erősíted Magdát ebben a szamárságban, beszélnéd inkább le róla. Beszélj
te vele, rád talán hallgat. Ugyis csak rátok hallgat. Kérd meg… ennek
igazán semmi értelme… ennek a szeszélyeskedésnek… Beláttad már, Magda?
– Nem.
– Nem akarsz itthon maradni?
– Nem.
Az öreg rácsapott az asztalra; a csészék csörömpöltek; elvörösödve
fölállott, egy félig a torkán akadt, érthetetlen dörmögő káromkodásba
tört ki, kiment és bevágta maga mögött az ajtót.
Az ebédlőben kínos, feszült csönd volt. Ilona odafordult a férjéhez.
– Mit csináljunk? – kérdezte halkan.
– Én nem tudom, – felelte Kádár halkan.
Két-három kínos perc telt el. A fiúk suttogva beszélgettek az asztal
végén, Magda mereven és szótlanul ült a maga helyén.
– Magda! – mondta végre Ilona.
Magda feléje fordult.
– Nézd, édes Magdám, – mondta az asszony, – én tökéletesen igazat adok
neked. Tökéletesen igazad van. Neked kellene elmenned, neked kellene a
társaság… De ha már most így van, hogy én megyek el… mert beteg vagyok…
és ha már így készültünk neki… odakint áll már a kocsi… és ha apa
ennyire ragaszkodik hozzá… hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy most az
egyszer itthon maradsz még és vigyázol a fiaimra.
Magdának remegni kezdett az ajka.
– Ilona, – mondta egy gyorsan elnyomott sóhajtással, – én…
– Megigérem neked, – szólt közbe az asszony, – hogy ezután én
gondoskodom már róla, hogy társaságba kerülj és szórakozz. Ősszel együtt
megyünk valahová és igazán soha többé nem élünk vissza a jóságoddal.
Magda reszkető hangon mondta:
– Ilona… én szívesen vállalok mindent… de most szeretnék elmenni…
– Most az egyszer hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy elhalasztod ezt
a kívánságodat. Utoljára. Megígérem neked. Én vigyázok rá. Hozd meg
nekem azt az áldozatot. Csak azért merem tőled kérni, mert tudom, hogy
mindig szívesen tetted. Örömmel vállalkoztál rá. Magad akartad mindig.
Valami örömed is volt benne. Hiszen… én azt hiszem… szereted az én két
rossz fiamat. Hát most az egyszer még. Az én kedvemért. Az én
egészségemért. Nekem hozd meg ezt az áldozatot.
Magda összeszorította az ajkát. De az összeszorított két ajka gyorsan
kettényílott. Keservesen sírni kezdett.
Az ajtó ekkor kinyílott és bejött rajta az öreg Markó.
– No, – kiáltotta, – mi van? Megyünk? Meggondolta magát a
hercegkisasszony?
Magda a kezébe hajtott fejjel sírt és helyette Ilona felelt.
– Igen, – mondta, – nekem megteszi.
Megölelte Magdát.
– Meghozza ezt az áldozatot az én kedvemért.
Magda hozzádőlt és keservesen zokogott. Ilona simogatta. Az öreg Markó
azonban türelmetlenkedett:
– Akkor egy-kettő, – mondta. – Szaporán! Kifelé. Föl a kocsira, mert
lekésünk a vonatról.
Magda zokogva tapadt Ilonához. Szótlanul, halkan zokogott és
kétségbeesve kapaszkodott bele a testvérébe. Ilona simogatta és lassan
kibontakozott a karjai közül.
– Gyere, Magda, – mondta, – hadd vegyek kalapot most már. Hogy ne
haragudjon apa.
Magda letörölgette a könnyeit. A szeme vörös volt még, de az arca ismét
komoly és mozdulatlan lett. Segített a testvérének a kalapja
föltevésében. Kádár fáradtan, kimerülten, elbágyadva nézte őket.
Kimentek a kocsihoz. Ilonka megcsókolta a gyerekeit, azután megölelte a
férjét.
– Nem tudom, mit csinálok nélküled, – súgta neki.
Általános búcsúzkodás jött.
– Na, gyere ide, – mondta az öreg Markó Magdának, – hadd csókoljalak
meg. Kedves lány vagy, de néha rád jön a bolondóra.
