van, csak az, hogy nem vagyok veled. Az orvosok nagyon helyeslik azt,
hogy menjek el utókurára valahová a tenger mellé. Ha akarod, elmegyünk
és akkor magunkkal visszük Magdát is. Olyan nagyon adósának érzem
magamat; valahányszor rágondolok, mindig lelkifurdalásom van. Neki talán
már nem irok, de te most is mondd meg neki, milyen nagyon köszönöm, hogy
olyan jó volt és a kedvemért meghozta azt az áldozatot, hogy otthon
maradt. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy valahogyan viszonozzam
neki. Bár csak állandó maradna az a vágya, hogy társaságba akar menni és
bárcsak találna valakit, akihez szívesen férjhez megy. Télen föl kell
vinnünk Budapestre. Egy ilyen szép, okos, drága lány! Hiszen alig van
férfi, aki megérdemelné, aki elég jó volna hozzá. Majd keresünk a
számára olyan valakit, mint te vagy. Most igazán nincs ennél sürgősebb
gondom és nincs nagyobb vágyam.
Tehát augusztus tizennegyedikén. Most már nemcsak a napokat, hanem az
órákat is számolom és azzal a gondolattal alszom el mindennap, milyen jó
lesz veled együtt lenni…“
Magda leeresztette a kezét a levéllel, azután megmozdult, Kádár elé
tette a levelet, a kezét visszahúzta, az ölébe tette és mozdulatlan
arccal nézett maga elé.
– Magda, – mondta Kádár szorongva és félénken, – Magda, drágám… most
beszélnünk kell már arról, mi legyen… Most nem lehet kikerülni többé,
határoznunk kell.
Magda nem felelt. Mozdulatlan, merev, szigorú arccal nézett maga elé.
– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – mondj valamit.
Magda lassan feléje fordította az arcát. Az arca nem volt már merev,
hanem bánatos és alázatos; nagy, barna szemét könnyek fátyolozták el; a
megmozdulása, a feje meghajtása, az arca kifejezése engedelmes,
tehetetlen és alázatos volt.
– Én nem tudok neked semmit mondani, – felelte halkan. – Az történik,
amit te akarsz. Az történjék, amit te akarsz. Velem te most már
rendelkezel és ha akarsz engem tovább is szeretni, akkor jó, és ha engem
nem szeretnél már, akkor is tedd azt, amit akarsz.
Kádár ijedten nyúlt a keze után, megfogta, megcsókolta és a kezében
tartotta.
– Magda, – mondta neki halkan és szemrehányóan, – miért beszélsz igy?
Miért kételkedel benne, hogy szeretlek?
– Szeretsz? – kérdezte Magda halkan, szomorúan, alázatos, könnyes
szemmel.
Kádár megölelte és forrón és hosszan megcsókolta. Magda kiszabadította
az ajkát.
– Akkor, – mondta hangosabban, – akkor tedd azt, amit jónak látsz. Én
mindenben engedelmeskedem. Én mindent elfogadok. Nekem minden jó, amit
te akarsz.
– Jól van, drágám, – mondta Kádár. – Akkor beszéljünk erről a dologról.
Akkor segíts nekem. Gondolkozzunk. Mi a teendő?
Magda nem szólt. Kádár járkált a szobában és töprengve, idegesen,
önmagával vitatkozva beszélt:
– A helyzet olyan egyszerű volna. Én szeretlek téged és csak veled tudok
és csak veled akarok élni. Mi állhat az útjába annak, hogy veled éljek,
hogy mi együtt éljünk, mikor mindakettőnknek ez a boldogság… Két ember
nem tud egymás nélkül élni… De ennek a szerelemnek útjába áll… a
szeretet… a család… mindenféle megszokás, mindenféle szent bilincs…
Bilincseket hordunk… Hogyan rázzuk le őket? Mi ránk kettőnkre nézve az
életünk legnagyobb és legszentebb törvénye a szerelmünk, hogyan
érvényesüljön ez a legfőbb parancs? Útjába állhat-e a megszokás és a
gyöngédség és a jóság?
Magda hallgatott. Kádár odafordult hozzá:
– Magda, – mondta könyörögve, – mondj te is valamit. Erősíts meg engem
az elhatározásomban, erősíts meg abban a hitemben, hogy mindennel szembe
kell szállnunk.
Magda szomorúan rázta meg a fejét.
