– Igen. Most már igen.
Fölállott. Támolygott. Két éjszakának és egy kegyetlen napnak a teljes,
összezúzott kimerültségét érezte a tagjaiban. Eddig a lelkének egy vad
és vak mámora fütötte a testét. Most érezte, hogy meg van tépve, meg van
tiporva, nincs gondolata többé és alig tud mozdulni többé. Aludni kell.
Élni kell.
Visszanézett a halottra, kiment, lezuhant az ágyára és hosszan, süketen,
álomtalanul aludt. Kipihenten ébredt föl és ekkor elég erős volt arra,
hogy minden fájdalmat sajogva érezzen. Sírt a sírókkal és támogatta az
ingadozókat.
A temetés után együtt voltak: az öregek, Ilona és ő. Hallgattak; egyik
sem akarta kimondani azokat a szavakat, amelyeket ki kell mondani,
amelyek a halott végleges eltemetését és az új élet kezdetét jelentik.
Kádár ki is akarta mondani, meg is akarta előzni ezeket a szavakat.
– Ilona, – mondta halkan, – én nekem meg kell kérdeznem tőled, de meg
kell kérdeznem magamtól is, van-e még jogom rá, hogy veled együtt éljek?
Az asszony lehajtotta finom, barna fejét és könnybelábadó szemmel
mondta:
– Egy van, ami neked jogot adhat rá, a szereteted. Ha a szereteted
megvan… ha engem szeretsz…
– Én szeretlek, Ilona. Ebben az órában és nyugodtan, biztosan,
megerősödött hittel mondom el, hogy szeretlek. De jogot ad ez rá vajjon?
Elég ez? Szabad így?
Az öreg Markó szólalt meg.
– Szabad, – mondta reszketve, de hangosan. – Ne töprengj most már. Ne
töprengj. Ne gondolkozz. Innen menj el, innen menjetek el… De nem
gondolkozni! Nem töprengeni! Élni! És dolgozni, sokat dolgozni, bátran
és jókedvűen dolgozni… Ami volt… azt mi majd siratjuk. Ti menjetek és
éljetek és ne gondoljatok visszafelé. Nem kell sokat töprengeni. Élni
kell…
Fölállott.
– Az egyik kocsi be van fogva, – mondta elszántan. – Ti elmentek. Ide
nem jöttök vissza többet. A két fiút, majd ha már akarjátok, elviszem
hozzátok. Menjetek.
Mentek. A kocsi elrobogott velük és magas, szürke porfelleget vert az
országúton. Kádár visszafordult a ház felé és még egy pillantással
búcsút vett tőle. Azután újra előre nézett. A távolban hallotta már az
élet zaját, szomjasan hajolt előre, feléje, de még valami bizonytalan
nyugtalanságot érzett. Van-e rá joga? Van-e joga az életre? Ránézett az
asszonyra és az asszony halkan válaszolt a ki sem mondott kérdésre.
– Sándor… a te szereteted még nem volna elég. De az én szeretetem
megadja neked a jogot rá.
_Vége_
Asszony az éjszakában.
Házasságtörési drámákról volt szó és Pál, az előkelő, kedves filozófus,
az elegáns bölcs így szólt hozzám:
– Gyűlölöm a férfiönzés bestiáit, akik tele szájjal ordítják: öld meg az
asszonyt. A hősöknek, a gyilkolás szájas apostolainak soha nem jutott
eszükbe azt hirdetni, hogy pusztuljon a házasságtörő férfi is. Pedig
nincs különbség a között, férfi vagy nő követi-e el a házasságtörést.
– Vajjon nincs? – szóltam közbe.
– Nincs, – válaszolt Pál határozottan. – A házasságtörésben nem a
brutális fizikai tény a gyalázatos, hanem az, hogy kijátszása, tudatos,
szándékos megcsalása annak, akihez legközelebb állunk.
Pál ezután elbeszélte nekem a következő történetet:
Zólyomy Gábor akkor negyvenöt éves volt. Dávid, az öccse teljes húszszal
fiatalabb: huszonöt. Utolsó sarjai voltak annak a gyönyörű fának, amely
Örs vezér törzséből sarjadzott ki.