Magda mozdulatlan arccal csókoltatta meg magát; azután megcsókolta az
anyját; azután megcsókolta a testvérét, ekkor egy feltörő, zokogáshangú
sóhajtást nyomott el; az elutazók azután elhelyezkedtek a hintóban, az
öreg Markó odaszólt a kocsisnak:
– Hajts no!…
A kocsi elindult. A gyerekek utána szaladtak egy darabig. A kocsi
eltünt. Kádár zavarodottan, szorongva nézett utána, Magda pedig
megfordult és fölment a szobájába.
III.
Egész nap nem jött le. Ebéd előtt leüzente, hogy rosszúl érzi magát, és
estig nem mozdult ki a szobájából. Kádár a két fiának és Fein úrnak a
társaságában ebédelt meg szótlanul, rosszkedvüen és szorongó
idegességben. Az egész napot kábultan, nyugtalanul és fejfájósan
ténferegte át, semmihez sem tudott hozzáfogni, minden terhére volt, az
egész nagy házat és az óriási birtokot egy sivár börtönnek érezte.
A vacsoránál nyugalmas, komoly és tiszta arccal megjelent Magda.
Bejelentette, hogy már jobban érzi magát, azután arról kérdezősködött,
mikor jöhet távirat az elutazottaktól, hogy szerencsésen megérkeztek,
azután pedig nyugodtan és közömbösen beszélgetett közömbös dolgokról.
Vacsora után mindnyájan kimentek a verandára, a fiúk a kertben
szaladoztak még egy ideig, azután tíz óra tájban Fein úrral együtt
elmentek lefeküdni.
Kádár egyedül maradt Magdával. Aggódva és szorongva húzódott bele a
székébe, nem mert megmozdulni, szivarozva nézett le a kertbe és
fájdalmasan, feszült figyelemmel hallgatta, nem mozdul-e meg a lány, nem
kel-e föl, nem megy-e föl a szobájába? A lány azonban nem mozdult. A
karosszékébe beledőlve mozdulatlanul ült és mereven nézett ki a
csillagos, világos éjszakába.
Kádár lassan, óvatosan, aggódva feléje fordult. A lány meghallotta a
megmozdulását, előbb mereven nézett még maga elé, azután csöndesen
feléje fordította a fejét. Az arcát nem lehetett egészen világosan
látni. Megszólalt:
– Sándor, – mondta halkan, – beszélni akarok veled. Elhatároztam, hogy a
mai napot nem engedem elmulni enélkül… Akarod, hogy nagyon nyugodtan és
nagyon komolyan beszéljünk most… arról a dologról?
– Igen, – felelte Kádár.
– Hát hallgass ide. Én az én sorsomról, az én dolgomról, az én
vágyaimról már nagyon sokat gondolkoztam. Volt rá elég időm. Három év
óta egyebet sem teszek. Én megállapítottam azt, és én bele is nyugodtam
abba, hogy az én helyzetem egészen reménytelen. Mindenképpen
reménytelen. Én azelőtt azt hittem, hogy ha rákerül a sor… ha én egyszer
valami nagy vágyat érzek, ha én egyszer… nagyon szerelmes leszek, én
mindennel szembe tudok szállni. Én nem félek semmitől. Nincs semmi, ami
engem visszatarthatna, semmi, akárhogy híjják, engedelmesség, jó hír,
erkölcs… De azóta rájöttem arra, hogy egy lány, akármilyen erős akaratu
is, ha egyszer letér a… a szerelemnek a megszokott útjáról, az életével
játszik. Az életét kockáztatja. És én valahányszor átmegyek a szobádon
és ott látom a falon fegyvereidet és az íróasztalon a revolveredet,
mindig arra gondolok, milyen jó, hogy tudok velük bánni, mennyire meg
kell szoknom őket és hogy a végső menedékem úgyis csak ez lehet…
– Magda! – kiáltott föl Kádár ijedten. – Micsoda őrültséget akarsz…
– Nem akarok. Légy nyugodt. Nincs rá semmi ok. A boldogtalanság nem ok
rá. És hiszen én… nem tettem még semmit, ami rákényszerítene. Arról van
szó, hogy ne is tegyek. És nem is rólam van szó, hanem rólad… vagy, ha
úgy tetszik, rólunk. Kettőnkről. Sőt mindnyájunkról. Apáékról. És…
Megakadt. Egy könnyü sóhajtással folytatta:
– És… Ilonáról.