– Én csak azt tudom, hogy én neked engedelmeskedem. És csak azt tudom,
hogy én nélküled úgy sem tudok élni…
– Hát ezt, hát ezt mondd, Magda. Ha ezt mondod, akkor én nem habozom.
Akkor semmi sem tarthat vissza. Akkor… ha hazajönnek… én fogom
megmondani… mit akarok, mi történt, hogy mi… hogy nekünk el kell
mennünk… hogy én itt nem maradhatok többé… én Ilonával nem élhetek
többé…
Magda fölzokogott. Kádár odament hozzá.
– Ne sírj, – mondta. – Nézd, én is szeretem Ilonát… nagyon szeretem… te
ezt érted… ez nem lehet másképpen… És én nagyon gyöngéden… Eh, nem is
tudom, hogyan mondom meg neki…
Maga elé nézett és fölkiáltott:
– De mikor téged szeretlek. Mikor nélküled nem lehet… nem tudok élni… Őt
is szeretem, de az egészen más. Én őt szeretem… a távolból is, ha nem
lennék vele együtt, de veled együtt kell lennem, nélküled nem tudok
élni.
Magda fölemelte hozzá a könnyes arcát, Kádár letörölte a könnyeit és
hangosan mondta:
– Nem tudok nélküled élni.
Erősítette önmagát az elhatározásában.
– Nem tudok. Téged meg kell tartanom, akármi történik is. Ugy-e, így
van, Magda?
Magda bólintott és behúnyt szemmel nyujtotta csókra az ajkát. Jöttek az
utolsó napok. Fáradt, kábult, tikkadt és fájdalmas mámoru augusztusi
napok és augusztusi éjszakák. A szerelmük könnyesen, sóvárgóan,
marcangolóan, boldogtalan boldogsággal lángolt még ezekben az utolsó
napokban, amelyeket egyre jobban beárnyékolt, elhomályosított és
megmérgezett egy közeledő nagy, hideg bánat és megbánás.
Kádár egyre nyugtalanabb lett. Tépelődött, kínlódott, habozott, nem
tudta elszánni magát rá, mit tegyen és hogyan fogjon hozzá. Magda
hallgatva és egyre teljesebb mozdulatlan szomorúsággal nézte a
tépelődését.
– Azt kellene tennünk, – mondta Kádár az utolsó napon, – hogy most
kimegyünk a vasúthoz, felülünk az első vonatra és elutazunk. Messzire
valahová. Soha vissza nem jövésre.
Habozott egy ideig, föl-alá járt, megrázta a fejét.
– Ez brutalitás lenne, – mondta. – És gyávaság. Ugy-e, gyávaság lenne,
Magda?
– Igen, – felelte Magda. – Gyávaság lenne.
Augusztus tizennegyedikén sápadtan és fáradt, elgyötört arccal kelt föl
Kádár. Reggeli után idegesen sétált az ebédlőben. Rágta a vértelen ajkát
és a keze, amellyel a homlokát végigsimogatta, reszketett. Magda
szótlanul nézte egy ideig, azután kiment. Egy óra múlva jött vissza és
Kádár ekkor még mindig idegesen és remegve járkált föl és le.
Magda leült.
– Kimégy a vasúthoz? – kérdezte azután halkan.
– Igen, – felelte megriadtan Kádár. – Miért? Már menni kell?
– Nem. Félóra múlva.
Kádár tovább járkált. Kintről egyszerre behallatszott a hintó
robogásának a zaja. Menni kell. Kádár megállott, kifelé fordult és az
arca még sápadtabb lett.
Magda ekkor fölállott és odalépett hozzá.
– Sándor, – mondta halkan, – hallgass ide. Ez a helyzet olyan nehéz… én
értem… én tudom… Egyelőre ne szólj hát semmit. Maradjon minden úgy,
ahogyan van. Éljünk tovább úgy, mint azelőtt, mintha közöttünk semmi sem
történt volna. Majd meglátjuk, mi lesz… majd történik talán valami…
akkor elhatározhatjuk, mit kell tennünk…
Lehajtotta a fejét és még halkabban folytatta:
– Én még nem tudom… de megtörténhetik, hogy olyan lesz a helyzet… hogy
szólnod kell, hogy nem lehet halasztani, nem lehet tovább úgy élni…
Érted te, hogy mit akarok én?…
– Igen.
– Én majd megmondom neked, ha úgy lenne. Akkor kell… Akkor nem lehet
hallgatni. De addig hallgass.