Zólyomy Gábornak, a nemes tudósnak a nevét ismered. Dávid akkor még
semmi sem volt, csak éppen bebolyongta már e világot. Három évig volt
távol. Akkor ment el, mikor a bátyja feleségül vette a csodaszép, szőke
Tass Blankát és az esküvő óta nem látta őket. Csikorgó tél volt, amikor
hazajött és nagy meglepetéssel hallotta, hogy a házaspár – a szezon
teljességében – falun, az ősi Zólyomy-kastélyban lakik.
Ez a Zólyomy-kastély emeletes, hatalmas épület volt, amelyet arra
szántak pár száz esztendővel ezelőtt, hogy egy-egy ostromot is elbírjon.
Korábban fal volt körülötte, de ezt lebontották és a magas terraszon
fekvő kastély szabadon állott a Mátra tövében, félórányira egy kis
falutól. Az emeleten csupa vendégszoba volt, a földszint közepén óriási
ebédlőterem, könyvtárszoba és más efféle; a bal szárnyon volt a Gábor
lakása, a jobb szárnyon két szoba kis előszobával: a Dávid gyermekkori,
diákkori lakása.
Ide, a kastélyba érkezett haza Zólyomy Dávid. Nagy örömmel fogadták. A
bátyja, a szelid, kedves, tudós Gábor szinte könnyezett örömében, hogy
megölelhette tüzes, vakmerő öccsét a hosszú, veszedelmes távollét után.
A szép Blanka asszony is kedves örömmel nyujtotta neki rokoni csókra az
ajkát.
Egy harmadik ember is üdvözölte Zólyomy Dávidot hazaérkezésekor: egy
csillogóruhás, fiatal huszárhadnagy.
– Nem ismered meg a gyereket? – kérdezte Zólyomy Gábor.
Dávid megismerte a gyereket. Valami távoli rokonuk volt a fiatal huszár,
elkényeztetett, tejfeles száju bárófiu, aki olyan volt mindig az óriási
Zólyomyak között, mint egy selymesarcu leány.
– Tele van a környék farkasokkal, – mondta még Zólyomy Gábor. –
Farkasvadászatra jött le a gyerek, de nem igen jár a bestiák után. Pedig
éjszakánként idehallatszik a vonításuk és tegnapelőtt az akolból
ragadtak el egy ürüt.
– Majd Dáviddal együtt, – válaszolt a huszár.
Zólyomy Dávid bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Gyűlölte a
cifraruhás, fecsegő, léha fiút és nem is válaszolt a szavaira. Elfordult
és azt kérdezte:
– Bevitethetem a holmimat a szobáimba?
– Bocsáss meg, fiam, – válaszolt a bátyja, – a szobáid el vannak
foglalva. Nem tudtuk, mikor jössz haza és átadtuk a mi kedves
vendégünknek. Mikor ő megérkezett, akkor vette észre Blanka, hogy az
emeleti szobákat nem lehet fűteni.
Dávidban majd hogy lobot nem vetett tüzes természete. Az ő szobáit,
amelyhez ifjúságának minden kedves emléke fűződik, odaadni ennek a
gyereknek! A szeme veszedelmesen villogott. Erőt vett ugyan magán, de a
jókedve oda volt.
Fölvitette a holmiját egy emeleti szobába és szótlanul hallgatta bátyja
beszédét.
– Azért jöttünk ide tél közepén, mert nekem nyugalom kellett. Nagyon
sokat dolgoztam az elmult esztendőben. Bizony szegény Blankát is nagyon
elhanyagoltam.
Dávid az asszonyra nézett és az mélyen elpirult. Gábor folytatta:
– Képzeld, mivé lett az én vasegészségem. Holmi bróm-port vagyok
kénytelen szedni, hogy aludni tudjak…
Az asszony pirulása Dávid tekintete alatt még sötétebbé, zavartabbá
vált, de Dávid nem sokat foglalkozott vele. Csakhamar azt mondta, hogy
fáradt és lefekszik, mert sehogy sem tudta magát jól érezni a
társaságban.
Fölment a szobájába és lefeküdt, de nem tudott aludni a szokatlan
helyen. Órák hosszat hánykolódott álmatlanul. Végre fölugrott, hogy
valami könyvet szerezzen. De nem talált. Azt gondolta hát, hogy lemegy a
földszinti könyvtárba és onnan hoz valami olvasnivalót. Felöltözött,
gyertyát vett a kezébe és lement a földszintre. Az üveges folyosót
nappali világossággal árasztotta el a hold. A hóval borított kert és túl
rajta a mező fehér fényben tündöklött.