Elhallgatott. Kádár nem tudott szólni. Hallgatva ültek egy ideig. A lány
azután halkan mondta tovább:
– Ezt meg kell gondolnunk. Erre kell gondolnunk mindig. Engem a magam
sorsa nem aggasztana. Még a tiéd sem. Vállalnék mindent. És elfogadnék
minden áldozatot tőled. De ez a mi helyzetünk olyan különös, olyan
vigasztalan… Olyan lehetetlen valami megoldást találni… a helyzetünk
olyan reménytelen, olyan tökéletesen reménytelen… ugy-e az?
– Igen, – felelte Kádár elfogódva.
– Ugy-e, hogy az? Ugy-e, hogy nem lehet elképzelni semmit, semmiféle
módot, semmiféle lehetőséget, amely rajtunk is segítene és amely nem
tenne szerencsétlenné olyanokat, akiket szeretünk? Nem lehet. Nem lehet.
Nem lehet. Ezt be kell látnunk. Ezt meg kell értenünk. Ebbe bele kell
nyugodnunk. De ha ez így van, akkor nem is szabad kockáztatnunk, hogy…
akármi olyan történjék, ami bajt hoz. Akkor meg kell tennünk mind a
kettőnknek azt, amit én ma elhatároztam, nagyon erősen, rendíthetetlen
akarattal elhatároztam: – hogy hallgatunk, nem teszünk semmit, viseljük
ezt a sorsot.
Kádár előrehajolva hallgatott. Most a leány is előrehajolt.
– Én megmondom neked, – mondta nagyon halkan, reszkető, szinte zokogó
hangon, – megmondom még egyszer, hogy nagyon, kimondhatatlanul,
fájdalmasan szeretlek. Megmondom neked, hogy amikor sejteni kezdtem,
hogy te is szeretsz és amikor lehetetlen volt meg nem értenem, hogy
szeretsz, akkor zokogva ujjongott föl bennem valami. És amikor
fölindultam is és amikor hozzád rideg voltam, akkor is reszkettem az
örömtől azon, hogy szeretsz és akkor is az ijedelmem, a lelkifurdalásom
és a szégyenkezésem mögött mindig ott volt egy hang, amely ezt mondta:
hála a jó Istennek, hála a jó Istennek, szeret…
Kádár kinyújtotta feléje a kezét.
– Magda! – mondta mámorosan. – Magda!…
A leány elhárította a kezét.
– Ezt megmondtam most neked, – szólt gyorsan. – Ezt meg kellett
mondanom. De ez utoljára volt. Soha többé nem szabad. Most nyugodtan
beszélünk… én elhatároztam, hogy ma nyugodtan kell veled beszélnem… most
nyugodtan, nyiltan beszélünk, most látjuk, milyen a helyzetünk és most
látjuk, mit kell tennünk.
– Mit?
– El kell határoznunk, hogy soha többé erről nem beszélünk egymással.
Most ezt nem mondom haraggal és nem mondom fölindultan. Azt akarom, hogy
igazat adj nekem, azt akarom, hogy belásd: így kell lennie. Ha rám
nézel, tudhatod mindig, tudd mindig, hogy én szeretlek. De beszélnünk
nem szabad róla. Közelednünk nem szabad egymáshoz. Nem szabad így hozzám
szólnod. Nem szabad felém hajolnod. Nem szabad a kezemet megfognod. Nem
szabad!… Igazam van?
– Igen.
– Belátod, hogy ezt kell tennünk?
– Igen.
– Belátod, hogy őrültség, veszedelem, vétek, ha másképpen cselekszünk?
– Igen.
– Hiszed azt, hogy én éppen úgy… legalább úgy szenvedek, mint te?
– Igen.
– Akarod… akarsz így segíteni nekem abban, hogy elviseljem, hogy
elviseljük ezt a sorsot és ne kövessünk el bűnt olyanok ellen, akiket
szeretünk?
– Igen.
– Te is szereted Ilonát…
– Igen…
– Hát megigéred?… Megállapodunk benne, hogy többé erről nem beszélünk?
– Igen.
A leány fölállott.