Kádárnak kipirult az arca. Megfogta a Magda kezét, megcsókolta, azután
szótlanul megcsókolta az ajkát és ment ki a vasúthoz.
V.
Az országúton magas, fehér porfelleg rohant a ház felé, a hintó
robogásának a zaja egyre közelebbről hallatszott, a két fiú kiabálva
szaladt a kapu felé, a hintó berobogott a kapun és megállott a ház
előtt. Elsőnek Kádár ugrott ki, azután az öreg Markó, az öreg asszony és
Ilona. A két fiú megrohanta az anyját, Magda komoly és mozdulatlan
arccal ment az öreg asszony felé. Az apja megállította útközben.
– No hercegkisasszony! – mondta neki jóindulatuan és békülékenyen.
Magda odanyujtotta az arcát. Az öreg megcsókolta, aztán ráveregetett a
vállára.
– Még mindig ilyen szomoru vagy? – kérdezte jókedvüen. – Férjhez adlak
már, keresek már neked egy herceget, hogy jobb kedved legyen.
Magda nem válaszolt. Megcsókolta az anyját, azután a testvérét, a fiúk
is sorba csókoltak mindenkit. Fein úr is előkerült a háttérből, hogy
átvegye a kézszorításait, azután az egész társaság bevonult a házba. Az
öreg Markó Kádárral egyenesen az ebédlőbe ment, a két asszony fölment
megmosakodni és tíz perc mulva mindnyájan együtt ültek az ebédnél.
Mindenki megkapta az ajándékait, a két fiú tombolt örömében, az ebéd
hangos volt és jókedvü. Ilona azon fáradozott, hogy Magdát is jókedvre
derítse, azt kérdezte tőle, hová akar menni szeptemberben, majd ők is
odamennek, magukkal viszik őt, Magda nyugodtan és komolyan
válaszolgatott és néha nagy erőfeszítéssel mosolygott is.
Ebéd után a fiúk kimentek, Fein úr is visszavonult, az öreg Markó
értesült már mindenről, ami itthon történt, csend támadt és ekkor Magda
kezdett kérdezősködni a fürdőről és a fürdőbeli élményekről. Ilona
jókedvüen beszélt el mindent. A lakásuk kitünő volt, az ellátás is
nagyon jó, csak társaságra tettek szert nehezen. Apa hamar talált két
magyar urat, azokkal órák hosszat kártyázott, hanem a férfiak egyébként
nem voltak szimpatikusak, az asszonyok még kevésbbé. Volt ott egy aradi
asszony… na!
– Ismerősök nem voltak? – kérdezte Magda.
– Nem, – mondta az öreg asszony, – csak ez a gazember Sarudy, a Taláry
herceg bérlője.
– Gazember? – kérdezte Kádár.
– Persze, – felelte az öreg asszony, – nem tudod? – elvált a
feleségétől.
– Azért gazember?
– No hallod, – tizennégy éves házasság után…
Kádár nem felelt. Felnézett a levegőbe, a szivarja füstjébe, hogy
senkinek se kelljen a szemébe néznie.
– Hát még? – kérdezte Magda visszafojtott lélekzettel.
– Ismerős más nem volt, – felelte Ilona. – Hanem ott volt Felix
Babenberg, a híres német író a híres színésznőjével, Abels Stellával.
Egy szép villában laktak és ott volt a Babenberg felesége is. Az
belenyugszik ebbe. Mit szólsz hozzá?
Odafordult Magdához. Magda nem szólt semmit, csak, hogy az
érdeklődésének valamely jelét adja, halkan mondta:
– Ah! Igazán…
Kádár nézte a szivarja füstjét, gondolkozott, egyszerre megrándult a
teste, odafordult a feleségéhez és idegesen, összehuzott szemmel hajolt
előre, mintha mondani akarna neki valamit. Az asszony azonban ekkor már
másról beszélt. Kádár felállott, járkálni kezdett és tépelődve rágta az
ajkát. Félfüllel, messziről hallotta csak, amit az asszony beszélt.
– Tudod, – mondta Magdának, – ott volt az az aradi asszony. _Ekkora_
butonok voltak a fülében és mindenkivel kikezdett. A legállandóbban egy
fiatal doktor foglalkozott vele, azzal sülve-főve együtt volt. Egyszerre
csak egy német katonatiszt jött oda, egy nagy, szőke gróf, monoklival.
