lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre,
amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és
hebegve kimondta ezt a kérdést:
– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…
Kádárnak könnyes lett a szeme és lehajtotta a fejét.
– Ugy-e az? – kérdezte suttogva az asszony.
Kádár nem válaszolt.
– Mondj el mindent, – suttogta megtört hangon az asszony.
Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező
megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve,
könnyesen bugyogott ki az ajkán:
– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani?
Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és
tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e,
hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden
szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…
Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most
nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el:
– Valaki mást szeretsz.
Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az
asszony lefojtogatta a torkán a sírását.
– Mondd csak, – mondta elcsukló hangon, – mondd csak tovább…
– Nem tudom. Gyűlölettel hallgatod.
– Nem. Mondd csak.
– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek
téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett
ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint
egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden.
Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy
engem elsodort.
Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is
hallja, amit beszél.
– Ki az? – kérdezte egészen halkan, béna ajakkal.
Kádár megremegett, mielőtt kimondta volna ezt a szót. Habozott.
– Ki az? – kérdezte az asszony.
– Magda, – felelte Kádár lassan, suttogva, szégyenkezve.
Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult
fáradsággal esett le a párnára.
– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit
mondok?
– Igen, – felelte lecsukott szemmel az asszony.
– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz…
mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…
Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel
nézett Kádárra.
– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem
ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?
– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj
nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad,
milyen végtelen gyöngédséget, hálát…
– El akarsz válni?
– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd
gondolkozunk… majd keresünk…
– El kell válnunk. Ha őt szereted…
– De téged is szeretlek. Téged is szeretlek.
Az asszony ránézett, megrázta fáradt, halvány fejét és halkan mondta:
– Őt szereted.
Behúnyta a szemét. Kádár nem tudott szólni.
Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte
fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt
könnyel a szeme.
Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét,
merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a
pillantása.
– Sándor, – mondta, – szegény Sándor… Neked is fáj?
Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most
föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár
elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal
bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig
tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az
elválásukról.
VIII.
Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a
halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden
tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a
lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult
energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan
kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.
Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó.
Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és
gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától
hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:
– Kérlek, beszélni szeretnék veled.
– No, no, – mondta az öreg Markó, – no, no…
Beszélni szeretnék veled… kicsit hosszasabban.
– Rajta no!
– Ez nem alkalmas hely. Menjünk föl talán a szobámba.
– Inkább a kertbe.
– Jó. A kertbe.
Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát,
féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer
önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett.
Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.
– No, – mondta az öreg Markó, – nohát…
Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a
rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése
volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett
függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.
– No, – mondta türelmetlenül az öreg.
Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással
ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart
volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:
– A dolog ez. Erről van szó… Én el akarok válni Ilonától.
Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte
katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és
a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden
erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni.
Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz
bajusza alól ordítás tört ki:
– Gazember!… Gazember!…
Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan
igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta,
hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.
Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott.
Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy
megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna
is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze
leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is
szégyelte.
– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te
mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni
magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk
közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt
ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene
előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és
művelt arcodba…
Kádár egészen nyugodt volt.
– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned
kell?
– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az
nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek.
– Még nem tudod, miről van szó.
– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam
már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod
hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.
Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság
terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra,
hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és
különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az
öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen
a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.
– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és
hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó.
Készen vagyunk. Mehetünk föl.
A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca
meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság
egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség
jelent meg.
– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd
csak… megállj csak…
Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak
megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki,
hogy megalázta.
– Hát jól van, apa, – mondta neki, – hát nézd… hát hallgass meg engem
türelemmel. Te tudhatod azt, hogy én nem vagyok az a hidegszívü
gazember, akinek első dühödben mondtál. Tudhatod, hogy én csak nagy
lelki harc után és csak egy végső kényszerhelyzetben szántam rá magamat,
hogy ezt megteszem… hogy ezt megmondom…
Az öreg hálásan és megindultan bólogatott. Karon fogta őt és elindult
vele.