– Most én fölmegyek, – mondta. – Arra, hogy ezt elmondjam, volt erőm.
Ezt elhatároztam. De ma még nem tudok másról beszélni. Holnap már csak
másról fogunk beszélni.
Kádár is fölállott. Csüggedten, lehajtott fővel állt a leány előtt. A
leány menni készült, megmozdult, de nem tudta, mit mondjon búcsúzóul,
nem tudta végét szakítani az együttlétüknek, szeretett volna még egy
befejező, egy lezáró, egy megkönnyebbítő szót mondani, de nem tudott és
így mozdulatlanul és várakozóan megállott.
Kádár csüggedten nézett le a földre és a fejét föl nem emelve, szomorúan
és halkan mondta:
– Most tehát itt fogunk élni… ketten… egyedül… és nem szabad arról
beszélnünk, ami minden gondolatunk.
– Igen, felelte a leány. – Igy kell lennie.
– Igen. Igy kell lennie. És ha magamban sírok és ha az ajkam eleped a
szomjúságtól csak azért, hogy egy szót, egy szót mondjon neked, egy
szót, ami jó meleg és drága és felüdít, mert az irántad való szerelmemet
jelenti, akkor sem szabad szólnom.
– Nem! Nem! Nem!
– És ha te szenvedsz és ha beszélni szeretnél róla és ha azt akarnád,
hogy én vigasztaljalak, akkor sem szabad szólnod és nem szabad
meghallgatnod azt, amit én mondanék neked.
– Nem! Értsd meg, hogy nem, – kiáltotta kétségbeesve a leány.
– Nem, – felelte tompa dühvel Kádár, – nem szabad… És ha én egyszer nem
bírok magammal és ha azt mondom, hogy nincs semmi a világon, amiért én
lemondanék arról, hogy neked megmondjam, mennyire szeretlek, és hogy
odaadom az életemet azért, hogy ezt megmondjam neked, és ha megfogom a
kezedet és nem eresztem el a kezedet, és ha nincs többé hatalom a
világon, amely meggátolhatna benne, hogy azt akarjam, ami nekem a
boldogság, az öröm és az élet, téged, Magda, téged…
Előrehajolt. Most világosan látta a Magda elbágyadt arcát és kigyulladt
szemét. Szétnyitotta a karját és magához rántotta a leányt. Magda
lecsukódó szemmel esett a karjába, a mellére és eltikkadtan, szomjasan,
részegen engedte át az ajkát egy hosszú, fájdalmas, forró csóknak. Amíg
az ajkát betapasztotta ez a kegyetlen forróságu csók, addig tehetetlen
volt. De azután hosszu lélegzetet vett, ijedten riadt föl, ellökte
magától Kádárt és rémülten futott be a házba és föl a szobájába.
Egy hétig hevesen, elszántan és föl-föllobbanó haraggal védekezett
minden kísérlet ellen, amellyel Kádár feléje közeledett. A hevessége és
a haragja azonban egyre bágyadtabb lett, lassankint már csak egy tiltó,
de fáradt mozdulattal válaszolt, ha Kádár esténként feléje hajolt és
arról kezdett beszélni, hogy szereti őt és ha megkérdezte, hogy
szenved-e ő is és érzi-e még azt a szerelmet, amelyet érzett. Azután ez
a bágyadt tiltakozás is elmaradt. Ha esténkint egyedül voltak és ha
Kádár egy hosszu hallgatás után feléje csúsztatta a székét és halkan
beszélni kezdett arról, hogy mikor kezdte őt megszeretni és hogyan nőtt
meg az első ijedelme és a később magára erőszakolt kicsinylése ellenére
ez a szenvedélye és ha apró eseteket beszélt el, amelyekben arról volt
szó, hogy ekkor meg akkor milyen nehéz küzdelmet kellett magával vívnia,
hogy ki ne mondja, hogy meg ne mondja neki, amit érez és hogyan
vizsgálta kutatva, aggódva és féltve az ő arcát, vajjon lát-e rajta mást
is, mint nyugalmat és komolyságot és hogy milyen hidegnek és
érzéketlennek tartotta Magdát és milyen fenséges csodatétel volt az és
milyen új emberré tette őt az, mennyire kirántotta a szomoruságból, a
tehetetlenségből, mikor megtudta, hogy Magda is szenved, Magda is
szerelmes, – mikor Kádár erről beszélt, halkan, sokáig, bőbeszédűen,
boldogan, fölindultan hozzáhajolva és néha suttogva a csendben, a nyári
éjszakában, akkor a leány hátradőlt székében, behunyta a szemét és
hallgatott. Behunyta a szemét és hallgatott és a szorosan összezárt ajka
körül a fájdalomnak egy görcsös vonása húzódott lefelé.