Kádár félbeszakította. Nem bírta elfojtani az ijedt, kutató, aggodalmas
kérdését, amellyel hirtelen hozzája fordult:
– Ilona, – kérdezte rekedten, – azt mondod, hogy annak a Felix
Babenbergnek a felesége is ott volt.
Magda csendesen felemelte a fejét és csodálkozó, nagy szemmel nézett rá.
Az asszony nyugodtan felelte:
– Igen. A felesége is ott volt.
– És az belenyugodott…?
– Igen. Azt mondják, úgy szereti a férjét, hogy ebbe is belenyugszik.
Még ő intézi a férje minden dolgát, ő tart rendben mindent, ő levelez…
Kádár kipirultan hajolt feléje és remegő ajakkal kérdezte:
– És mit gondolsz, helyesen teszi? Képes volnál te rá?
– Fuj! – felelte undorodva az asszony. – Hogy kérdezhetsz ilyent?
– De amikor szereti! – mondta Kádár izgatottan. – És amikor a férje is
bizonyosan szereti őt azért…
Az asszony undorodva húzta el a száját és mély utálattal mondta:
– Ez nem szeretet. Aljasság…
Belenézett a férje remegő arcába és beesett szemébe és megrettenve
mondta:
– Miért kérdezted ezt? Miért akartad ezt tudni?
Kádár kiegyenesedett és elsápadva törülte meg a homlokát.
– Semmiért, – mondta. – Semmiért. Folytasd csak kérlek, amit elkezdtél.
– De miért kérdezted?
Az öregek elámulva figyeltek; Magda nagy szemmel, vizsgálva nézte őket;
azután az asszonyt és Kádárt, Kádár pedig ingerülten felelte:
– Semmiért. Folytasd kérlek…
Az asszony keskeny, finom ajka síróan meggörbült, reszkető kézzel
simította hátra a haját, habozott egy kicsit, azután újra megkérdezte:
– De mégis Sándor… ok nélkül nem mond ilyent az ember… Miért kérdezted?
Kádár harsányan, türelmetlenül, magánkívül ráordított:
– Semmiért. És most azonnal folytasd, amit elkezdtél…
Az öreg Markó föl akart pattanni, az asszony azonban gyors, kérő
mozdulattal hajolt feléje és sietve, szepegve, könnyes szemmel, sírással
küzdve hebegte maga elé:
– Azután jött a német katonatiszt… és az asszony nem törődött a
doktorral… és mindig elszökött előle… és egyszer az erdőben…
Senki sem hallgatta, mit beszél. Ő sem birta tovább.
– Egyszer az erdőben, – mondta még egyszer szepegve.
Azután keserves zokogás buggyant föl az ajkán és nem tudta folytatni. A
kezét a szájához emelte, mintha vissza akarná fojtani a sírását és
megrémülten, ijedten, elkeseredetten zokogott.
Az öreg Markó fölugrott.
– Te meg vagy őrülve, – mondta dühtől piros arccal Kádárnak. – Mit
ordítottál úgy rá?
Odament az asszonyhoz és simogatta.
– Hazajön itt két hónapi távollét után, – mondta szemrehányóan az öreg
asszony – és így fogadod.
Kádár megzavarodva nézett rájuk. Azután ránézett Magdára; Magda
elfordította a tekintetét. Odalépett az asszonyhoz.
– No, szívem, – mondta neki, – hát ne haragudj… Bocsánatot kérek, – jó?
Ne vedd nagyon tragikusan, ideges vagyok, ugy-e nem haragszol?
Az asszony odanyujtotta a vékony, kicsi kezét és mosolyogni próbált:
– Nem, – mondta, – én nem haragszom. Én… nem is azért sírtam… mert
rámkiáltottál… hanem azért, mert azt kérdezted… Miért kérdezted?
Kádár egy gyors pillantást vetett Magda felé, Magda azonban most már
egészen elfordult. Lehajolt az asszonyhoz.
– De szívem… kedvesem, hát hogy sírhatsz egy ilyen minden jelentőség
nélkül való kérdés miatt? Eszembe jutott… Semmi más okom nem volt rá.
Hogy gondolhatod!
Az asszony hozzásimult és megcsókolta. Engedelmesen, de tapadva és
szomjasan csókolta meg és Kádár behunyt szemmel hajolt le hozzá, a feje
megtelt vérrel és a homloka verejtékes lett.
