznak

mindenekelőtt:

A járványos betegségek.

Ezek közül pedig különösen azok, amelyekben tömegesebb a halálozás, és

megbetegülés, mint p. o. a hazánkat oly gyakran látogató cholera; vagy

régebben a borzasztó pestis; az úgynevezett fekete halál.

Ilyen járványok a fekete himlő is; a gyerekeknél pedig a roncsoló

toroklobb, vagy a torokgyík; ilyenek a hagymáz vagy is tiphusz s a nem

annyira halálos, mint igen tartós betegségek közül a váltóláz járvány;

vagy is az úgynevezett hideglelés.

Annál veszedelmesebbek pedig e járványok, mert az embert hirtelen

támadják meg s ragályosságuknál fogva csoportosan pusztítják.

Emlékezzünk vissza csak a cholerára; az bizon a legműveltebb embert is

megijeszti; a műveletlen ember pedig épen elveszti a bajban a fejét; de

míg az okosabb ember ismerve a baj okát, annak helyes orvosságát keresi;

– addig a babonás ember a baj okát is, meg orvosságát is babonás úton

kutatja.

Pedig a járványoknak meg van a legtermészetesebb magyarázata és oka.

Megromlott viz; posványok és rothadó testekből kiszálló párák, amik

megmérgezik a levegőt; éretlen gyümölcsök mértékletlen élvezete;

mindmegannyi veszedelmes okai a járványos betegségeknek. Háború, vagy

nagy éhség idején, mikor a csatában, vagy éhségben elhullott s több

ideig temetetlen maradt emberi hullák rothadása rendesen úgy megmérgezi

az éltető levegőt, hogy a háborúnak és éhhalál pusztitásának természetes

következése a járványos betegség is.

Könnyű ennek példáját látni abban is, hogy olyan faluban, ahol sok a

pocsolya, a mocsár; vagy ahol sok a kenderáztató; és igy sok bűzös pára

fejlődik ki az elpárolgás által; rendes járványképen minden esztendőben

előfordul valamely betegség; ha más nem, hát a harmadnapos hideglelés.

Igy származik és terjed a cholera is; és eléggé szomorú dolog, hogy az

ilyen bajt a nép, babonára hajló nagy tömege, egyes ámítók után,

rendesen a boszorkányoknak és rosszaknak tulajdonítja.

Szerencsére mégis nem sok helyen fordult elő olyan cholera gyógyítás,

mint egy temesmegyei faluban; ahol valami csodalátó, babonás ember

elbolondította az egész falut, hogy ezt a bajt, a boszorkány hozta a

vidékre. És az meg se szűnik addig, mig egy ilyen betegségben elhunyt

halottat ki nem ásnak a sírból; s a szivéből az egész falú népe nem

eszik.

Nehogy pedig valaki ezen dolgot szomorú mesének gondolja; mert a

temesvári törvényszék irattárában benne van az itélet, melylyel a vad

állatokat megbüntette.

Be van ott bizonyitva, hogy a falúbeliek, a biró uram vezetése mellett

kiástak egy cholerás halottat, s a szívét felosztották egymás között.

Ettek is belőle többen; azok aztán nyomorultan el is pusztultak; mert ha

megnem kapták volna a szörnyű betegséget anélkül, – meg kellett kapniok

az undortól, és a rothadó, beteg testrész elfogyasztásától.

Biró uram, meg az ámitók, a főkolomposok, ugyan nem ettek a borzasztó

orvosságból; nyomorult életük helyett tehát, csak szabadságukkal

lakoltak; s maig ülik a vármegye házát.

Egy másik faluban azt terjesztették, hogy a bajt egy közelébb elhunyt

boszorkány okozza; s addig el se áll a baj, mig azt a boszorkányt ki nem

ássák, s a hasára nem fordítják.

Még erre a munkára is akadt ember; aki fölásta a megszentelt földet a

boszorkánynak mondott szegény öreg tetemei fölül; föltörte a koporsót;

kirángatta a rothadó tetemet, mely arczával az Isten szép ege felé

fordítva aludta az örök, a csöndes álmot; és lefordította arczczal a

föld mélye felé.

Egy más faluban kiástak egy más halottat s az ásóval lenyakazták s úgy

tették vissza a koporsóba, hogy a test fölfelé, az arcz pedig lefelé

fordittatott.

Hanem biz azért a járvány csak oly erővel dühöngött.

Szokás mondás, hogy még az állat se bántja a maga fajának dögét; csak az

ember tud annyira buta lenni, hogy az állatnál alább sülyedjen, s

embertársának hulláját a sírjában megbolygassa, sőt abból, borzasztó

leirni! – még egyék is.

A babonás ember még e betegségeket, a járványt, a pestist, az éhhalált

és cholerát, is alakba önti; és képzeli azt valami kiaszott, sovány

összetöpörödött embernek; akit nem mindenki lát s aki úgy vándorol

vidékről vidékre; s csak a sűrű erdőben tart pihenést.