A napok teltek, meleg juniusi napok jöttek egymásután, kint a kerten
túl, amennyire el lehetett látni, sárgultak a nehéz búzavetések és úgy
tetszett, hogy a magányosságuk, az elhagyatottságuk egyre teljesebb
lesz. Mintha a nagy házban, a virágos, nagy kertben, a termékeny fekete
földek között, az egész óriási kék ég alatt, a fülledt, földszagu
melegben rajtuk kívül senki sem lett volna. A levelek, amelyek az
elutazottaktól jöttek, egy-egy félórára megzavarták az egyedüllétük
érzését, de azután újra összecsukódott fölöttük a magányosság, a
földszagú levegő, az óriási kék ég, és ismét olyan volt, mintha senki
sem lenne a világon, csak ők ketten.
Junius közepén a két fiú bement a tanítójával Egerbe vizsgára. Reggel
mentek el, másnap délben voltak visszajövendők. Kádár felültette őket a
hintóba, biztatta őket, hogy azután bátran feleljenek a vizsgán és jó
bizonyítványt hozzanak haza és végül odafordult Fein úrhoz:
– Önt pedig még egyszer arra kérem, vigyázzon rájuk.
Fein úr magasra emelte a fejét, olyan magasra emelte, hogy szinte
hátraszegte, a derekát kifeszítette, ragyogó kis fekete szemét
összehúzta és minden szónál rándítva egyet a fején, mintha a fejét
minden szónál még jobban hátra akarta volna szegni, nyilvánvaló
izgatottsággal, szinte gőgösen és kihívóan felelte.
– Méltóztassék nyugodt lenni. _Én_ megteszem a kötelességemet.
Kádár csodálkozva nézett rá. Fein úr összehúzott szemmel, hátraszegett
fejjel ült be a hintóba. A hintó elindult, Kádár utána nézett egy ideig,
azután megfeledkezett róla.
Most egészen egyedül voltak. – Kereste Magdát. Magda azonban bezárkózott
a szobájába. Elindult a dolgai után és délben sietve és izgatottan jött
haza és aggódva találgatta, vajjon most is szökik-e a leány előle. Magda
azonban lejött az ebédhez.
Kádár elébe sietett.
– Csakhogy itt vagy, Magda, – mondotta örömmel.
– Nem akartam föltünővé tenni a bezárkózottságomat, – felelte Magda. –
Csak azért jöttem le.
Leült az asztalhoz. Kádár szembe ült vele. Szótlanul ebédeltek. Az ebéd
végén, amikor a szobaleány kiment, Kádár csendesen mondta:
– Magda… most olyan, mintha a feleségem volnál… Nem? Te nem érzed ezt?
Neked nem öröm ez?… Nem érzed ezt?
– De igen, – felelte Magda lehajtott fejjel.
Kádár nem tudott többet mondani. Estig nem is beszéltek többet.
Este, vacsora után kimentek a verandára. És mielőtt leültek volna, Magda
odafordult Kádárhoz és sápadtan, felindultan, dideregve ezt mondta neki:
– Sándor, én nem birom tovább. Az én erőm elfogyott, az én akaratomnak
vége van, én nem bírom tovább… Megmondom neked: én tehetetlen vagyok, én
nem tudok többé védekezni, most mindenért, mindkettőnk sorsáért,
mindnyájunk sorsáért, mindenért, ami történik, te viseled a
felelősséget. Eddig én vállaltam azt, ami belőle engem illet, de mert
most vége az erőmnek, mert most már minden te rajtad múlik, most te is
vagy felelős mindenért. Eddig két akarat volt, most már csak egy van. A
te akaratod. Bennem összeomlott minden, én nekem végem van… Te ments meg
engemet, ments meg mindnyájunkat, küldj el, vagy menekülj te, de érezd
azt, tudd azt, hogy tőled függ minden. Most már te vigyázz ránk… Én nem
birom tovább.