Azután hátrafordult. Magda azonban nem nézte őket, elfordulva ült és
mozdulatlan arccal tekintett ki az ablakon.
– No, – dörmögte az öreg Markó elégedetten. – Semmi baj.
Az öreg asszonnyal együtt kifelé indult. Útközben ráveregetett a Magda
vállára.
– Hát te mit ülsz itt, mint egy kőszobor, – mondta neki. – Gyere,
hagyjuk őket egyedül.
VI.
Egy hét mulva, este, vacsora után – kint ültek a verandán, – Ilona
fölkelt és jó éjszakát kivánt a társaságnak.
– Fáradt vagyok, – mondta, – lefekszem.
Kádárt ebben a másodpercben egy parancsoló, türelmetlen, szinte
érintésnek érzett pillantás érte. Odafordult Magda felé, a lány
összevont homlokkal, összeszorított ajakkal, a sötétben világító nagy
szemmel nézett rá. Kádár megértette, hogy beszélni akar vele és hogy azt
kivánja tőle, maradjon itt. Ilona elment és ő elfogódva húzódott bele a
karosszékébe. Várt.
Az öregek sokáig maradtak, de végre álmosodni kezdtek, fölkeltek,
elbúcsúztak és mentek aludni. Kádár összehúzódva, csendesen maradt egy
ideig. Azután közelebb ült Magdához. Magda nem mozdult. Kádár
előrehajolva, figyelmesen nézte az arcát és meghökkenve hajolt még
jobban előre, hogy még jobban lássa. A Magda arcáról eltünt a jeges
merevség és a rendületlen komolyság. Az arca meglágyult, elbágyadt és
fölolvadt, valami nagy síró, de megnyugvással teli, messzeségbe néző
szomorusággal telt el. A fájdalma szinte mosolygás volt, álmodozva,
elfáradva, megadóan és szinte vágyakozva nézett a kikerülhetetlen és
kérlelhetetlen jövendő elé.
– Magda, – mondta Kádár halkan és ijedten.
Magda feléje fordította, feléje hajtotta szomorú, bágyadt szőke fejét és
napsütötte barna arcán fájdalmas alázat volt.
– Sándor, – mondta alázatosan, – most itt van az ideje… Most szólnod
kell, vagy énnekem kell tennem valamit.
Kádárnak megdobbant a szíve és úgy érezte, valami nagy tüzesség árasztja
el az egész testét. Fölugrott és elfelejtett azzal törődni, látja-e
valaki őket, fölugrott és egy öleléssel odaomlott, odatérdelt Magda elé,
átfogta a testét, fölnyujtotta hozzá az ajakát, lehúzta magához a Magda
fejét, megcsókolta és azután egy nagy öleléssel odaszorította hozzá a
fájdalmas elszántságtól lüktető, mámoros fejét. Magda magához ölelte a
fejét és a csendes, meleg éjszakában így maradtak sokáig ebben a
hangtalan, dacos, keserű és kínzó boldogságú ölelésben. Még egyszer
érezték a szerelmük fájdalmas boldogságát, még egyszer föllobogot bennük
a bűn mámora és dacos bátorsága.
– Nem haragszol rám? – kérdezte Magda.
Kádár egy fölkiáltással felelt:
– Oh!… Most érzem azt, csak most érzem, milyen csodálatosan, milyen
királyi módon nagylelkü voltál te. Milyen felségesen bátor. Milyen
nagyszerűen hősies a te szerelmed és hogy milyen könnyü volt nekem téged
szeretnem és milyen rettenetesen nehéz volt neked engem szeretned.
– Nem hagysz el engem? – kérdezte Magda fájdalmasan és alázatosan.
– Oh!… – Hogy kérdezheted ezt? Ezt hitted? Ezért kerültél, amióta… ők
itthon vannak?
– Nem, – felelte Magda, – nem szabad azt mondanom, hogy ezt hittem. De
erre is gondoltam. A lány… az asszony azért olyan végtelenül nyomorult,
mert ha olyan határtalanul szerelmes volt, hogy mindenről megfeledkezett
és csak arra gondolt, hogy adnia kell, hogy nagylelkünek kell lennie,
akkor utóbb maga is úgy érzi, hogy most már nincs semmije és hogy a
magárahagyottság a világgal szemben mindenkivel szemben természetes,
hogy természetes, ha elhagyják…
– Nem, mondta Kádár. – Kedves!… Én nem hagylak el.