S akárhány babonás ember van, aki megesküszik rá, hogy látott már ilyen

féle szörnyeteget. Debreczen alatt fogtak is már egyet s mikor

agyonverve bevitték a városba; egy medvés talián, ráismert a szegény

szörnyetegben megszökött majmára.

Felső-Magyarország egyik tót falujában egy vén asszony is látott

cholerát; de ez már okosabb volt, mint a Debreczeniek, mert ő olyan

formán irta le a szörnyeteget, hogy azt senki sem foghatta meg. Ugy

beszélte, hogy az egy vékony, sötét felhő alak volt, amelyik egyik

végével lenyult a földre, mint a forgószél, a másik végével fölért az

égbe. Ő beszélt is vele, s egy kis harapni valóért elmondta, hogy mit

beszélt vele a szörnyeteg. Megigérte neki, hogy nem bántja többé a

falút! – ilyen jó hirért aztán érdemes is volt, hogy a cholera-látó vén

banyának telirakták a tarisznyáját minden jókkal.

Még egy igen furcsa choleráról hallottunk az időben; akit egy öreg

kocsis ember látott.

Mikor ez az öreg kocsis hajtott az országúton; egyszerre a lovak

fölhorkantak egy mezitelen gyerektől, aki az út közepén feküdt. A gyerek

könyörgött a kocsisnak, hogy vegye föl, de az öreg irtózott s nem vette

föl, hanem a lovak közé vagdosott s elhajtatott. Mikor már azt hitte,

hogy a gyereket jó messze hagyta, visszafordult; de majd kővé vált az

ijedtségtől, mert ime a meztelen gyerek ott feküdt a kocsija derekában,

a szénában.

Mit tegyen vele? rá ripakodott s lekergette, mert már gyanítani kezdte,

hogy nem rendes a dolog. – A gyerek nagy morogva lement; de mikor az

öreg elvágtatott, ismét ott hevert a kocsi derekában. Az öreg se vette

tréfára a dolgot, hanem keresztett vetett a gyerekre s a szentháromság

nevében leparancsolta a kocsiról. Erre a gyerek elorditotta magát s azt

mondta: „Jól jártál, hogy a szentháromság nevében küldtél, mert különben

bevittél volna a falutokba s kipusztitottam volna az egész vidéket, mert

én vagyok a cholera!“ Ezzel aztán hirtelen eltünt.

Ezt a dolgot az öreg kocsis mindjárt a falúvégi csárdában beszélte el, a

mulató falubelieknek; s azt is hozzá tette, hogy ő mentette meg a falut.

Persze aztán meg is vendégelték olyan formán, hogy a füle is kétfelé

állott. Ezt a történetet elbeszélte ő aztán még hosszú útja közben, több

faluban is, és mint a falu megmentőjét, mindenütt jól ellátták, minden

jóval.

Bár pedig isten nevében ellátták volna – egy vendég oldallal; amit

jobban megérdemelt volna, mint a vendégséget; mert véletlenül a tizedik

határban akadt aztán a hallgatók közt egy olyan más faluból való utas

ember, aki már öt-hat faluval visszafelé, hallotta ezt a történetet

tőle. Itt aztán ki is jutott neki a boldogabb végéből.

Mikor ilyen országos csapás látogat egy országot; rendesen százával

terem az ilyen rémületes történet. Egyik hallja, másik tóditja, harmadik

pedig csupa félelemből, utoljára el is hiszi, hogy valójában is megesett

a dolog.

Mert a közrémület nagyon ragadós baj s az ijedt ember rendesen

képzelődésének rabja s ijedtében olyasmit is vél látni, amit nem lát s

olyat is elhisz, amit nem hihet el az esze.

Különben más-más népnek, – külömböző hite van az ilyen járványokról;

ezek közt legészszerűbb a török népnek egy mondája a choleráról. E

tanulságos mesét nem árt megtanulni.

Egykor egy nemes török ifjú lovagolt az úton egy városon kivül s épen

alkonyodott, hogy visszafelé fordította a lovát s iparkodott, hogy

otthonn legyen, mielőtt a város kapuit bezárják. Alig fordult azonban

meg, midőn egy ember ugrott hátamögé a nyeregbe.

– Ki vagy és mit akarsz? kérdé az ifjú. Erre az ember bevallotta, hogy ő

a cholera; s rimánkodva kérte az ifjút, hogy vigye őt be magával a

városba. A török leakarta kergetni a lóról; de végre, miután a cholera

megigérte, hogy csak csupán tiz embert fog elvinni, tehát bevitte a

városba.

Első nap csakugyan tiz ember halt meg a városban; azonban már másnap a

tiz meg tizszereződött; harmad, negyed nap majd a fél város kipusztult.

A rá következő esztendőben az ifjú ismét kilovagolt a városból s mikor

visszafelé fordította a lovát; ime! a cholera ismét ott termett a háta

mögött.

Nohiszen csak ez kellett az ifjúnak. Azonnal elkezdte szidni a cholerát,

mint a bokrot; hogy olyan gyalázatosan megszegte a szavát, a tiz ember

helyett ezret vitt el.