– Sándor, – mondta neki nagyon melegen, – nézd, fiam… hát beszéljünk
róla… Hiszen az lehetetlen. Én tudom, te magad is be fogod látni.
Elámult, könnyes, tág szemmel hirtelen odafordult hozzá:
– Hiszen te szereted Ilonát, – mondta szinte fölujjongó hangon, mintha
ez valami csodálatos és boldog fölfedezés volna. – Én tudom. Te
szereted. Azt a drága, jó, hűséges asszonyt…
– Igen, – mondta Kádár. – Szeretem.
– No, hát akkor!…
– De én egy más asszonyt… egy leányt… Én nem tudok élni… ez csodálatos,
mert én Ilonát szeretem… de én nem tudok élni egy… egy másik nélkül.
– Ki az?
Kádár habozott, azután szinte suttogva mondta:
– Magda.
Az öreg eleresztette a karját és megmeredve bámult rá. Előretolta az
alsó ajkát és elképedt, elámult, mintegy felhördült arccal így nézett
rá.
– Magda? – kérdezte azután.
– Igen.
– És ő… ő is… ő sem tud nélküled?…
– Ő sem.
Az öreg megcsikorgatta a fogát és egy rettenetes káromkodást morzsolt
szét a fogai között. Azután magasra emelte a fejét és elfáradtan ejtette
le mélyen, egészen a mellére. Leejtette a kezét is, elcsüggedve és
elbágyadtan állott.
– Úgy? – mondta dünnyögve és szomorúan. – Úgy? Azt hittem, nem ilyen…
azt hittem, valami könnyebb, valami vidámabb dolog.
Csüggedten állott, de azután fölrázta magát. Újra karonfogta Kádárt.
– Sándor, – mondta neki erőszakolt elevenséggel, – én mégsem hihetem,
hogy ez a dolog olyan rettenetesen komoly. Ha te igazán szereted Ilonát…
ha szereted?…
– Szeretem.
– Akkor ez mégsem lehet olyan rettenetesen komoly dolog. Akkor ez olyan…
ábrándozás… olyan álmodozás… szeszély… afféle művelt csapodárság…
Magához szorította a Kádár karját.
– Te, Sándor, – súgta neki bizalmasan, – én most… ahogy gondolkozom ezen
a dolgon… most rájövök arra, hogyan történt ez, mi ez, hogyan estél te
ebbe bele. Hallgass ide. Igy van a dolog.
Az egyik kezét magyarázóan fölemelte, előrehajolt, erőltetetten
gondolkozott és egész testével igyekezett megmagyarázni azt, amit
gondol, közölni a nehezen születő gondolatait, kiformálni a mondatait,
szuggerálni azt a meggyőződést, amelyet az egész testében érzett.
– Igy van a dolog, Sándor. Ez is a ti művelt babonáitok miatt van. Ti
kitaláltátok azt, hogy a férfi és az asszony… hogy mondjátok?…
egyenlőjoguak. A férj is éppen olyan hűséggel tartozik… Mink a mi
időnkben oda se néztünk annak a hűségnek, ha rákerült a sor. Mink bizony
kimulattuk magunkat… a városban… Idekint se nagyon gondolkoztunk… Az
asszony nem látta kárát. Ti pedig tartjátok ezt az ostoba bolond
hűséget, te tíz évig el se mozdultál a feleséged mellől, harmincnégy
éves vagy és még egyszer sem csaltad meg, ültél mellette, azután… azután
egyszerre jön ki minden. Itt a nagy baj. Mindjárt más feleség. Egyenlő
jogu megint. Mindjárt elválni!…
Egészen közel hajolt hozzá.
– Nem az kell neked, Sándor, – mondta biztatva, szinte legényesen és
jókedvűen. – Vigyázz csak, öcsém! Egy kis vidámság kell neked, egy kis
dinom-dánom. Utazz el. Magadban. Asszony nélkül.
