tőletek még részvétet sem tudok kapni, akkor tinektek semmivel sem
tartozom. Mehetek.
Remegni kezdett a hangja és meghajlott a feje.
– Akinek tartozom, – mondta előrehajolva, szinte megkisebbedve, – akivel
még beszélnem kell, aki előtt egyedül kell igazolnom magamat, az… Ilona…
Feléje ment, azután habozva állott meg. Az Ilona finom, barna feje újra
meghajlott; az arcát nem lehetett látni. Magda nem tudta, nem haragot és
engesztelhetetlenséget jelent-e ez az elfordulás. Habozva állt meg.
Ilona azonban fáradtan fölemelte könnyes, sápadt, megtört arcát; szólni
nem tudott és csak a kezét nyújtotta ki feléje. És Magda ekkor még egyet
lépett előre, a térde megcsuklott, az ereje, a büszkesége, az
ellentállása, a feje makacs fölemelése mind elmult, szenvedően, ijedten,
panaszosan elsírta magát és odabukott térdre a testvére elé. A fejét az
ölébe szorította és zokogott. Ilona sírva ölelte magához. És ekkor
mindnyájan sírtak.
X.
A szobában csönd volt. Ilona simogatta a Magda zokogó szőke fejét és
Magda nem tudta abbahagyni a zokogását. Odatapadt a testvéréhez és mint
kislánykorában néha, egy hosszu és dacos ellentállás után kétségbeesve,
elveszve, a fájdalomtól mámorosan zokogott.
– Magda! – mondta Ilona halkan. – No, Magdám… kicsim… no, kicsim…
Magda odaszorította hozzá a fejét.
– Ugy-e, te tudod, – zokogta neki halkan, panaszosan, kislányosan, –
hogy én nem vagyok rossz…
– Nem, kicsim, nem vagy, te nem vagy rossz, én tudom.
– Ugy-e, te tudod, milyen szerencsétlen, milyen boldogtalan vagyok én.
És hogy én nem akartam véteni ellened… és én csak azt nem akartam, hogy
te haragudj rám…
– Igen, Magda, és én nem is haragszom rád.
– Szerencsétlenség volt… katasztrófa… én nem tehetek róla… én olyan
boldogtalan vagyok.
– Igen, drágám, ne sírj, nézd, állj föl, senki sem haragszik rád, majd
beszélünk róla… Szerencsétlenség történt; most majd beszélünk róla,
szeretettel beszélünk róla, mit kell tennünk.
Az öreg asszony nem sírt már. Élénken mozgatta a fejét, ránézett a
férjére, azután Kádárra, azután a két lányára, látszott rajta, hogy
szólni szeretne, hogy valami sürgős mondanivalója van. De senki sem
figyelt rá. Az öreg Markó könnyes szemmel nézett Ilonára, azután
odahajolt a feleségéhez és halkan, megindultan, dörmögve mondta:
– Még ő vigasztalja. Nézd, még ő vigasztalja.
A Magda zokogása lassankint megszünt. A fejét hangtalanul ott pihentette
még egy ideig a nénje ölében, de azután letörölgette a könnyeit,
megcsókolta az Ilona kezét és fölállott. Zavaros, révedező, aggodalmas
tekintettel nézett előbb körül a szobában, azután lesütött szemmel
leült.
Ilona az anyja felé fordult, azután ránézett az apjára és reszkető
hangon mondta:
– Most csöndesen és szeretettel kell beszélnünk arról, mi legyen. Igy
kell beszélnünk. Ugy-e, így?
Az öreg Markó mogorván bólintott.
– Magda is szenved, – mondta Ilona halkan, – őt is kímélnünk kell. Nem
szabad rá haragudnotok.
Az öreg asszony újra sírni kezdett.
– Szegény Magda, – mondta zokogva. – Szegény, szerencsétlen lányom.
Az öreg Markó fölugrott, idegesen járkált a szobában, azután egy
nyilvánvalóan erős, nagy lelkiharc után, odalépett Magdához és rátette a
vállára a kezét. Azután megveregette a vállát, kétszer-háromszor
ügyetlenül, nehéz kézzel biztatóan ráveregetett. Ez volt az egész. Magda
eltorzult ajakkal nézett föl hozzá és könnybeboruló szemmel nyúlt a keze
után. Az öreg azonban döngő lépésekkel elment mellőle.