Leült, bágyadtan beleesett egy karosszékbe, Kádár is leült. Fázott; és
tikkadt volt az ajka. Nem szólt, nem nézett a lányra, nézett maga elé és
összeszorult a szíve a rémülettől. Mi lesz most? Mit kell tennie?
Borzongó ijedtséget érzett, ha megpróbálta végiggondolni, mi jöhet most,
mi történhetik velük. A próbálkozásba belefáradt, nem is gondolkozott
már, elfogódva, dobogó szívvel mozdulatlanul ült a helyén és nézett le a
kertbe. A leány is mozdulatlanul ült. Hallgattak. Nem néztek egymásra.
Mindegyik érezte a másikat, a másiknak a reszkető szívdobogását és
hallgatva és mozdulatlanul néztek le az éjszakai kertbe.
A kert szélesen, feketén kitárva feküdt előttük. A holdfény szintelenül
hagyta a virágokat; egészen távol állott egy liliomsor, csak annak a
fehérsége kapott ezüstös csillogást tőle. A liliomokat lassan
hajlongatta egy kis szellő és a hosszú soruk olyan volt, mintha fehér
lányok állottak volna ott és hajladoztak volna.
A liliomok illata felszállt hozzájuk. Teljes, nagy csendesség volt,
éjszaka, nyugalom, elhagyottság, csak a halk szellő hozta fel a liliomok
illatát. Ők ketten ültek a verandán és néztek le a kertbe. Órák hosszat
ültek így szótlanul, mozdulatlanul, elkábulva és lassan elbágyadva a
csendtől, a mozdulatlanságtól és az éjszakától.
A leány végre megmozdult és halkan, szinte egészen nesztelenül
felállott. Kádár feléje fordult, nagyot dobbant a szíve és egyszerre
semmi mást nem érzett, csak egy feldobbanó, a szivében felrobbanó nagy
rémületet azon, hogy el akar menni, elmegy, itt hagyja őt. Egy ugrással
ott volt a lány mellett. Kinyujtotta feléje a kezét és a leány ájult
elfáradással, részeg tehetetlenséggel adta át magát a szomjas és mámoros
ölelésének.
IV.
Most jött az igazi nyár, egész eszeveszett, tébolyodott, lobogó
lángolásával. Az alföld júliusi napja ontotta le kifogyhatatlan,
részegen ömlő, vakító hőségét. A Sárga-puszta elveszett a nagy fehér
lángolásban, az izzó fényesség beburkolta a nagy házat, elszárította a
kertet és beléömlött a hőségre szomjas, lángolástól részeg, jóllakottan
és buján sárguló óriási buzaföldekbe. Az óriási kék ég alatt a hőség
hullámzott és a buza sárgult, a termékeny hőség és a boldog buza élt
csak. Tébolyodott, szerelmes, részeg, forró, fehéren izzó július volt.
– Mi lesz velünk? – kérdezte az első napokban Magda.
Kádár megfogta a kezét, megszorította, magához huzta őt és megcsókolta.
– Ne kérdezd most még, – mondta, – mi lesz velünk. Várj. Ne gondolj még
erre. Van még egy hónapunk… másfél hónapunk… Egy örökkévalóság. Most még
ne gondolj rá, mi lesz azután. Később… az utolsó héten… akkor majd
gondolkozunk róla. Addig érezd úgy, mintha magunk volnánk, mintha
rajtunk kivül nem volna semmi, mintha nem kellene semmivel beszámolnunk.
Birod ezt? Tudod ezt? Akard nagyon, akkor tudod. Semmire ne gondolj,
csak arra, hogy élsz, boldog vagy, szerelmes vagy és imádnak. Ne gondolj
most másra. Tudod ezt?
– Megpróbálom, – felelte Magda.
Megpróbálta és tudta. Az első napokban zavarodott volt, fáradt,
elgondolkozó, néha elszomorodó és bánatos mosolygásu. De azután
kiderült, kiragyogott; a szépsége és a jókedve sugárzani kezdett és
Kádár úgy érezte, hogy a boldog asszonyiság illatát árasztja maga körül.