De a cholera erre azt felelte: Tévedsz jó ifjú! én megtartottam, amit

fogadtam. Én csak tiz embert öltem meg; a többi ezer ember ijedtében

halt meg.

Aranyat ér ez a mese; de persze csak a töröknek. Mert a török e mesét

nem azért mondja el a fiának, hogy az a cholerát ember vagy állat, vagy

felhő képében lássa, hanem megtanitja evvel a mesével, hogy az ember a

bajban meg ne ijedjen, el ne veszitse a józan eszét; mert különösen az

ilyen bajokban legtöbb áldozatot visz el az ijedtség. S a feje vesztett

ember könnyen ugy jár, mint az egyszeri tűzkárvallott, aki oltás helyett

beleszaladt a tűzbe.

Mindezen elmondott igazságok daczára is lesz azért elég atyánkfia, aki a

cholerát továbbra is a boszorkányok átkának fogja tartani s lesz olyan

is, aki látott, s ezután is fog látni uton fetrengő meztelen

cholera-gyereket; meg faágon ülő szörnyeteget; talán még olyan is lesz,

aki egy jó oldal szalonnáért beszél is az ilyen szörnyeteggel s egy

másik oldal szalonnáért, el is mondja, hogy mit beszélt vele. Lehet

bizon elég, hanem mi nem várhatunk addig, mig minden babonás embernek

megjő az esze; a mondott szóból értsen, aki értelmes; nekünk mennünk

kell odább, meg kell ismernünk egy második bajt, amit a babonások

szintén a boszorkányok munkájának tartanak.

Állatjárványok.

Szükségtelen a jó gazda ember előtt hoszszasan fejtegetnem, hogy mi az a

lépfene, és a keleti marhavész, mely Egyptomi csapások, házi állatait

évenkint, vagy legalább időnkint megszokták tizedelni.

Azzal bizon az okos gazda tisztában van, hogy e bajokhoz semmi köze a

boszorkánynak.

Hogy a lépfenét, vértályogot megkapja a szarvasmarha, ha folyton

pocsolyavizet iszik, melynek rothadó részecskéi valóságos méreg a

szegény jószágnak. Az olyan csordás, vagy lelkiismeretlen cseléd; vagy

mondjuk a gondatlan gazda, aki restelli a vályút fris kútvizzel teli

merni, azt szokta mondani, hogy jobbat iszik a jószág a tóvizből; mint a

vályúból.

Pedig a jó gazda nagyon jól tudja, hogy bizon némelyik jószág finyásabb

mint az ember s még a kútakban is válogatós. Azért láthatunk a magyar

alföldön annyi kopoja kútat; amit a nép pusztulóra hagyott; s az égnek

meredő, ostorfátlan ágas már messziről beszéli, az ilyen nyelvet jól

értő gazdának, hogy azt a kútat „nem kivánta a jószág!“

Egyszóval az állatjárványoknak épen ugy meg van a maga természetes oka,

mint az emberi betegségeknek; s az állatvilág leggyilkolóbb pusztitója a

„keleti marhavész“, mely a közlekedés által egész szomszédos országokon

át dühöng, maga elég gondot ád a jó gazdának, hogy a bajnak orvosságát

csak ahhoz értő, tanult állatorvosoknál keresse. A babonás ember azonban

sokkal könnyebb dolognak tartja, ha boszorkányos kúrához folyamodik.

Akárhány faluban ugy gyógyitja valami vándorló világcsaló az

állatbetegségeket; hogy a nép figyelmét valami boszorkányra irányozza.

Talán van ilyen a környéken; vagy talán meghalt már; szóval olyan

boszorkány van a dologban, aki nagyon haragudhatik a falura.

Persze ilyet könnyű találni valamelyik elhunyt öreg emberben, aki talán

életében kuruzsló volt; az bizon könnyen beválik szükségből a babonás

népnél – boszorkánynak.

Az utolsó járvány alatt volt ilyen boszorkány-kúra elég.

Kiásták a boszorkánynak állitott halottat s megforditották a

koporsójában. Ha ez nem használt, kiforditották az ingét s ugy adták rá.

– Ha ez se volt elég, lenyakazták egy ásóval. Végre aztán, ha a

marhavész el nem állt; kivették a halottnak a szívét; négyfelé vágták s

a falu végén elégették s az égetett szívdarab füstje alatt hajtották a

csordát a faluba.

Természetesen erre a babonás kúrára nem szokott elállani az állathullás;

hanem ez a csoda-doktort nem hozza zavarba; egyszerűen ráfogja, hogy nem

találták el az igazi boszorkányt. Mert a babonás embert még akkor se

lehet ám megokosítani, ha fonákul üt ki a mesterség; s inkább keres

kibúvó ajtót, csak hogy a babonás hitről le ne kelljen mondania.

Ma napság hála isten, még is csak ritkul ennek a babonás hitnek a magja,

s miután minden ember csak holtig él, apránként kivesz az olyan

csoda-doktorok fajtája, akik a marhavészt, ilyen embertelen módon

gyógyitják.