Kádár szorongva és szégyenkezve nézte őket. Most egészen elhagyottnak
érezte magát közöttük. Mind egy csoportban voltak most és ő külön volt.
Ő most az idegen, ő az, aki a bajt hozta, a szerencsétlenséget okozta.
Ilona ránézett és meglátta az arcán a szégyenkezést.
– Sándor, – mondta bágyadtan és egy fáradt mosolygással, – gyere te is
ide.
Kádár zavarodottan ment oda hozzá. Az asszony feléje nyújtotta a fehér,
vékony kis kezét és megszorította vele az övét.
– Ülj ide, Sándor, – mondta. Most nyugodtan és… szeretettel meg fogjuk
beszélni… mit kell tenni…
Az öreg asszony ekkor türelmetlenül, idegesen, mohón, éles hangon
megszólalt:
– Mit kell tenni? Magdát férjhez kell adni…
Mindnyájan csodálkozva néztek rá.
– Férjhez kell adni, – mondta az öreg asszony újra. – A baj megtörtént.
Most az a fontos, hogy a jó hírét megmentsük.
Senki sem szólt. Végre Ilona kérdezte csodálkozva:
– Hogy érted ezt, mama? Mire gondolsz?
– Mire gondolok. Arra gondolok, hogy van nekünk elég vagyonunk arra,
hogy Magdát így is elvegye valaki.
– Valaki! – kiáltotta az öreg Markó türelmetlenül. – Valaki? Nem lehet
itt válogatni. És mi köze ehhez a vagyonnak?
– Mi köze hozzá? – kérdezte az öreg asszony élesen. – Hát azt hiszed,
hogy ha szegény lány volna, akkor is elvennék így?
– De mama! – mondta Ilona.
– Csak ne beszéljetek nekem, – szólt méltatlankodva az öreg asszony. –
Tudom én, mit beszélek. Itt van… itt van kéznél… ez a tanító… apa
beszéljen vele… az boldog lesz, ha Magdát elveheti… Igy is!
– Oh! – mondta Magda meglepetve és undorodva.
Fölkapta a fejét és kínzottan, halkan, röviden, keserüen elnevette
magát.
– Szamárság! – kiáltotta az öreg Markó.
Ilona álmélkodva nézett az anyjára. Várta, hogy más világosítsa föl, de
mindenki hallgatott, az öreg asszony ismét beszélni akart, erre
fáradtan, szomorúan és szinte szégyenkezve ő kezdett beszélni:
– De mama, te egészen félreérted a dolgot. Hiszen… hiszen… Sándor…
szereti Magdát… és… és Magda… is szereti Sándort…
Nagy fáradsággal, kegyetlen erőfeszítéssel kimondta az egészet, azután
fuldokolni kezdett az elfojtott zokogástól.
– Nem! – mondta az öreg asszony méltatlankodva. – Az nem lehet. Olyan
aljasok nem lehetnek. A baj megtörtént… de olyan aljasok nem lehetnek.
Ilona kétségbeesve harcolt a zokogásával.
– De mama, – mondta töredezetten, – értsd meg, hogy ez az egyetlen
mentségük. Ez az egyetlen igazolásuk. Egy… ellenállhatatlan… nagy… nagy
szerelem…
– De az nem igaz, – kiáltott fel sértődötten az öreg asszony. – Nekem ne
mondd ezt. Én is tudom, amit tudok. Én is voltam fiatal. Fiatalság:
bolondság. Bolondságot lehet elkövetni, de aljasságot nem. A bolondság
megtörténik, de jön utána a kijózanodás és a megbánás.
Odafordult Magdához.
– Magda, – mondta szinte bizalmasan, – mondd meg nekem őszintén, ugy-e,
hogy igazam van. Te kijózanodtál már. Csak azt akarod, hogy semmi baj ne
legyen, minden rendbe jőjjön. Tudom én azt.
Magda nem válaszolt. Az öreg asszony odafordult Kádárhoz.
– Sándor, – mondta neki egy egyetértő fejbiccentéssel, – te férfi vagy,
te könnyebben bevallhatod, Magda szép lány… fiatalok vagytok… de igaz-e,
hogy most már csak azt akarod, hogy minden rendbe jőjjön. A feleséged
megbocsát… te maradsz vele… minden rendbe jön. Szerelem?! Szerelemről
már szó sincs.
Kádár kétségbeesetten, elképedten, megbűvölve nézett az öreg asszonyra.