– Ah! – mondta Kádár megsértetten, bosszankodva, undorodva.
– Hát nem, – mondta az öreg sietve, bocsánatot kérően. – Hát nem ezt.
Neked elveid vannak. Ezt a te ízlésed nem engedi. Igazad is van. De
azért utazz el. Menj el magad valahová… azután Magdát is elküldjük…
meglátod, elfelejtitek az egész dolgot… az a fő, hogy ne lássátok
egymást.
Kádár megrázta a fejét. Az öreg egyszerre kivonta a karját az ő
karjából, megállott és a homlokára ütött.
– Sándor, – kiáltotta győzelmesen, – hát ide hallgass. Hiszen én tudok
már mindent. Én értek már mindent. Látom én már azt, hogy jött ez a
dolog.
Kádár csodálkozva nézett rá.
– De igen, barátom, hallgass csak ide, te is igazat fogsz nekem adni.
Hiszen világos, hogy az egésznek a tanya az oka, ez az átkozott puszta.
Kádár értelmetlenül rázta a fejét.
– De igen, – mondta az öreg szinte nevető önbizalommal, – a tanya az oka
mindennek. Nézd, az ilyenfajta emberek, mint ti vagytok, azok már nem
valók erre a tanyai életre. Amíg itt dolgod volt, amíg lélegzeni sem
tudtál a munkától és magad is mondtad, hogy lázas vagy a munkakedvtől,
amíg az egész birtokot újra be nem rendezted, addig jó volt. Addig
minden rendben volt. De amint a dolog elfogyott, amint a földbe nem
lehetett több munkát beleölni, akkor egyszerre nem volt értelme annak,
hogy még itt maradj. Gondolkozz csak: a városba akartál költözni,
üzletet akartál alapítani, vállalatokat. Miért? Hogy újra el légy
foglalva, dolgod legyen reggeltől estig. Tik nem vagytok már pipázó
emberek, ti szivarozó, meg cigarettázó emberek vagytok; nem tudtok ülni,
nézni, nyugalmasan várni, hogy érik-e a búza… Dolgotok nincs, társaság
itt nincs, színházba menni nem lehet, a sok könyv jön, német, francia,
azt olvassátok, az nyugtalanná tesz, örökké olvasni nem lehet, a könyvet
leteszitek… így van az a lány is… Ki itt az egyetlen férfi? – Te. Ki az
egyetlen fiatal nő? – Magda. Készen van a baj.
Kádár meghökkenve, az akarata ellenére meglepetten, gondolkozva nézett
az öregre. Előbb csak meghatónak látta azt az igyekezetét, amellyel őt
meg akarta győzni, most bent, szinte az öntudata mögött gyors,
kételkedő, de aggodalmas töprengés keletkezett. Mi ez? Hogy van ez? Hogy
lehet ilyen kicsi és nyomorúságos okokat keresni? Itt egy időtől és
helytől független szenvedély lobogott.
– Ahá! – mondta az öreg nevetve. – Ugy-e, hogy nyomon vagyok? Okos ember
vagy; és becsületes ember vagy; – magad sem tagadhatod le.
– Oh, dehogy…
– De igen. Hiszen… én nem bánom… csináljuk meg a próbáját. Ha a próba
ellenem bizonyít, itt a szavam, itt a kezem, hogy mindenbe beleegyezem,
egy szót sem szólok többet… Micsoda próba? Elköltöztök Budapestre, te
előbb elmégy utazni, azután Budapesten laktok. Mi Magdát elvisszük
másfelé. Ha egy év mulva… vagy jó! – mondjuk egy félév mulva még mindig
úgy érzitek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni, – hát legyen. Jó. A
tanya az oka mindennek, barátom. A tanya. Belemégy a próbába?
Kádár töprengve, kínzottan, idegesen mondta:
– Nem lehet. Hiszen Ilona…
– Mit Ilona? Már tudja?
– Tudja.