A komolysága és a komoly nyugalma eltünt; nevetett; a derült öröm, a
világító boldogság ragyogott a szemében; jókedvü volt, és akire nézett
és ahová nézett, mindenre és mindenkire a megtelt és megpirosodott
ajkának, a kiragyogó szépségének a derüs mosolygásával nézett. Élénk
lett, hangos, vidám, szeretett beszélgetni, mindenkit szívesen
hallgatott meg, mindenkit szeretett volna jókedvünek látni, és ebéd
közben és vacsora közben, különösen ha a két fiúval beszélgetett,
sokszor fölhangzott a rég nem hallott meleg nevetése.
A két fiú el volt ragadtatva tőle. Azelőtt is szerették, de a jósága
most hódította meg őket igazán a jókedve révén.
– Magda, – mondotta az egyikük egy este, – te most sokkal kedvesebb
vagy, mint azelőtt voltál.
Magda nevetett rajta.
– Igen, – mondta a másik fiú, – miért voltál azelőtt mindig olyan komoly
és szomorú?
Magda mosolyogva vonogatta a vállát. Ekkor ránézett Fein úrra, aki egész
nyárra ott maradt a Sárga-pusztán. Fein úr fehér volt, mint a fal és
nyitogatta a száját, mint aki vergődve küzködik valami mondanivalóval.
Magda bámulva nézte, és Fein úr odafordult a tanítványához.
– Inkább… azt kellene… kérdezned, – mondta dadogva, – mitől lett olyan
jókedvü most Magda kisasszony?
Magda elámulva nézett Fein úrra, azután ránézett Kádárra, a fiú azonban
sietve felelte Fein úrnak:
– Á, én azt nem kérdezem, annak örülök…
– Jól van, – mondta Magda. – Helyes.
Azután másról beszélgettek. Július közepén megkezdődött kint az aratás,
Kádár egész nap kint járt a földeken, délben gyorsan megebédelt és
estefelé jött megint haza fáradtan, megizzadtan, boldogan.
– Magda, – mondta, – most megint ember vagyok. Megint a régi vagyok. Ugy
érzem, hogy száz embernek az ereje van a karomban és hogy semmiféle
munka nem elég nekem. Megint olyan türelmetlenül vágyom a munkára, mint
azelőtt. Ez az, ami kiveszett belőlem, ez az, amit visszaadtál. Most már
sohasem érzem azt, amit olyan gyakran kezdtem érezni, a lassú
megsemmisülést; tele vagyok az élet kedvével, az élet örömével, terveim
vannak, boldog vagyok. Mert te vagy nekem, mert az enyém vagy, mert
tőled megyek el és hozzád jövök vissza.
Magda mosolyogva hallgatta, behunyta a szemét és feléje nyujtotta az
ajkát.
– Te is boldog vagy, Magda? – kérdezte Kádár.
Magda csak egy mozdulattal és egy sóhajtással tudott válaszolni.
– És Magda, – kérdezte Kádár, – ugy-e… akármi jön most már ezentúl…
akármi jön… ez az idő megérte?
Magda feléje fordult, nagy barna szeme kitágult, meghidegedett, azután
elsiklott a messzeségbe, tág hideg szemmel nézett így el valamerre
messze, azután megrázkódott, lehunyta a szemét és halkan, határozottan
válaszolta:
– Megérte.
A július elmúlt és jött az augusztus. A hőség még mindig szakadt le a
magasságból, de már fülledt, elmálló, értelmetlen és céltalan volt. A
búzát learatták, a tömött kalásztenger helyén tüskés, sárga tarló
maradt, amelyen szomorúan és tikkasztóan folyt szét a hőség; a rög
mállott, az útakon porfelhők szálltak föl, a ház, a kert beporosodott és
a tikkadt, hangtalan, fojtó és értelmetlen hőségbe csak a cséplőgép
búgott bele messziről egyhangon, kitartóan és elfárasztóan.
Augusztus nyolcadikán délben hozták a postát. Kádár zsebre tett egy
levelet. Ebéd után, amikor egyedül maradtak, átadta Magdának. Magda
mozdulatlan arccal olvasta végig.
„Tizennegyedikén délben már otthon leszünk. Kérlek, küldd ki a hintót a
déli vonathoz. Budapestről egyébként a biztosság okáért táviratozunk.