Fölháborítónak, alantasnak és szennyesnek érezte a szavait, de
ugyanakkor valami fájdalmas leleplezettséget is érzett. Nem tudott
válaszolni.
– No hát! – mondta az öreg asszony.
– Mama, – jajdult föl Ilona, – ne mondd ezt… Nincs igazad. Hiszen az
rettenetes volna… De nem is igaz. Ők csak nem mernek szólni.
Odafordult Kádárhoz.
– Sándor, – mondta neki remegve, – ne félj… mondd meg nyiltan… én úgyis
tudok már mindent… én mindenre el vagyok készülve… én mindenbe
beleegyezem… Mit akarsz te? – az legyen, amit te akarsz.
Kádár előrehajolt, egészen oda az asszonyhoz, belenézett megtört, szürke
szemébe, és a szégyenkezését és a zavarodottságát most söpörte el
először egy hatalmasan és ellenállhatatlanul megáradó érzés.
– Ilona, – mondta hebegve, – én azt akarom… én azt szeretném, ha téged
is megtarthatnálak.
Átvillant az agyán az a gondolat, hogy a háta mögött, tőle egy lépésre
ott van Magda. Hallja azt, amit mond. Hallja és mit gondol vajjon… De
most ezzel sem törődött.
– Én azt szeretném, – mondta a hálától és szeretettől az egész testében
áttüzesedve, – ha megtarthatnálak. Te olyan jó vagy, te olyan jó vagy…
Te szeretsz engem és te megbocsátottál nekem. És szereted Magdát is.
Hiszen erről is beszéltünk már…
Elhallgatott. Az öreg Markó nyersen kérdezte:
– Mi az? Mi legyen hát? Mit akarsz hát?
Kádár zavarodottan, tanácstalanul nézett körül, azután az asszonyhoz
fordult újra, mintha csak őnála remélne támogatást és segítséget és
akadozva, félve mondta:
– Vajjon olyan… lehetetlen volna… hogy mindkettőtöket… megtartsalak…
Az öreg asszony ajkán egy sziszegő hang tört ki, az öreg Markó pedig
rácsapott az asztalra és dühödten dobbantott egyet a lábával. Kádár
aggódva nézett feléjük. Az öreg Markó fölemelt ököllel közeledett
feléje.
Ilona kinyújtotta a két karját, körülfogta őt, mintha meg akarná
védelmezni, elfehéredő ajakkal súgta neki:
– Én mindenbe beleegyezem… amit te akarsz…
Azután hátradőlt a székében. A szeme becsukódott, a teste vonaglani
kezdett, rászorította a kezét a szivére és halk és fájdalmas hörgés tört
ki a torkán.
– A szíve! – mondta elrémülve az öreg Markó.
Kádár fölugrott, hozzáhajolt és átölelte, hogy le ne essék. Az öreg
asszony fölállott és rémülten hajlongott föléje, azután az asztal fölé,
mintha keresne valamit.
– Orvost, – mondta azután a férjének, – hivass orvost.
Az öreg Markó rángatódzó ajakkal, dörmögve mondta:
– Fenét orvost. Mire az ideér… Nem orvos kell neki.
Magda fölállott, nézte a testvérét, azután elfordult és nekitámaszkodott
a falnak, hogy meg tudjon állni. Az arca elfehéredett és a szemét
behúnyta.
Ilona lassan magához tért. Kinyitotta a szemét és ránézett Kádárra, aki
még mindig átölelve tartotta. Ránézett; előbb idegenül, azután
átmelegedő szemmel nézte, a hideg és megtört tekintete könnytől lett
fátyolossá, mosolyogni próbált és suttogva, szinte mentegetőzve mondta:
– Nem… Semmi… Már vége van.
Kádár el akarta venni a karját mögülle, ekkor azonban megingott a
széken.
– Kicsit gyönge vagyok, – mondta halkan. – Adjatok egy pohár vizet.
Ivott egy kicsit, azután mosolyogva mondta:
– Azt hiszem, nem tudok itt ülni most. És nem tudok beszélgetni. Talán
lefeküdném…
Sietve tette hozzá:
– Nem, nem érzem rosszul magamat. Csak a diványra akarok egy kicsit
ledőlni…
Kádár támogatta. Fölállott. Ingadozó lépésekkel elindult és útközben
megállott Magda előtt, aki fehéren és félig lehunyt szemmel támaszkodott
neki a falnak.