Magda hüvösséget érzett a szíve körül. Ez a mondat nem volt a meleg és
természetes kiáradása egy forró vágynak és egy dacos ragaszkodásnak,
hanem pártfogó hangú volt és a kötelességteljesítés ízét éreztette.
Elhúzódott Kádártól és lefejtette a derekáról a karját.
– Ezt gondoltad? – kérdezte Kádár. – Ezt érezted?
– Nem, – felelte Magda komolyan, – nemcsak ezt. Hanem éreztem még… hogy
mondjam ezt meg neked?… nem féltékenységet, Istenem, nem azt. Hanem azt
gondoltam, hogy… nem én mellettem vagy, itt élünk ilyen közel egymáshoz
és nem mellettem vagy és kínzó vágyat éreztem arra, hogy mellettem légy.
És tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed…
– Óh!…
– Tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed, mert te kínlódtál talán…
bizonyosan kínlódtál… de csak a hazugság miatt és az én közelségem miatt
és azért, mert arra kellett gondolnod, hogy jön a leszámolás.
– Nem, Magda!
– De igen. Én láttam rajtad, éreztem rajtad, minden mozdulatodon és
minden szempillantásodon éreztem, hogy te azt a nagy vágyat, azt a forró
és ellenállhatatlan régi vágyat már nem érzed. _Tudtam_ azt, hogy ha
most kellene mindent kezdeni, nem kezdenéd el.
– Magda!
– Tudtam ezt és tudtam azt is, hogy ha nem hagysz el, hát… becsületből,
tisztességből, elhatározások, elvek miatt nem hagysz el. De nem azért,
mert még mindig olyan féktelenül szeretsz, hogy mindennel szembeszállj
értem. Nem egy minden áldozatra kész szerelem ez már, hanem egy minden
kötelesség teljesítésére kész lovagiasság. Ha csak a férfiösztönödre,
mondjuk a szivedre hallgatnál, akkor nem törődnél velem, vagy legalább
is nem áldoznál föl értem mindent, de te az eszedre is hallgatsz, a
becsületre, a lovagiasságra, arra, hogy nem szabad – utálatos kimondani
– nem szabad cserben hagynod egy lányt, akit bajba döntöttél.
– Magda, én nem engedem, hogy ilyeneket beszélj.
– Engedned kell. Érezned kell, hogy igazam van. És én tiltakoznám is
ellene, hogy engem szánalomból szeress, hogy részvétből és becsületből
maradj mellettem, hogy engem úgy tekints, mint valami szerencsétlen,
elhagyott, megcsalt, szegény varrólányt. De az a rettenetes… hogy én
most egy cseppet sem érzem magamat erősebbnek, mint egy szegény,
elhagyott, megcsalt varrólány. Azt hittem, felette állok az ilyen
asszonyi nyomorékságoknak. És nem állok felette. Azt hittem, nem törődöm
a világgal. És reszketek tőle. Azt hittem, szembe merek szállni
mindenkivel, mert a szerelmem jogot ad mindenre. És félek mindenkitől…
mert…
Csendesen, gyáván sírni kezdett.
– Mert, – mondta sírva, – mert bűnösnek érzem magamat.
Kádár nem tudott szólni. Fölállott, egy nagy hidegség burkolta be:
fájdalom, félelem, jeges szorongás. Magda leküzdötte a sírását és
összerázkódva mondta:
– Amióta ők itthon vannak… azóta mindig egy nagy sötétség, egy nagy
félelem, egy hideg irtózat kerülget… nem tudom mi… nem tudom hogyan…
Azért értem, ha te félsz, mert én százszor jobban félek…
Kádár is összerázkódott. Megborzongott; olyan félelmet érzett, hogy
minden tagja fájt tőle.
– Magda, – kiáltotta rémülten, – mit beszélsz te!
Megfogta a kezét és megszorította, hogy melegséget érezzen, hogy puha
testet, meleg vért érezzen, hogy tegyen valamit, hogy az izmai
megfeszülhessenek.