Az öregnek eltorzult az arca a keserűségtől és a fájdalomtól.
– Szegény, – mondta remegő hangon, – szegény… Minek mondtad meg neki?
Hogy tudtál olyan gyilkos lenni? Miért nem vártál addig, míg velem
beszélsz? Látod, látod… Ugy-e, most jobb lenne, ha nem szóltál volna
neki? Szegény, szegény, szegény! Milyen nehéz lesz most rábeszélni majd…
Ő büszke, önérzetes, most válni akar majd.
Kádár elkábultan fakadt ki:
– Persze, hogy akar. Hiszen ezt nem is lehet többé halasztgatni.
Az öreg összevont szemöldökkel, nyugtalan tekintettel hajolt előre.
– Mi? Hogyan?… Hogy… nem lehet… azt mondod?
Kádár összeszedte minden erejét. Sápadtan felelte:
– Nem lehet. Nekem Magdát feleségül kell vennem.
Az öreg még jobban előrehajolt, az arca kivörösödött, a két öklét újra
fölemelte, de most gyorsan legyűrte a haragját.
– Te _mégis_ gazember vagy, – mondta halkan, rekedten, megvetően. – Te
_mégis_ gazember vagy.
Elfordult. Hátat fordított neki. Meggörnyedt a dühtől. A két ökölbe
szorított kezével előrehajolt, mintha keresne valamit, amin a dühét
kitöltse. Nem talált semmit, a teste remegett és a két öklét eszeveszett
haraggal rázta a levegőben. Kádár tehetetlenül állott mögötte és
rettenetes, kínzó, megalázott szégyenkezést érzett.
IX.
– Menjünk föl, – szólalt meg azután az öreg komoran, elfordított arccal.
Megindult fölfelé. Nem várt Kádárra. Kádár mögötte ment, úgy érezte,
mögötte kullog megszidottan, megszégyenítetten, bűnös fiú gyanánt. Az
öreg mogorván és szótlanul ment az ebédlő felé, Kádár nyugtalanul és
aggódva követte.
Bementek az ebédlőbe. Az asztalfőn ott ült az öreg asszony, az egyik
oldalon Ilona, a másikon Magda, az asztal végén a két fiú a feszes,
ragyogó és kutató szemü Fein úrral. Kádár megrettent, amikor meglátta
őket. Az öregtől kitelik, hogy beszélni kezd, ordítani kezd, tombolni
kezd, amig a fiúk itt vannak még és Fein úr is itt van.
Az öreg azonban valami köszönésfélét mordult el, amikor belépett, azután
szótlanul leült és étvágytalan evésbe fogott. Hamar abba is hagyta az
egészet, pipára gyújtott és türelmetlenül, idegesen, gyors
szippantásokkal pipázott.
Nagy csönd volt. Az öreg asszony sorra vette a nyugtalan, kérdő
pillantásával mindegyiküket. Látta, hogy történt valami és türelmetlenül
várta, ki kezd beszélni róla. Ilona lehajtotta megtört, finom, barna
fejét és reszkető ujjal dobolt az asztalon. Néha, egy pillantásra
fölnézett Kádár felé, de azután gyorsan újra lesütötte könnytől elvakuló
szemét. Magda mozdulatlan és sötét arccal ült a helyén. Azt látta, hogy
az apja tud már mindent, még csak azt nem tudta és csak arra gondolt egy
nagy belső remegéssel, tudja-e már Ilona…
Fein úr feszes derékkal ült az asztal végén és csillogó, kutató, fekete
kis szeme nyugtalanul siklott ide-oda. Ült feszesen, egészen
kifeszített, vékony derékkal, már tovább is, mint szokott, tovább, mint
kellett volna. Csillogó, kutató, aggodalmas szemmel nézett jobbra-balra,
holott máskor rögtön indulni akart reggeli után és rögtön fölkerekedett,
ha érezte, hogy a jelenléte fölösleges. Az öreg Markó végignézte
egyszer-kétszer, köhintett egypárszor és amikor Fein úr még mindig nem
mozdult, odaszólt neki:
– Talán meg lehetne már kezdeni a tanulást.