– Kicsi, – mondta gyöngéden. – Kicsi…
Magda odalépett hozzá. Magasabb volt nála, izmosabb, erősebb és most már
nyugodtabb is. Most ő ölelte át Ilonát, gyöngéden, vigyázva, felnőtt,
erősebb, nagyobb testvér módjára, átölelte, gyöngéden magához szorította
és szótlanul megcsókolta. Azután félreállott az útjából…
Az asszony kiment. Kádár fölkísérte, szinte fölvitte a szobájába,
lefektette és leült melléje. Az asszony fogta a kezét és hallgatott.
Kádár mozdulatlanul és szótlanul ült. Hosszu, nagy csöndesség volt.
– Sándor, – mondta ezután halkan az asszony, – én elalszom.
– Aludj, drágám.
Elaludt. Kádár lábujjhegyen kiment a szobából és lement az ebédlőbe.
Csak a két öreg volt ott. Amikor belépett, az öreg Markó beszélt.
– Mondtam, hogy hallgass, – szólt rá mérgesen a feleségére. – Értsd meg,
hogy most nem lehet beszélni. Nem lehet okoskodni. Hallgatni kell. Várni
kell.
Kádár megállott. Az öreg összevont szemöldökkel, de ellenségesség
nélkül, inkább valami dacos bánattal nézett rá:
– Mit csinál Ilona? – kérdezte tőle.
– Elaludt, – felelte Kádár. – Fáradt. Éjjel keveset aludt.
Az öreg bólintott és hallgatott. Kádár habozva nézett rá, azután
megkérdezte:
– Hol van Magda?
– Felment a szobájába.
– Felmegyek hozzá.
– Jó.
Az öreg asszony panaszosan megszólalt:
– Hát neki szabad Magdával beszélnie? Nekem nem és neki igen.
– Neki igen, – felelte az öreg gorombán, – mert ő nem kínozza úgy, mint
te. Nem engedem kínozni.
Kádár hálásan bámult az öregre. Szeretetet érzett iránta, szerette volna
megcsókolni a kezét a gyöngédsége miatt és a tapintatossága miatt,
amelyet ma fedezett föl benne.
– Eredj, – mondta neki az öreg. Kádár megfordult és kiment. Felment
Magdához. Be akart nyitni hozzá, de a szoba ajtaja zárva volt.
Kopogtatott.
– Ki az? – kérdezte Magda.
– Én vagyok. Eressz be.
A kulcs megcsörrent a zárban. Kádár belépett. Magda nyugodt, tiszta,
szinte megvilágosodott szemmel nézett rá és szinte csodálkozva kérdezte:
– Mit akarsz?
– Mit akarok! – felelte Kádár megütődötten. – Veled akarok lenni,
beszélgetni akarok veled.
– Ah!
Szótlanul, nagy, tiszta szemmel nézett rá és Kádár szinte zavarba jött.
Nem értette ezt a nyugalmat, ezt a világos pillantást, ezt az egész
tiszta elhatározottságot.
– Azt akarom neked megmondani, – szólt zavarodottan, – hogy én veled
vagyok, melletted állok, nem hagylak el.
Magda bólintott. De ez a nyugodt fejbólintás nem volt válasz arra, amit
hallott, ez független volt minden külső szótól, ez olyan valamire volt a
felelet, olyan valaminek volt megerősítése, ami belül hangzott el, a
lelkében.
– Magda, – mondta Kádár felindultan, – te nem szeretsz már engem… te nem
akarod már, hogy mi együtt éljünk…
Magda nem felelt.
Az anyádnak igaza van, – mondta Kádár méltatlankodva, – te már csak
megbánást érzel.
Magda vizsgálódó és hideg szemmel hajolt feléje.
– És te mit érzel? – kérdezte halkan.
Kádár nem tudott válaszolni.
– És te mit érzel? – kérdezte Magda újra.
Kádár kinyujtotta a karját feléje, de Magda elhárította az ölelést.
– Nem, – mondta kissé hevesebben. – Nem így… Igy ölelés nélkül a
szemembe nézve, mondd meg, mit érzel.
Kádár felelni akart, de Magda sietve mondta még:
– Gondold azonban, hogy Ilona is itt van. Ilona is jelen van.
Kádár lesütötte a szemét. Magda legyintett a kezével.
– Ah, – mondta szomoru mosolygással, – úgy-e? Ez a gondolat megbénít.
Bólintott.