Két könyvet vett magához a könyvtárban Zólyomy Dávid és kifelé indult.
Mikor az ajtóban állott, kulcscsörrenést hallott a folyosó baloldali
végéről, ahol a bátyja lakása volt.
– Ki jár itt éjszaka, – gondolta magában és egy pillanat alatt elfujta a
gyertyát. Behúzódott az ajtónyílásba és figyelt: mi történik a bátyja
lakásában.
… Az ajtó kinyilott és egy hosszú bundába burkolt alak lépett ki rajta
nesztelenül, lábujjhegyen. Amint a hold az arcába világított, Dávid
rögtön megismerte: a sógornője, Blanka asszony az.
A szőke asszony végigment a folyosón. Dávid közvetlen közelében sietett
el és Dávid látta, hogy nincs rajta más ruha, csak egy drága, prémes női
bunda és egy kis papucs a lábán. Abban a percben kelhetett föl a meleg
ágyból. Végigsietett a folyosón, a végén megállott és benyitott a Dávid
szobáiba, amelyekben a vendég, a fiatal huszár lakott most.
Az ajtó becsukódott mögötte és Zólyomy Dávid elgondolkozva nézett maga
elé, ott állván a holdvilágos, hideg folyosón a téli éjszakában.
A hidegvér nem hagyta el egy percre sem. Az asszony pirulására gondolt,
arra továbbá, hogy a bátyja – mint maga mondta – elhanyagolta az
asszonyt és a brómporokra, az altatószerekre. Az első gondolata ez volt:
– Hát ezért nem kaphattam én meg a szobáimat!
Azután nyugodtan gondolkozott, mit tegyen. Rendszeres elme volt minden
tüzes fiatalsága mellett is, és először megállapította a következőket:
– Az asszony botlásában kétségtelenül Gábor is hibás, mert – mint maga
mondotta – elhanyagolta őt. Már pedig az embernek a legdicsőbb tudomány
kedvéért sem szabad mellőznie a feleségét, az élete igazi társát. Gábor
szereti az asszonyt és nem mondana le róla, hanem megbocsátana neki.
Bizonyos, hogy Blanka is szereti Gábort és csak egy botlás vitte annak a
kölyöknek a karjaiba. Miért választanám hát el őket egymástól? Gábornak
nem szólok semmit, hanem cselekszem az ő szelleme, az ő nemes, nagy, jó
szíve szerint. Az asszonynak azonban emlékezetessé teszem ezt a napot,
elveszem a kedvét a csalástól, olyan leckével, amit soha el nem felejt
és tökéletesen kiábrándítom abból a fickóból, akit voltaképpen nem is
szeret.
Csak azon gondolkozott még Zólyomy Dávid, hogyan adja meg a nagy leckét
az asszonynak, hogyan ábrándítsa ki. Erről is hamar határozott. Azután
gyorsan cselekedett. Odament a bátyja lakásához és csendesen kinyitotta
az ajtót. A kulcsot kereste.
A kulcs benne volt a zárban, az asszony elég vigyázatlan volt benne
hagyni. Zólyomy Dávid kivette, bezárta vele kívülről az ajtót és
zsebretette.
Most már tudta, mi fog történni és nyugodtan várt. Egy darabig ott
állott a hideg folyosón, míg végre a jobboldalon ismét nyilott az ajtó.
Ekkor behúzódott a könyvtárszobába.
Az asszony újra mellette sietett el. Most már szaladt végig a folyosón,
izgatottan, türelmetlenül: haza, haza… Az ajtó előtt megállott, rátette
a kilincsre a kezét és ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilott.
Mintha ütés érte volna, úgy rázkódott össze az izgatottságtól borzongó
teste. Lehetetlen, hogy csukva legyen az ajtó… Megpróbálta még egyszer.
Az ajtó nem nyilott.
Ekkor hátrafordult és a hold világosságában meg lehetett látni azt a
dermedt rémületet, amely az arcán ült. Mozdulatlanul állott és Dávid
tudta, miről gondolkozik:
– Ki csukhatta be az ajtót? Gábor ébredt volna fel?