Fein úr elvörösödött és fölállott. Nem ugrott föl, mint szokta;
fölállott, nyugtalan, ragyogó kis szeme végigsuhant még egyszer a
társaságon, azután szórakozottan mondta a tanítványainak:
– Hát gyertek.
Idegesen, szórakozottan, sőt szomoruan vonult ki a két fiúval. Amint az
ajtó becsukódott mögöttük, bent mindenki megmozdult. Az öreg asszony
türelmetlenül hajolt előre, Ilona még mélyebbre hajtotta le a fejét,
Magda összerezzent és Kádár kiigazodott a székén, mintegy újra leült rá,
mintha biztosabban akarna elhelyezkedni. Az öreg Markó egy csörrenő
mozdulattal letette a pipáját az asztalra, az öreg asszony felé hajolt,
egy megvető mozdulattal hátraintett Kádár felé, még egyszer hátra
intett, mintha a nevét nem akarná kimondani és csak a mozdulatával
akarná jelezni, hogy róla van szó és rekedten mondta:
– El akar válni…
Ilona belehajolt a két kezébe és minden hangot a kezébe fojtva,
hangtalanul sírni kezdett. Magda még mozdulatlanul ült és várt. Az öreg
asszony elképedten, elszörnyedten emelte föl a fejét.
– Szent Isten! – mondta rémülten.
Senki sem szólt. Csönd volt, az Ilona sírását lehetett inkább sejteni,
mint hallani.
– Szent Isten! – kiáltotta az öreg asszony. – Hát mi ez? Hát mi ez? Hát
mit ültök itt?
Mindenki mozdulatlanul ült. Az öreg asszony kinyújtotta a kezét a férje
felé.
– Hát mondd már, – kiáltotta türelmetlenül. – Hát mi ez? Mit ültök itt
ilyen mozdulatlanul. Hát miért? Miért akar elválni?
Az öreg Markónak eltorzult az arca. A nagy ősz bajusza ide-oda mozgott
az ajka fájdalmas vonaglásától, a szája egészen eltorzult, küzdött a
szavakkal, küzdött a haragjával; végre kicsattant belőle:
– Mert ezt szereti itt, – ordította föl, reccsenő hangon.
Kilódította a kezét Magda felé, mintha rámutatni sem akarna. Az arca
sötétvörös volt a lángoló dühtől.
– Mert ezt szereti itt, – ordította még egyszer. – Ezt a rongyot. Ezt a
szemetet.
Ilona hangosan sírni kezdett, Magda mozdulatlanul, hidegen és fölszegett
fővel nézett az apja felé. Az ajka össze volt szorítva és csak az orra
remegett. Kádár tiltakozva emelte föl a kezét, de nem szólhatott, mert
az öreg asszony keservesen, kétségbeesetten, hangosan jajveszékelni
kezdett.
– Szent Isten… édes jó Istenem, hiszen az nem lehet, az lehetetlen. Ki
hallott még ilyet, ki hallott még valaha ilyet… hiszen ez lehetetlen…
Egy házas ember… az nem lehet… De Magda nem akarja, ugy-e, nem akarod
Magda, neked semmi közöd hozzá, te nem akarod, ugy-e?
Magda nem válaszolt. Az öreg Markó most ránézett, újra elöntötte a düh,
fölállott, mintha feléje akarna menni, azután visszaesett a székébe és
keservesen kacagva mondta:
– Az nem akarja? Hogy az nem akarja? A hercegkisasszony? Nem ismered a
lányodat. A hercegkisasszony!… Utolsóbb az utolsónál!
Az öreg asszony jajveszékelése most már csak értelmetlen, jajgató
zokogás lett; Magda mozdulatlan, sápadt arccal nézte az apját. Kádár
fölállott.