A boszorkányos bajok között nagyon ismerős a babonás nép előtt a:

Rontás.

Ez pedig tulajdonképen nem azért ismerős, mintha a nép tudná, hogy

hányadán van vele; hanem azért; mert épen az ismeretlen betegségekre

szokás ezt az általános nevet ráhúzni. Amiről senki se tudja, hogy

miféle baj, arra azt szokás mondani, hogy rontás. Leginkább pedig a

fekélyes, undoritó és ragályos betegségekre használja a nép e szót.

A babona szerint már maga a baj is babonás módon támad; ha valaki egy

elvetett diót vagy almát fölvesz és megeszik; ha az útra öntött

ételmaradékba, egy gombolyag összekúszált czérnába bele lép. Az ilyen

elvetett dolgokat átokkal szórja el az ember haragosa s aki véletlenül

bele botlik, azt fogja meg az átok. Testét undoritó sebek lepik el,

aminek orvos, nem birja orvosságát.

Igy burkolja be a babona a kicsapongó, élettel szerzett rút betegségeket

egy teljesen természet fölötti burokba; hogy akit saját mértékletlensége

megvert, – ne legyen kénytelen pirulni. Egy elvetett almára, dióra, vagy

ételmaradékra s az ahhoz kötött átokra fogja azt, amit kicsapongása és

bűnös élete által maga szerzett magának.

Igen is megvan az ilyen ember romolva, de nem rontva; vagy ha rontva van

is, csak a maga bűne rontotta meg.

A legveszélyesebb betegség az olyan, melyet az embernek szégyenelnie

kell; mert aki belé esett a bajba, – orvost keresni átall; s inkább

folyamodik kuruzslókhoz, hogy a bajt, amit a boszorkányra fog,

boszorkány-kuruzslással gyógyitsa.

Ez a gyógyitás pedig bűnösebb a hét halálos bűn elkövetésénél; mert az

elhanyagolt betegség megmérgezi a vért; s az átplántálódik

ivadékról-ivadékra. A szegény kis ártatlan nyomorék szülöttek,

megátkozhatják szerencsétlen életüket, azon rontás miatt, melyet szüleik

rosz élettel szereztek maguknak s adtak ivadékaiknak átkozott örökül.

Nem a boszorkány átka ez a baj, hanem az erkölcstelen élet átka; melyet

az isten és a természet a gyermekekben büntet meg. Nem is a kuruzsló nő

ment meg attól, hanem megment a becsületes, mérsékletes, erkölcsös élet.

Ami – hála istennek népünknél még nem veszett ki egészen.

Az aszály.

Eléggé ismert csapás ez országunkon. Az ember az ujján számithatja, hogy

ekkor is volt, akkor is volt, most alig egy pár esztendeje is volt olyan

országos szárazság, hogy a szegény ember a vetőmagot is kölcsön kérte, s

aratás után a kenyérnek valót is hitelbe kellett vennie.

Gyakori látogatás ez rajtunk a mostoha természettől!

Az ám a boszorkánytól! mondja erre egyik-másik atyánkfia.

Hanem ez az atyánkfia várjon sorára; egyszerre csak egyikünk beszélhet s

miután a garast én tettem be előbb; én hát még egyszer azt mondom, hogy

bizon bizon a száraz meg vizes; a szűk, meg a bő esztendő; a napos,

borult, szeles, ködös, rosz és jó idő; igen is mind csak a természet

dolga.

A hatalmas nagy természeté, amelyik télen a pihenő földet hótakaróval

beboritja; tavaszszal az alvó magot csirába, a kopár ágat könynyező,

duzzadó rügybe hajtja; kicsalja a füvet a földből langy meleggel s

kipattantja a meghasadt rügyet virággá; mely nyáron megérleli a gabonát

és őszszel ideadja valamenynyi gyümölcsét. Ad esőt, száritó szelet és

meleget; áldást oszt minden ébredő reggel s jó reményt hágy minden

alkonyattal.

Ez a jó anyatermészet.

De ez az anyatermészet néha mostoha is tud lenni.

Mikor a tél beköszönt zord szeleivel, száraz fagyával; s a csonttá

dermesztett föld alatt befagy a csira a jó reménynyel bevetett őszi

magba; s ha nagy időnkint lehull egy-két pehely hó, az is csak arra van,

hogy legyen a viharnak mit a szegény ember szeme közé szórni. Tavaszszal

aztán megnyilnak a felhők csatornái, s a szakadó negyvennapos eső

kiáztatja azt a kevés magot is, amit a tél fagya megkimélt, s a

folytonos eső, a föld árjával egyesülve elfoglalja azt a területet, amit

izzadtsággal munkált meg a szántóvető; sást, meg gazt terem az ugar; s a

tiszta búzaföldön vadkácsa meg batla költ. A nyár aztán beteszi az

ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad

ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az

árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban

szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz

s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az

eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a

kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést

hágy itt a távozó alkony.

Ilyen a mostoha anyatermészet.

Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat

emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.

Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel

alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.

Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik

ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is

ellát.

A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold

udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és

záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása

napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a

gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.

Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen

jelensége, milyen következésekre jogosit.

Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv,

csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.

A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra

befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és

növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a

szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.

De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja

azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán

adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak

orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.

Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy

egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az

ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de

azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.

Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét

fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül

szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek

csatornái.

Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár

valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.

Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban

szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, –

nagyon kevésnek van kedve.

Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly

kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az

erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is

jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás

módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk

által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a

levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő

lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.

Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle

fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem

is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb

szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a

vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul,

hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.

Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová

helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák

ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a

fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.

Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül

buján reng a magtermő kalász.

És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit

tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de

édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország,

megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi

atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak

nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.

Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt,

vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a

babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy

esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.

Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a

kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény

teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal

ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba

húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a

szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.

Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről,

akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért

elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy

egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a

faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem

pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a

kezeszenynyét.

Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne

ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat,

leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a

mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot;

s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.

A kisértetek.

A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet;

vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.

A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami

megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk

előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a

félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát

meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a

megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni,

rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.

Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba,

kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek,

csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos

öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat,

jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek,

mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.

A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy

zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza

nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény

Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az

irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen

életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza,

vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre

intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért

vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak

törvényeik, hogy azokat megtartsák.

A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem

eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“

Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy

azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is

meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz

templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és

hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó

pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy

ilyen izével.

Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb

kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló,

fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol

nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az

embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.

Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók

nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes

történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a

zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok

vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a

milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan

anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy

nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot

megtámasztani.

Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és

beteges képzelődés az édes apja.

Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját

árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár,

mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan;

önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is

mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja,

mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés

erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s

káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is

föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal

helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen

semmit se lát.

Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a

kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol

nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között,

vagy temető mellett.

Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni

a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás

egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a

vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér

nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember

tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van

a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező

alakok képzelt látása.

Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még

rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek

okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta

a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.

Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes

mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni

a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak;

szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és

bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból?

Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját

magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki

kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos

dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög

képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül

megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.

Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen

szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen

hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék,

vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.

Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények

ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg

olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.

Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg

kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az

ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se

tagadom.

Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt

csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s

képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit

se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan

többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.

Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam

kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.

Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt

bocsássuk előre.

Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen

beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott

szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve

használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha

Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő

szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az

óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem

haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még

folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy

nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás

irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb

villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy

bozontos fekete kutya „kisért“.

Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen

elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy

pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól

tökéletesen láttam, hogy velem van baja.

Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem

keresve többé a nagy piacz téren az útat.

A kutya utánam rendületlenül.

Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a

hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult

s nyomon üldözött.

Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe

tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám.

Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt;

megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.

Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell

a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra;

összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve

eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni

kezdtem.

Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya

oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre

egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se

kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó

tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem,

hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem

együtt esett le a keritésről az udvarba.

Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott

ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott

találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a

hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.

Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám

szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“.

S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a

fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését

„kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.

A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála

istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a

feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem

is találkoztam.

Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott

névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram

a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s

úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára

is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két

fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.

Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott

reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre

összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva

megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már

messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel

megszaporodott.

Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis

megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.

Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az

éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.

Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is

irtak.

Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt

rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram

házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést,

lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több,

aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér

lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.

A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra

tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.

Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az

elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel

megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert;

aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a

vevőket a házától.

Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja,

hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“

Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég

Sárándon megfogtak.

Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála

után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék

pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.

Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét

fölforgatta.

Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja

hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt

álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és

mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a

tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.

A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a

hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen

eltünt.

Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét

hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a

misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért.

Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem

nyughatik a szegény megboldogult?

Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken

már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el

imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a

hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a

ládára mutatott.

Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében

szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.

A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.

Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony;

s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint

fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó

lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka,

hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.

A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:

„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi

molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a

kisértet eltünt.

Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s

megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S

mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony

szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó

interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a

molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy

megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki

vissza itélte.

Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve,

hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény

elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három

egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.

Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul

fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.

A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte,

hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.

A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó

látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút

mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig

tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a

csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy

zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott

a nyomán minden edény a konyhában.

De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha

ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját

megvegye rajta.

Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét;

utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a

félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a

könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500

forintot.

De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az

özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a

pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“

a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül

hegyre.

Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy

honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény

asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért

senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a

kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen

bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.

A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból

már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád

az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már

várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is

készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet

illő tisztességgel fogadhassa.

És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti;

másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s

addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett

ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen

gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.

De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni

a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a

nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát

és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.

A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz

nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül

kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.

Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink

megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra

is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg

arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha

az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut

meg a gyöpről.

Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg

száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már

maga kitalálja az – ötödiket.