Majd a reménység melege futotta el az arcát!
– De hátha valamelyik cseléd ébredt föl és az csukta be az ajtót.
A rémület merevsége eltünt az arcáról és lassu léptekkel megindult.
Dávid tudta, hová megy: meg akarja kerülni a kastélyt, hátha valamelyik
hátsó ajtó nyitva van és azon bejuthat a lakásba.
Előre látta, hogy ez fog történni és már előbb megnézte, hogy be
vannak-e csukva az ajtók. Tudta, hogy hiába megy az asszony. Az
fölnyitotta a folyosó nagy üvegajtaját, lement az öt lépcsőfokon és
gyors lépésekkel, szinte futva indult, megkerülni a kastélyt. Dávid
ekkor odalépett a folyosó ajtajához, becsukta kulccsal és melléje, az
oszlop mögé húzódott, úgy hogy kívülről nem lehetett látni.
Egy perc mulva futva, lihegve jött vissza az asszony. Az arcán az az
elhatározás, hogy bezörget a lakásba. Majd kivágja magát… majd elhitet
valamit az urával… végső esetben bevall neki mindent és térdre esik
előtte.
Feljött a lépcsőkön és ki akarta nyitni a folyosó ajtaját. Az nem
nyilik. Ujra megpróbálja. Nem nyilik. Be van csukva. Az asszony halálos
rémülettel, dermedten bámult az ajtóra. A torkán elakadt a lélegzet és a
szeme elhomályosodott. Ki bántja őt, ki üldözi?
Megrettenve nézett körül. De az éjszaka csendes volt és elhagyott.
Az ajtó üvegére szegezte szemeit, odahajolt az üveghez, odanyomta a
fejét, úgy meredt be a folyosóra. Ki van ott, aki őt gyötri? És mit akar
vele? Miért kínozza? Miért zárta ki őt a hideg éjszakába?
A folyosón nem látott senkit; a padozat kőkockái rajzolódtak csak
tisztán a holdvilágban. Zólyomy Dávid ott állt tőle egy lábnyira, csak a
fal takarta el.
Tehetetlenül, félig eszmélet nélkül állott az asszony. A rémület
hatalmába ejtette egészen, a vére mind a szivébe szökkent, ott
lüktetett, tombolt, tüzelt. És ő maga ólmos lábbal, halálos hidegséget
érezve minden tagjában, bizonytalanul állott.
Egy gondolatba kapaszkodott ekkor kétségbeesve, fuldokolva. A szeretője,
a szeretője mentse meg most attól a rettenetes, ismeretlen üldözőtől,
aki gyötri. Homályosan, bizonytalanul az a félelem reszketett a
lelkében, ahogy Gábor és Dávid ketten eszelték ki ezt a meggyötörtetést.
Bágyadtan ment le a lépcsőn és jobbfelé vonult.
– Pompás, – gondolta Dávid, – most már teljes lesz a munkám. Most jön a
kiábrándulás.
Elment az oszlop mellől, ahol meghúzódva állott és a folyosó
jobboldalára sietett, ahonnan az asszony kijött, ahol az ő szobáiban a
huszár lakik most. Tudta, hogy az előszoba nyitva szokott maradni, hogy
a szolga bemehessen reggel. Az volt csak a kérdés, az ajtóban találja-e
a kulcsot.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. A kulcsot megtalálta. Szerencsém van, –
gondolta magában, – és kívülről becsukta az ajtót. Ezután nyugodtan
várta, mi fog történni.
Az asszony végigment a folyosó mellett és odaért a huszár ablaka alá.
Kiáltani nem tudott; meg akarta hát veregetni az ablakot. De az nagyon
magasan volt és nem érte fel. Fölmarkolt hát egy csomó havas kavicsot és
az ablaktáblához vágta. A huszár az ablakhoz sietett s meglepetve szólt:
– Maga az, Blanka? Az istenért, hogy került oda?
Az asszonynak sírás fojtogatta a hangját:
– Kizártak… Nem tudom, ki… Segítsen rajtam.
A huszár, aki alapjában önző volt és gyáva, meghökkenve kérdezte:
– Én segítsek? De hát hogyan?
Az asszony sértődötten, kissé értelmetlenül válaszolt:
– Hogyan? Hát jőjjön ki és segítsen rajtam, mert megfagyok itt.