– Engem is, – mondta halkan.
Kádár összeszedte magát. Megfogta a Magda kezét és megcsókolta.
– Magda, – mondta könyörögve, – nem szabad nagyon okosnak lenned. És nem
szabad most te neked kérlelhetetlennek lenned. Nézd, Ilona beleegyezik
mindenbe…
A Magda arca elborult. Az ajka fájdalmas lett, a szeme elhomályosodott.
Küzdött a válasszal.
– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – ha Ilona beleegyezik…
Magda előrehajolt, behúnyta a szemét, az ajka vonaglott. Fájdalmasan és
kínlódva mondta:
– De én – _én_ nem tudok osztozkodni.
– Magda!
Magda kinyitotta a szemét és megrázta a fejét.
– Nem, nem, – mondta hevesen, egy széles és elutasító mozdulattal, – az
lehetetlen, értsd meg, hogy az lehetetlen. Az lehetetlen.
– Hát jó, Magda, – mondta Kádár felindultan. – Hát nem. De én téged nem
hagylak el. Az élet legfőbb parancsa én rám nézve most ez. Én veled
maradok. Az lesz, amit te akarsz.
Magda fölemelte a fejét és bágyadtan, magasról felsőbbségesen mosolygott
le Kádárra. A mosolygása alig volt látható, az arca újra tiszta volt és
derült.
– Valami más módot keresünk akkor, – mondta Kádár.
– Igen, – felelte Magda. – Valami más módot keresünk. Egyszerüsíteni
kell ezt a dolgot.
– Igen. Hát hogyan Magda?
– Ah Istenem… majd meglátjuk… Én megpróbálom majd.
Kádár nem tudott szólni. Magda sem szólt. Hallgatva, tiszta szemmel
nézett el a messzeségbe.
Az ajtó kinyílott. Az öreg Markó jött be; mögötte, az ajtóban megállott
az öreg asszony.
– No, – mondta az öreg Markó, – hát mi van? Nem birok az anyáddal,
mindenáron veled akar lenni.
A hangja érdes volt, a pillantása azonban lágy. Magda nem tudott
felelni. Az öreg megsímogatta az arcát.
– Hát mi van? – kérdezte még egyszer.
– Semmi sincs apám, – felelte Magda átmelegedő, mosolygó arccal,
gyöngéden, engedelmesen, szinte hízelegve. – Semmi sincs. Nem tudunk
semmi elhatározásra jutni. Várjunk egy kicsit. Majd meglátjuk.
Az öreg asszony bejött, megölelte Magdát és csendes sírással szorította
magához. Magda lehajtott fejjel mondta:
– Ti jók vagytok hozzám. Én is szeretnék… nagyon hálás… nagyon jó
lányotok lenni… Megpróbálom… Meglátjátok…
– Hát majd meglátjuk, – mondta hangosan az öreg Markó. – Majd meglátjuk.
Most gyere le. Ne ülj itt magadban.
– Igen apám, – felelte Magda engedelmesen. Lementek. Útközben Magda
megkérdezte:
– Hogy van Ilona?
– Alszik, – felelte Kádár.
Magda bólintott.
– Csak neki… semmi baja ne legyen, – mondta halkan és reszkető hangon.
– No no, – mondta az öreg Markó.
Lementek. De Magda nemsokára elvált tőlük. Végigsétált a kerten, sokáig
állt egy helyen, nézte a hervadt rózsákat, az egész elszáradtságot, a
kert nagy, augusztusi elperzseltségét, azután visszajött és megkérdezte,
fölkelt-e már Ilona.
– Igen, – felelték neki.
– Jól van?
Magda bólintott és felment a házba. Az anyja vele akart menni, de ő nem
engedte. Lassan, nyugodtan felment a lépcsőn és bement a Kádár
szobájába. Amint a szobába belépett, szédülés fogta el. Nekitámaszkodott
a könyvszekrénynek és ájuló szemmel nézett a fegyverekre, amelyek vele
szemben a falon függtek. A szédülése csak egy félpercig tartott. Az után
visszatért a nyugalma, visszatért az a tökéletes világosságu, teljes,
nagy bizonyosságu meggyőződése, hogy a megoldásnak egyetlenegy módja
van.
Fáj ez majd nekik? Óh, egy ideig fáj; azután megfeledkeznek róla és
boldogok lehetnek. Mindennek ő az oka… Nincs más mód.