Garabonczások.

Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az;

mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.

Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya

iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az

ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a

seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni,

vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat

születhetett az ilyen házasságból.

Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is

nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.

Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem

ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.

Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az

öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes

unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra

szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében

úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak

ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup

födélnek való szalma se maradt a környéken.

A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot.

Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és

beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke

köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“

Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert

sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson [1] lovagolva.

Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a

dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“

a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.

Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek

zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a

dolog iránt.

Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez

hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem

eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból,

ott kész a jégeső.

Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi

jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy

egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló

legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá

tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy

háznál nem kapott alamizsnát.

Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen

vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított

népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.

Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen

megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az

édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és

hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész

gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.

Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét

föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn

az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.

Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták

az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az

ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a

vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.

Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a

garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem

köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe

mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.

Táltosok vagy váltottak.

E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.

A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha

kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába

van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak

hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg

ágyában saját porontyával kicserélte.

Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.

S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a

szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.

Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint

akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek

adnak.

Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak

magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a

mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.

Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik

butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a

nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának

tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá

járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak

váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a

bölcsőbe.

Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében

igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a

szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán

gondozás hiányában el is vész.

Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s

minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet

terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb

helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!

Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor

kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták

megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.

A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék

kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait.

Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem

állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik;

elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten

minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a

neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.

Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!

Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt

gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek

iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom,

butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé

válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a

bünnek fiává válik.

Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik

jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember

büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés

elhanyagolása az oka.

Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki

irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt

szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a

halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény

megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett

hiánya nevelte haramiává.

– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált,

vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az

ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak

az volt: te váltott!

Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon

segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még

kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá

apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de

a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal

fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.

Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb

kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.

Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se

esett jól.

Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a

szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s

ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán

kibékitette szerencsétlenségemmel.

Haza tértem.

Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét;

azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló

őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!

Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok

helyett a vasvillával fordult felém.

– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj

ki a portámról; vissza a honnét jöttél!

Ez volt a fogadj isten.

Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba,

vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el;

egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor

kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim

előtt.

Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha

istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon

megszolgáltam!

A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös

zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet

meghalnia!

Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem

is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll

ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a

szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony

„váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.

De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy

fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki

ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti

a fokhagyma szagot.

Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen

gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy

gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer

oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.

Lidérczek.

Ezek se utolsó legények a babona-világban; csak alakra különböznek

itt-ott, de másképen mindenütt egy a tulajdonságuk.

A babona szerint a lidércz is rosz szellemek szolgája, vagy maga a

gonosz; aki többféle formában van bajára azoknak, akik benne hisznek.

Szokott alakja e lidércznek a bolygó tűz; az a kis kékes lángnyelvecske,

mely mocsáros vidékeken s ott, hol a földbe temetett állati testek vagy

növényanyagok rothadnak, szokott éjjelenkint föllobbanni.

A természet törvénye szerint a rothadó testekből oly könynyü gáznem

fejlődik, mely a föld likacsain fölszabadulva, a friss levegőbe

jutásakor föllobban és kékes lángocskában elég.

Ily gázféle levegő fölszabadulását megfigyelheti akárki egy poshadt

tóparton; amint a poshadt tófenékről ily gázhólyagocskák szabadulnak föl

s a viz szinén mint apró buborékok elpattannak; vagyis a viz tükréből

fölnyomot kis buborék vékony, átlátszó falait áttörve, e levegőre

szabadulnak.

De a babonás ember ezt a magyarázatot el nem fogadja, mert igy ismét egy

kedvencz babona alakja semmisülne meg, amiket pedig az ő erős képzelődő

tehetsége, olyan kedvtelve alkot össze a semmiből.

A babonás ember nem engedi az ő lidérczét; aki kékes láng alakjában,

mint a pásztor tűz világit a mezőn, s ha aztán valami utas-ember utána

indul; tovább tovább halad előtte, mig szépen belecsalja a szegény utast

valami mocsárba, vagy a temetőbe…

Pedig ezzel a borzasztó lidérczczel csak ott vagyunk, ahogy az előbb

leirtam; mert hiszen a lassú lobogással elégő gáz épen csakis a mocsáros

helyeken fejlődik, vagy oly helyen, ahol valami állati test rothad. Már

pedig legtöbb rothad a temetőben. Igy bizon nem sok csalást visz véghez

az a kis lángocska; mert aki ismeri a természetét s utána megy, úgyis el

lehet készülve rá, hogy valami mocsárhoz vagy a temetőbe jut.

Ami azt illeti, hogy az a félelmes lidércz a hozzá közeledő elől mindig

tovább ballag, az merő képzelődés. Könynyü voltánál fogva a legkisebb

levegőmozgás is vonagló lobogásba hozza; igy igen könynyen tovább tovább

lebegésnek nézheti annak lobogását, az olyan ember, aki benne az éjjeli

sötétség s az egyedüllét hatása alatt, már úgyis valami különös dolgot

lát.