Nagy, öblös, régidivatu ablakrostély választotta el őket egymástól. A
férfi nézte az asszonyt és megindult lassan, aggódva, hogy segítsen
rajta. A puskát akasztotta le először, a töltött duplapuskát és fölhúzta
a kakast rajta. Azután lassan, kissé gyáván indult meg, hogy segítsen az
asszonyon.
Az előszobába ért. Ki akarta nyitni az ajtót. Zárva volt. Biztosan
tudta, hogy mikor az asszony elment tőle, még benne volt az ajtóban a
kulcs. Bezárták hát őt is; ő reá is törnek.
Rohant vissza az ablakhoz:
– Blanka! Blanka! Rám zárták az ajtót.
Az asszony fölnézett az ijedt arcára és csendesen mondta:
– Segítsen rajtam.
– De hogyan, de hogyan?
– Segítsen rajtam, – ismételgette makacsul az asszony. – Segítsen
rajtam. Maga a férfi.
– De nem tudok segíteni.
– Mert gyáva, azért nem, – tört ki az asszony.
Ez érzékenyen érintette a huszárt. Háborgott a hiúsága, kellemetlen
félelem is bántotta. Kifakadt ő is.
– Mert gyáva vagyok? Ki hát mindennek az oka? Nem maga? Nem maga
erőltette, hogy idejőjjek ebbe a vad fészekbe? Nem maga miatt jutottam
ennek a két Zólyomynak, ennek a két havasi medvének a karmai közé? Nem
maga ennek az oka?
… A fiatal huszár, úgy látszott, hajlandó volna a szomoru éjszakában ott
csörömpölő perpatvart, aprólékos veszekedést kezdeni az asszonnyal. De
az asszony nem válaszolt neki. Megkínzott idegeinek a fájdalmát ez az
utolsó korbácsütés lángolóra fokozta. Milyen hitvány, gyáva fickóért
csalta meg az urát…
Elment az ablaktól, ahol a huszár egyedül maradt kissé szégyenkezve, de
inkább ijedten még mindig. Ment az asszony egy kicsit, ment, azután
megállott a kertben, a keményre fagyot havon.
Állt mozdulatlanul, mintegy élettelenül ingében, melyre nagy prémes
bundája volt vetve. A hidegtől nem óvta ez meg eléggé. Különösen
papucsba bujtatott lábát marta a keményre fagyott föld hidege.
Ott állt az asszony egyedül az éjszakában. A holdvilág szikrázott a
havon, a hideg egyre maróbb lett, egyre perzselőbben korbácsolta az
arcát. Az éjszaka csendes volt, de ijedelmes neszek hallatszottak benne.
A Mátra felől fölkelt egy-egy jeges szellő és végigsuhintott a síkságon.
Az asszony állt. A hideg marcangolta az arcát, a testét, a lábát, de a
lelkét a rettenetes egyedülvalóság tépte inkább: egymagában állni a téli
éjszakában, nem tudni, ki által kitaszítva… meddig… minek?
Az asszony az éjszakában, belefulladva a kétségbeesésbe, félig
eszméletlenül állott. Az ijedelmes neszek eközben megnőttek, zajjá
dagadtak és a kastély mellett egyszerre elnyujtott, rút üvöltés hangzott
föl. Mintha szinpadon történt volna, valamely karmester vezényszavára:
mikor e pokoli kórus fölzendült rémítően és rútul, összeesett az
asszony. A bunda leesett róla és fehér ingében, eszméletlenül ott hevert
a havon.
– Ohó, – mondta Zólyomy Dávid – nem így akartam. Farkasok a közelben…
sietnem kell.
Fölrántotta a folyosó ajtaját és lerohant a lépcsőn. Fölkapta az
asszonyt – bundája ott maradt a havon – fölsietett vele a folyosóra.
Ott tartotta a karjai között dermedt, hideg testét.
– Beviszem a lakásba, – gondolta magában – és lefektetem. Az eszméletét
majd visszanyeri és legföljebb egy meghülés emlékezteti erre az
éjszakára.
Kinyitotta bátyja lakásának az ajtaját. Szemközt találkozott Gáborral.
Kínos zavarban volt, mert nem tudta, mi módon fogja megmagyarázni, hogy
kerül a karjára a félig meztelen asszony.