– Magda, – mondta újra, – mit beszélsz te. Az okosságod… az, hogy
gondolkozol, töprengesz, a vágyainkat és a fájdalmainkat elemzed… árt
most nekünk. Hibás útra visz. Nem igaz, amit mondtál. Nem igaz. Én
szeretlek téged és te is szeretsz engem… és nem kell mással törődnünk és
nem szabad mással törődnünk, csak ezzel… Nekünk boldogan kell egymást
szeretnünk és mindennel szembe kell szállnunk érte… Gondolj arra a hat
hétre, amely elmult… Gondolj rá… Akarsz úgy élni velem… sokáig… mindig…
együtt…
Magda fölállott. Megölelték és megcsókolták egymást és még egyszer,
utoljára végigtüzelt rajtuk a mámor, a szerelem, az emlékezés.
– Akarsz úgy élni? – kérdezte Kádár.
– Szeretnék, – felelte Magda sóhajtva.
– Akarj. Ha akarsz, ha akarod, akkor meglesz. Holnap végzek mindennel.
– Hát jó, – felelte csendesen Magda, – próbáld meg.
Megölelték egymást és fölmentek, Magda a szobájába és Kádár a
feleségéhez.
VII.
Az asszony ébren volt. Kádár elsápadva kérdezte tőle:
– Nem alszol?
– Nem, – felelte az asszony, – nem tudok. Aludtam már… gyorsan
elaludtam, mert nagyon álmos voltam… de azután fölébredtem és nem tudtam
újra elaludni. – Sokáig voltatok lent. Egy óra.
– Igen, – mondta Kádár zavarodottan és elfordult.
Az asszony felkönyökölt és nyugodtan, bizalmasan beszélte:
– Tudod, a szívem most egészen rendben van. Amióta itthon vagyunk, nem
érzek semmit. Csak aludni nem tudok jól. És ezért jó lesz, ha elmegyünk
a tenger mellé. A tengertől pompásan alszom.
– Igen, drágám, – mondta Kádár elfordulva.
– Legjobban szeretnék veled egyedül menni. Veled egyedül valahová, ahol
senkit sem ismerünk, ahol egész nap velem lennél. De Magdát el kell
vinnünk. Nem szabad itthon hagynunk. Olyan nagy szüksége van valami
szórakozásra. Már szinte aggasztó a komolysága, a szomorúsága, a
keserűsége. Gyorsan férjhez kell adnunk.
Kádár lehajolt, hogy az arcát ne lehessen látni. Az asszony tovább
beszélt:
– Legjobban szeretném akkor már a két fiút is elvinni. Hadd legyenek
velünk. Úgyis azt érzem néha, hogy rossz anyjuk vagyok, mert az
egészségemet többre becsülöm, mint azt, hogy velük legyek. De ennek
végre is nincs sok értelme. Ők pompásan érzik magukat itthon, jobban,
mint akárhol másutt… Ugy-e igaz?
– Igaz, – felelte Kádár.
Az asszony beszélt és ő egy-egy szóval felelgetett csak. Kábult volt.
Úgy érezte, hogy beszélnie kellene, hogy minél tovább hallgat, annál
súlyosabbnak számít az, amit el fog mondani, de nem mert beszélni. Nem
tudott. Kábult volt.
– Nem akarsz aludni? – kérdezte az asszonyt.
– Nem… nem hiszem, hogy tudok. De te csak aludj.
Feléje hajolt, hogy megcsókolja és egyszerre riadtan állott meg.
– Mi az? – kérdezte. – Mi bajod? Valami bajod van?
– Miért?
– Olyan sápadt vagy… borzasztó. És a szemed…! Nincs valami bajod? Nincs
lázad?
Megfogta a fejét és letörölte a homlokáról a hideg verítéket.
– Te beteg vagy, – mondta. – Szent Isten.
– Nem, nem, kérlek… semmi bajom… igazán, semmi bajom.
– De hiszen az lehetetlen… mutasd a kezedet… a hőmérő… Nem fáj semmid?
– Nem, – mondta kétségbeesve Kádár, – hagyd kérlek… igazán nincs semmi
fájdalmam… semmi fizikai bajom.
Az asszony meghökkenve nézett rá.
– Semmi fizikai bajod? Hát… valami… más… bajod van?
– Nem, nem…
– De igen. Én látom azt rajtad, úgyis látom. Mióta hazajöttünk. Mi bajod
van? Mondd meg nekem! Olyan dolog… ami… ami apára is tartozik?
– Óh, dehogy.
– Hát más? Másféle? Mi? Mi az? Mi lehet?
Kinyitott szájjal, rémülten bámult rá Kádárra.
– Mi az, Sándor? – suttogta elfogódva. – Mi az?
– Kérlek… nem… ne… ne beszéljünk róla.
– De igen.