Odalépett az iróasztalhoz. Fölemelte a revolvert, amely rajta feküdt,
nyugodtan megnézte, rendben van-e, azután a szívére illesztette. Egy
utolsó borzongás futott ekkor még át rajta. Nem, nem itt, nem a szíve
fölé…
A homlokához emelte a revolvert, nehéz, szőke haját elsimította a
halántékáról. Egy dördülés…
XI.
Lent torkon akadt a félig kimondott szó és egy másodpercre, egy
szempillantásra sápadtan néztek össze a beszélgetők. Azután az öreg
asszony ugrott fel. Ő mozdult meg elsőnek és sikoltva szaladt fölfelé.
– Magda… Magda, – sikoltotta, – én tudtam, én tudtam… nem akartam
egyedül hagyni…
Kádár utólérte, elrohant mellette és benyitott a szobába. A szoba tele
volt puskaporfüsttel, a földön ott feküdt Magda mozdulatlanul. A
homlokából szivárgott a vér.
Kádár megállt, megtántorodott, nekidőlt a falnak, a két kezébe fogta a
fejét és megdermedve bámult a mozdulatlan testre, a szép, fehér, szőke
fejre, amelynek a halántékából lassan hullottak le a vércseppek.
Berohant az öreg Markó és hörögve állott meg. Az öreg asszony
jajveszékelve borult rá a halott lányára. Bejött Ilona és az egész
testében zokogva térdelt le halott testvére mellé. A szoba megtelt
jajveszékeléssel. A folyosón suttogó cselédek tolakodtak.
És a sorukat áttörve, kíméletlenül széttaszigálva őket, egy halvány,
vézna, lihegő ember rontott be a szobába. Megállt a küszöbön, fölemelte
a két karját és felüvöltött. Elbődült és a bődült ordítása olyan velőt
megrázóan fájdalmas volt, hogy elámuló szemmel a síró anya is
visszafordult halott leánya mellől.
Fein úr volt. Fein Márton házitanító. Fein Márton elbődült, azután
részeg szemmel körülnézett, meglátta az összegörnyedt Kádárt, egy
ugrással ott volt előtte, fölemelte a két sovány, vézna karját és az
öklével – mind a kettővel, – belevágott az arcába.
Belevágott. Kádár érezte a fájdalmat, de a dühe nem lobbant föl a
nyomában. Csak fizikai fájdalmat érzett. És meglepetést. Két fejjel volt
magasabb ennél a nyomorék embernél, az ő ökölcsapása leütötte volna ezt,
erős volt, verekedő, délceg, nagy, szép, ez pedig egy nyomorék; de nem
tudott benne föltámadni a düh. Arcul ütötték, az arcába vágtak, a
cselédei látták. Érezte a fizikai fájdalmat. És meg volt lepetve.
Fein úr, Fein Márton leeresztette a két karját, nem ütött többé,
összegörnyedt, összeomlott, megsemmisült és az elbődülése ordító
zokogásra vált:
– Ezt ön tette, – üvöltötte zokogva, – ezt ön tette… Kádár úr, miért
tette ezt?
Kádár még mindig bámulva nézett rá. Az öreg Markó azonban odalépett,
nyakon fogta és haragosan kilódította a szobából. Fein úr zokogva esett
a cselédek közé.
– Vigyétek el, – mondta az öreg Markó. – És takarodjatok.
Becsukta az ajtót. A szobában újra csend volt, csak az asszonyok
zokogása hallatszott. Kádár a szemére tapasztotta a kezét és jól esett
neki az a fájdalom, amely az arcában sajgott.
XII.
– Sándor, – mondta az öreg Markó, – menj aludni.
– Nem!
Csendes éjjel volt. A szoba ablakai nyitva voltak, kint halkan lélegzett
a meleg augusztusi éjszaka, bent a szobában mozdulatlanul feküdt a
halott.
Kádár ült előtte és nézte. A szeme le volt húnyva, az arca nyugodt,
komoly és mozdulatlan, a hamvasszőke haja friss és üde. Nem él?
Kádár előrehajolt, egészen közel hozzá. Nem él?… Miért? Miért kellett
ennek az életnek elmúlnia. Milyen szép, fiatal halott. Miért kellett
ennek a gazdag, gyönyörű és nemes életnek elmúlnia?