A bátyja szótlanul kivette karjaiból az asszonyt, lefektette – azután
átölelte és megcsókolta Dávidot.
– Nem aludtam. Láttam mindent, amit tettél. Én is így tettem volna a te
helyedben.
*
Pál elhallgatott. A kezének egy intésével jelezte, hogy vége a
történetnek. De én még kérdezgettem:
– És mi lett az asszonnyal?
– Betegen feküdt két hétig és most a legjobb feleség a világon.
– Hát a huszárral mi lett? Mit csinált vele Zólyomy Dávid?
– Voltaképpen semmit, – válaszolt Pál mosolyogva. – Csak éppen nem
eresztette ki három napig. Az első napon hallgatott a huszár, a második
napon ordított és fenyegetődzött, a harmadik napon könyörgött. Ekkor
kibocsátotta őt Zólyomy Dávid, aki így okolta meg az eljárását: „kár
volna a fiuért, ha párbajra hívnám és agyonlőném, de egy kis leckét
megérdemel.“ És Zólyomy Dávidnak igaza volt. A lecke használt. A léha
fickóból becsületes, komoly ember lett.
Csak ezt kérdeztem még Páltól:
– De hát honnan tudod te mindezt?
– Mert az a fiatal huszár én voltam, – válaszolt Pál nyugodtan.
A szesz.
Elől szürke épületek állottak. Mögöttük nagy kémény meredt fölfelé. Az
udvaron óriási szesztartók: három gigantikus hordó dühödt vörösre
mázolva. Megalapozva, nagyszerüen megszerkesztve, fölépítve mindegyik,
mint valami bástya. A tartóktól a kémény felé, fent és lent csövek
huzódtak. A vékony vascsövek, mint a kigyók, úgy siklottak el a nagy
épületek között és az egész gyárat valami félelmetes élet, valamely
fenyegető erő mozgásával töltötték el. Az alkonyat csendjében
megdagadtak, föltornyosultak a hordó-óriások, a cső-kigyók sikló
mozgással kanyarogtak, mintha nagy ölelésükbe akarták volna szorítani a
környéket és a vasárnap csendjében hallgató gyár valami óriási
szörnyetegnek tetszett.
Mögötte a mező volt már; távolabb a poros szegény város nyomorult házai
látszottak. Itt a szesz szaga érzett. A szesz átszivárgott a hordókon,
csepegett és kicsurgott a csöveken és a föld is át volt itatva vele; itt
a szesz volt az úr. Messze körülötte nem volt más kémény. Munka, erő és
termelés nem volt itt máshol, csak a gyárban s a szesz mintha minden
erőt és életet elszítt volna a környéktől, még a mező füve is kiaszva,
elégve nyomorgott mögötte.
Boldizsár az udvaron sétált. Oh, neki kedves volt a szesszel itatott
föld, maga a szesz és a félelmes gyár. A szesszel kezdte, pálinkát mért
ki hajdan kis üvegekkel egy rozzant korcsmában. De a szesz hálás azok
iránt, akik dédelgetik. A rozzant korcsma után jött a gyár, a szesz
nőtt, dagadt, áradt és a kis üvegek helyett most toronymagasságban
nyugszik a hordóóriásokon belül. A szesz sárga áradása bankókat hozott a
hátán. Azután hozott földecskéket: nyomorult emberkék apró birtokait. A
szesz folyt, csurgott, dagadt és odasöpörte az egész környéket
Boldizsárhoz, kis birtokok után a nagyokat és makacs folyama a nyomorult
házakat kezdte már ki a poros kisvárosban. A csőkígyók kinyujtóztak és
átkarolták a vidéket. Boldizsár ott volt a gyárban és bevette magát az
épületek közé és csendesen nyujtogatta ki csápjait. A szeszből lehetett
kölcsönöket adni, a szesz nem haragszik az uzsoráért, a szesz
megelégedetten nő és dagad, ha áldozatokat kapott. Jó a szesz, áldott,
kedves, hálás és szolgálatkész.
Az alkonyat leszállott és félelmes volt a gyár. Az épületek magasra
emelték fejüket, közöttük nesztelenül kigyóztak a csövek. Csak Boldizsár
nem félt tőlük. Bejárta az udvart, megveregette a hordók kemény
bordáját, megsimogatta a csöveket és csendes nyugalomban adta át magát a
gyárnak.