– Én nem engedhetem meg, – mondta remegő hangon, – én nem engedem meg,
hogy Magdával így beszélj.
Az öreg Markó hörögve küzdött a haragjával, a torkát fojtogató
káromkodással. Ő is fölállott és fuldokolva lépett egyet előre. Egy
másodpercre úgy tetszett, mintha meg akarná ütni Kádárt. Ilona fölemelte
a könnyes arcát és sikoltott egyet. Az öreg ránézett és ellágyult az
arca.
– Te nem tilthatsz meg nekem semmit, – mondta Kádárnak lehülten, komoran
és keserüen. – Magda az én lányom.
Ilona sírva hajtotta le a fejét, Magda remegni kezdett.
– És ha te elég lelkiismeretlen, gyáva, hitvány és nyomorult voltál,
hogy tönkre tetted, akkor tűrnöd kell, hogy itt előtted is elmondjam,
hogy mit gondolok róla. Az semmire sem ad jogot nekem… jól van, abba
belenyugszom, hogy az semmire nem ad jogot nekem, hogy az egyik lányomat
el akarod hagyni, tíz évi házasság után, el akarod hagyni a gyerekeivel,
a gyerekeitekkel… jól van, az semmire sem ad nekem jogot.
Kiegyenesedett. Fölemelte a hangját. A hangja megdördült.
– Hanem az, hogy mit tettél… itt az én házamban… alattomosan és csaló
módra… az jogot ad nekem rá, hogy előtted mondjam meg neki is, amit róla
gondolok és hogy előtte és mindnyájunk előtt megmondjam neked, hogy
gazember vagy. Az vagy.
Az utolsó két szót nehezen taszította ki a torkán, fáradságosan
biccentett a fejével, azután még kettőt bólintott és kimerülten leült.
Ilona fölemelte a fejét és szólni akart. De Magda megelőzte.
– Meg kell mondanom, – szólt halkan, úgy, hogy alig lehetett hallani, –
meg kell mondanom, hogy abban, ami történt, én éppen olyan mértékben…
Az öreg Markó újra felhördült.
– Te mersz beszélni? – kiáltotta rekedten.
Előrehajolt.
– Te még mersz beszélni? Neked hallgatnod kell, amíg itt vagy, amíg ki
nem kergetlek…
Az öreg asszony sírva fogta a két kezébe a fejét.
– Hogy nem sülyedsz el a szégyentől, – jajgatta a fejét ingatva. – Egy
tisztességes lány. Egy úrilány!… Hát erre neveltelek én… Hát erre
tanítottunk mi tégedet.
Ilona kínzottan nézett föl az anyjára. Kinyújtotta feléje a kezét.
– Nem, mama, – mondta, – ne ezen a hangon.
Magda azonban ekkor fölállott és hangosan mondta:
– Elég.
Az öreg Markó rá akart rivalni, de Magda megelőzte.
– Azt, amit eddig mondtatok, – szólt hangosan és nyugodtan, – azt
meghallgattam. Tudtam, hogy így jön. El voltam rá készülve. De most elég
volt.
Az öreg Markó fölugrott.
– Ha így folytatjátok, – mondta rendületlenül Magda, – akkor megfordulok
és elmegyek. Ha ti nem tekintitek úgy, hogy bennünket mindnyájunkat
egy szerencsétlenség ért és ha nem akarjátok, hogy ebben a
szerencsétlenségben még több szeretettel és jósággal forduljunk
egymáshoz, mint rendesen, hanem ha a szemetekben tovább is vagyok az a
romlott és gonosz teremtés, akinek első haragotokban mondottatok, ha nem
is akarjátok hallani, hogy én mit mondok, hanem, ha olyan távol voltam
mindig a szivetektől, hogy most csak ítélkezni tudtok fölöttem, akkor
nincs értelme annak, hogy csak egy percig is itt maradjak.
Az öreg asszony szólni akart, de Magda egy mozdulattal elhallgattatta.