Nem tudott megválni tőle. Nem tudott megválni tőle, amíg feleletet nem
kap arra a halk kérdésre, amely makacsul és állandóan bent kalapált a
szívében. Miért? Ki a bűnös? Hogyan történt ez? Kutatva és
kérlelhetetlen igazságkereséssel mélyedt le a saját szívébe. Az
igazolást, a fölmentést, a megkönnyebbítő szenvedést kereste benne. Éles
körmökkel kutatott benne, szétmarcangolta fenékig és ebben a félelmes
órában, itt a halott mellett, be kellett vallania magának, hogy csak
bánatot talál a szívében, csak keserű siratást, csak bánatos sírást egy
elveszett, elveszejtett nemes és szép életért, de nem találja benne a
fölmentő szenvedélyt, a fájdalomtól tomboló szerelmet, amely még most is
igazolna mindent. Azt az ordítást nem találja, azt a fölüvöltést, a Fein
úrét, Fein Márton házitanítóét, a szerelmesét, aki ebben az egy
halottban mindent elveszített.
Szép, fiatal halott… De ő rá nézve nem az élet, nem az egész világ, nem
minden. Kérlelhetetlen volt magával szemben. Ha a halott rá nézve nem
minden, nem az élet, hol van akkor a mentség? Mi igazolja akkor azt, ami
történt? Milyen elvakulás, micsoda gyilkos és becstelen mámor, micsoda
részeg gazság volt ez akkor? Előre hajolt és a halott arcába nézett,
mintha tőle várna feleletet. A halott mozdulatlan és néma volt…
– Feküdj le, Sándor.
– Nem.
Megrezzent, megrázkódott az öreg ember hangjától és amikor tompán és
elutasítóan felelt neki, akkor úgy érezte, hogy egy megismerés dereng
föl a lelkében. Mit mondott ez az öreg ember, ez a hangos szavu,
nehézjárásu, káromkodó, drága, jó és bölcs öreg ember? A tanya, ez az
átkozott puszta… Az lett volna az oka? Egy szenvedélynek, amely olyan
nagynak látszott, hogy föllobogott a csillagokig és amely olyan szentnek
látszott, mint egy oltár tüze, amelyet az örök nap tiszteletére
gyujtottak meg, egy ilyen lánggal lobogó szenvedélynek, egy ilyen szent
zivatarnak olyan nyomorúságos és hitvány oka lett volna?
Nem tudott a lelkétől más feleletet kapni. Kételkedett; újra meg újra
megkérdezte a lelkét; bekopogtatott minden elzárt zúgába, de más válasz
nem jött sehonnan. Ez az átkozott puszta… Két fiatal ember… két fiatal
lélek… egy forró zivatar összesodorta őket és a gyengébb törött
szárnnyal hullott le az izzó forgószélből.
A gyöngébb. Miért volt ő a gyöngébb? Mert nő volt. Nincs más válasz. Nő
volt. Csodálatos tisztasággal emlékezett vissza egy szavára, olyan
elevenen, mintha a fülében csengene: az a lány, aki letér a szerelem
megszokott útjáról… az életével játszik… Az életével játszott. És most
eszébe jutott az is, hogy egyszer, egy már aggodalmas órában,
megkérdezte tőle, hogy megérte-e a szerelmük forró zivatara azt az árat,
amelyet érte majd fizetni kell. És a lány akkor a messzeségbe… talán már
a halálba néző szemmel felelte ezt:
– Megérte.
A halálba nézett. A halál árnyékolta be. És egy pár hétre szabadult ki
boldogan, kacagva és csóktól nedves ajakkal ez alól a hűvös árnyék alól.
Megérte-e vajjon neki?
Előrehajolt a halott felé. A halott nem adott feleletet. De ő most már
szembe mert nézni azzal az utolsó kérdéssel is, amely mérgesen és
fullánkosan leselkedett a lelke legmélyén. Ezzel: nem kell-e ő neki a
maga életével fizetnie ezért a nemes és szép életért, lehet-e és
szabad-e neki az ő lelke előtt még tovább jogot tartania az életre, nem
kell-e utána mennie a halottnak oda, ahová az élet nagy számadása elől
elmenekült.
Kint hajnalodott, madarak szólaltak meg, a reggel bederengett a szobába
és most tudott már erre a kérdésre is bátran és rendületlenül
válaszolni.
– Nem, – mondta magában, a lelkében, hangosan és ingadozás nélkül.
Kint ébred az élet, az élőket híjja az élet, az életnek semmiféle
kérdésére nem lehet halállal felelni.