Az udvaron nem volt senki. A kapus behúzódott a házába. Boldizsár
azonban tovább járt az épületek között. A vasárnap csendjében lopva
végigkutatott mindent: gondozták-e szeretettel most pihenő gyárát.
Gyönyörködött a nagy gyár pihenésében, de néha teleszedte magát dühvel,
mert itt vagy ott hanyag volt valaki. Megkopogtatta a kazánt, próbálta a
zárakat, azután fölmászott az emeletre. Keskeny lépcsőkön kapaszkodott
föl, csúszva bujt át alacsony gádorokon s villogó szemmel vizsgált
minden zúgot végig. Eljutott az óriási szesztartóig, a nagyszerüen
megszerkesztett hordóóriásig. Előtte volt egy csendes, tömör oszlopban a
hallgatag szesz. Tiszta tükre csillogva verte vissza a villamos lámpa
fényét. Boldizsár szeretettel tekintett bele a halvány csillogásba. Húsz
méternyire lefelé csupa szesz. Az óriási oszlop, amely olyan tömörnek és
mozdulatlannak látszik, mélyen lefelé csupa mozgékony, hullámzó, könnyen
csorduló, bőven áradó drága folyadék, hódító hatalmas szesz.
Egyet lépett lefelé. A lépcső foka megroppant alatta. A korhadt fa
reccsenve tört ketté. Boldizsár megingott. Kezét a karfa felé nyujtotta.
De lába alól ropogva oszlott szét a támaszték, kezét véresre horzsolta a
szálkás fa, amelybe hiába akart belekapaszkodni és súlyos esése zuhanva
vágta be a szesz közé. A csendes folyadék zúgva csapódott föl esésétől
és ő elvakítva, megsüketítve zuhant le a mélységbe.
Az életösztön átsugárzott a kábultságán, megmozdította a karjait.
Csapkodva, elvakultan verte föl magát a mélységből. Köhögve, fuldokolva
kapkodta a levegőt és riadtan úszott arra, ahol a lépcső volt. Ekkor már
a vak bosszuvágynak és a gyilkos dühnek egy őrjöngő, forró rohama járta
át az elméjét:
– Óh, ha azt a gazembert a kezembe kapom…
Nem tudta még, rabszolgái közül melyiket teheti felelőssé a korhadt
lépcsőért. De cseppenként szívja ki érte a vérét valamelyiknek.
Akármelyiknek. Egynek vagy kettőnek. Vagy mindnek.
Odaért a lépcső alá. Föltekintett. A lépcső messze volt tőle,
embermagasságnyira, elérhetetlenül távol. Villogó szemét makacsul
meresztette fölfelé, mintha engedelmességre lehetne bírni a száraz fát,
hogy leszálljon hozzá. Körmét dühösen vágta bele az óriási hordó falába,
de fölkapaszkodni a sima, meredek fán nem lehetett.
Fuldokolva tekintett körül. A könnyü folyadékban nehezen tartotta fönn
magát és a szesz felszíne felett mindenütt magasra emelkedtek a
kérlelhetetlen dongák. A torkából a dühödt félelem hangja tört ki: egy
rekedt, hangos, félelmes ordítás, a rémületnek egy rettentő vonítása.
Várt, nem jön-e valaki. A kapu messze van; közelebb pedig nincs élő
lény. Ujra kiáltott elnyujtva, kínos, hosszu üvöltéssel. A dongafalak
visszaverték a hangot; utána csönd lett. Nem jön senki. A düh újra
elfogta és úgy érezte, hogy ha most kihuzná valaki, először a kihuzót
ragadná torkon.
Sülyedezett. A könnyü szeszben nehezebb volt az úszás, mint a vízben.
Teste súlyos sülyedéssel húzta a fenék felé és karjaival rémülten
csapkodott. A szesz, a szesz… Mindig ura volt, uralkodója és most ellene
támad. Mindig szerette, most dühösen rugta meg hálátlanságáért.
Kábultan ordított és egyszerre mentő gondolata támadt. Zsebébe nyult a
késért. A nagy kést belevágta a kemény fába, beszorította, beékelte és
megkapaszkodott belé. Ez némi biztosságot adott és egy kevés pihenést.