Különben éjjel épen nem biztos az ember látása s még egy valóságos

pásztortüzet is sokkal közelebb képzel az ember, mint valóban van; s ha

közelebb közelebb megy felé; a látási csalódás folytán szinte hajlandó

az ember elhinni, hogy az imént már közelebb látta a tüzet. Még egy kis

képzelődés ehhez, s az ember könynyen rámondja azt is, hogy talán a tűz

távozott előle.

Gyakran a lángocskának még egyszerűbb magyarázata is van, ami kitünik

egy rövidke történetből.

A szobotai pap, két barátjával egy vadászatról tért haza s midőn a

faluhoz közelebb értek, már az idő egészen rájuk sötétedett. Épen a

temető mellett mentek el, midőn egyikük észrevette, hogy a keritésen

belül valami halvány láng lobog.

Találgatták, mi az? Egyikük bolygó tűznek mondta; másikuk nem akarta

hinni, mert a bolygó tűz igen rövid ideig tart s hamar ellobban. De mert

az bántotta őket, a bizonytalanság, bementek a temetőbe s ime sirásókat

találtak ott, akik lámpás világa mellett dolgoztak.

Sokszor pedig a szent János bogarat is bolygó tűznek nézi az ember. Ez

este szép kékes fénynyel világitó kis bogaracskák, ha sok van egy

rakáson, olyan világosságot terjesztenek, hogy az ember, egy kicsit

távolabbról valóságos lángocskának látja azt.

Legyen azonban a bolygó tűz, akár a földből kifejlődő és a levegőn

ellobbanó gáz; vagy legyen a csalódás és káprázat tüneménye, vagy akár

szent János bogárka világa; és nevezze azt a nép a maga szép nyelvén

bolygó tűznek, vagy akár lidércznek, anynyi bizonyos, hogy a természet e

kedves és különös játékához, az ördögöknek, vagy rosz szellemeknek épen

semmi köze.

De a babonás nép nemcsak e tüzet nevezi lidércznek; s miután már

egyáltalán nem akar abból engedni, hogy az ilyen lidérczféle valóságos

rosz szellem; tehát azt tartja, hogy a lidércz más alakban is szokta jó

magát mutogatni; különösen pedig olyan tyúk képében, amelyik kotlik is

és kukurikol is.

A kukurikoló tyúkot nagy csapásnak tartja a babona a háznál, s az ilyen

természetellenes állatocskát lidércznek nevezi. A babonás tudomány

szerint az ilyen tyúkkakas a jércze első tojásából, vagy az oly idétlen

és nyomorék tojásból kel ki, amilyen elvétve akad a tyúktojások közt is.

Azért a formátlan és különösen az első tojást eltöri a babonás

nénémasszony, nehogy lidércz keljen ki belőle.

A satnyára maradt apró jószágot is gyanús szemmel nézik, s az ilyen

szörnyet, mint a melybe lidércz vette magát, úgy a kukorikuló tyúkot is

ki szokta a babonás ember végezni.

A kivégzésnek is babonás a tempója. A tyúk fejét a pitvar küszöbre

fektetik s egy baltával elvágják a szörnyeteg nyakát; s ha a fej kifelé

ugrik az udvarra, akkor, se baj! – ha azonban befelé ugrik, akkor

veszedelmet jósolnak belőle, akkor tűz lesz a háznál.

De ha ezt a bolondos dolgot mai napság titokban el el követi is, egy-egy

öreg anyó; azért olyan bolond dolog még sem esik meg nálunk, mint ami

megtörtént Németországban ezelőtt százhetven esztendővel. Ahol egy

kukorikuló tyúkot, valóságos bírák itéltek el mint boszorkányt; hóhér

kézzel a nagy piaczon lenyakaztatták, aztán testét máglyán elégették.

Az utóbbi időben, hogy nálunk a cochinchinai apró jószág meghonosult;

szintén nagy híre futott, hogy azoknak a szárnya alatt szintén lidércz

van. Azért is ád szebb tojást és nevel nagyobb fiakat; mert az ördög

kegyelmében áll.

A lidérczes hirű tyúkok azonban csakhamar kedvenczei lettek a jó

gazdaasszonyoknak; s bizon egyik se bánta azon ördöngős szokásukat, hogy

két akkora húsura nevelkedtek, mint a régi törpe tyúkfaj. S miután a

gazdasszony azt látja, hogy csak oly természetesen szaporít; mint a

többi isten teremtett apró majorság; most már jót bir nevetni a balga

hit fölött, mely minden ismeretlen dologra olyan könynyen rá ken valami

babonás históriát.

A cochinchinai tyúkok tehát mai napság már nem lidércz szárnyaljuak; és

bizonynyal igy veszne ki a kukorikuló tyúk rosz hire is, ha az ember

meggondolná, hogy a természetnek nem csak az emberen van néha

megjátszódása, hanem az állatokon is. És a természet játékában se a

tyúkoknál, se a nyomorék tojásoknál se a bolygó tűznél, bizon épen semmi

babonás dolog nincsen.

Utonjárók.

Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon

szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan

dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet

megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van

rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal,

sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik

mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot

adni, aki kigondolta őket.

Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép

„sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy

olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt,

és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az

ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki,

mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal

valaki.

Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü

emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba

kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a

vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen

mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.

Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az

ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.

Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége

volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy

összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt

vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos

halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a

szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent

István-napi bucsún.

A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s

aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert

akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig

egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a

haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s

csak nappal kel ki a sírjából.

Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt

a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény

öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony

bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.

A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor

aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a

kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez

volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse

ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott

szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.

Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a

babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen

vissza-út csinálva.

Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is

utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.

A sárkányok.

Ez a nem létező szörnyeteg mai napság már kevés kárt okoz; de hajdanában

sok történetet tudott róla már a kis gyerek is. Ma már csak a mesében

fordul elő.

Valaha a sárkánykígyó; különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot

mívelt – úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga; mig mind

a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a

herczegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta ha egy sárkány valami vidékre; egy

hegyi barlangba, vagy kútba vette magát; bezzeg csinált ott galibát.

Legelőször is kiitta a kútból a vizet, még pedig nemcsak egyből, de az

egész környék valamenynyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne

essék az eső.

Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami

áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy

ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok, sok leányt

lebocsájtottak neki a kútba, s épen már az utolsóra került a sor, akkor

rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy

megöli a sárkányt.

Egy szóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek;

még pedig anynyira élénken, hogy utoljára egyik másik gyerekeszű anyóka

maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.

Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken, mint ezt már

az aszály leirásánál is emlitettük, – egy leányt leereszteni a kútba,

hogy megeredjen az eső.

A sárkányt egy nagy kigyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába,

két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a

nyilása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van

rajzolva a sárkány, amint szent György lovag a lovával letapossa s

lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.

A szent képen azonban a sárkány a bünt jelenti, a melyet szent György

oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; – de

aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével és kezébe veszi az

erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.

Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem

létezett griffmadár sem; hanem igen is voltak ily forma szörnyetegek sok

ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája

volt, – mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő

völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengerviz zajongott.

Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s

ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és

sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vad állatoknál sokkal nagyobbak és

iszonyúabbak; a mammúth, az ős elefánt, a kígyó alakú szárnyas

szörnyetegek; amiknek csontvázait mai napság kútásás, építés, vagy

vizlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások; s amilyeneket

muzeumokba kiállitva látunk.

Természtes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt

ellenük védő fegyverük; rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó

dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már

ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiura

hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen

szörnyetegeket már nem láttak, – borzasztó hirük után, két-három ismert

szörnyetegből, összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily

formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.

És azok borzasztó hire után készült az a sok szörnyű mese, e rémséges

állatok viselt dolgairól.

A sárkányról tulajdonképen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni;

mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vizmegivó, se hétfejű sárkánynyal

el nem lehet bolondítani; s igy a mai napság még nagyban viruló babona

se birja a sárkány lételét elhitetni: de megismertettem e képzelt

szörnyeteget azért; mert épen egy félesztendő előtt irták az ujságok,

hogy egy felső megyei faluban sárkányt láttak; s a szörnyeteg a hegy

oldalában levő üregbe vette magát.

Egy vén asszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert

majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki,

haragosan föl s alá hajlongálva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik

végével lenyult a földre; a másikkal bele kapaszkodott az ég felhőibe s

úgy lóbbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen

lecsapott a földre; ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá s

morogva beszaladt a hegy nyilásába.

Persze megrémült a falu erre a hirre, és a hegynyilás felé senki se mert

járni, mert a vén asszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a –

szörnyeteg morgását szintén hallotta.

Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; mig végre a tanács

elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is,

minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a

határból kergetni.

Föl is mentek a hegy nyilásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a

nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy – borzas vadmacska.

Egy öreg babonás asszony tehát még mai napság is várat tudott csinálni s

egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az

ebből született – vadmacskától.

A kincsőrző lelkek.

Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a

kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen

sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes

kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök,

egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében

pazarolják el.

S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a

kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos

gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó

dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.

Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki

bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs

létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi

társadalomra nézve.

S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek

is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy

régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy

befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami

mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még

inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben,

vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült

és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az

ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis

elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová

kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok

száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor

véletlenül napvilágra kerül.

Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak;

százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre,

hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak;

s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset

az ember kezébe.

A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két

utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna,

akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás

mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és

törvények szerint űzik.

Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog –

mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs

hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató

törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből

nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló

kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle

csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden

ezeredik birja rendesen elvégezni.

Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is

látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert

olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna,

aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik

unokáján végezve, egyetlen ember.

S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az

első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az

esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség

megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet

vele menteni.

Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki

kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha

csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a

munka.

Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja,

hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.

Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből

kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon;

amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva

elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert

ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen

volt a társaságban.“

Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv

is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a

gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok

pénzt adjon.