NYÁRI ZIVATAR
REGÉNY
IRTA
BIRÓ LAJOS
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST, 1922
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Fentartunk minden jogot, a forditásét is._
_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1922._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
I.
Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a
kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett,
kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut
a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával.
Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva
nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár
Sándor és a felesége.
– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma
ugyancsak kialudtátok magatokat.
A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az
apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket;
az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan
mondta:
– Most menjetek tanulni, fiuk.
Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a
két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek
az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.
Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva,
vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a
férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.
– Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.
Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:
– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor
láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is
tudott elaludni.
Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét,
mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő
mozdulattal fordult az apja felé.
– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is
bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan
szívdobogása van… Nézzetek rá…
Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára,
a szeme lassan megtelt könnyel.
– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme
és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.
Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.
– Sándor! – mondta halkan és könyörögve.
– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már.
Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez
az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél,
vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a
hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem
tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig
halasszuk.
– Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.
– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan
nyugodhattam bele.
Odafordult az öregekhez:
– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás
halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával,
neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el
valahová. Igazam van?
– Igazad van, – mondta az öreg Markó.
Az öreg asszony is bólintott:
– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda
maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám.
Majd elmegyek én vele…
– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a
ketten. Én rám sincs itthon szükség.
– Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…
– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én
tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen
gavallértok leszek én.
Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a
bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.
– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én
nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem
rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.
Kádár megsimogatta a felesége arcát.
– Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.
– Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.
– Holnap, – felelte Kádár.
A felesége ijedten nézett rá.
– Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?
– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap
nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk
Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…
– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még
délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…
Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az
urára.
– Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.
– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van
szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.
Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és
hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:
– Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.
Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az
ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.
Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a
kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát
behozta magával a szobába. Megállott.
– Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.
Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az
illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással
végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke
hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden
és fanyarul felelte:
– Itt.
A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában,
Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját,
a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.
– Mi bajod van? – kérdezte a leány.
– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan
megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom
sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is
földdé válnék.
A leány leült vele szemben.
– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan.
– Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka
fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed.
Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.
Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors
mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu
arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a
leányra.
– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom
magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled
beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.
A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe,
azután halkabban mondta:
– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány
volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai
szeretet.
A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt,
nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.
– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán
te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk,
azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a
gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod
szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt
mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat,
ízlést, gondolkozást.
– Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…
Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A
virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a
leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten
jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.
Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó
jött be.
– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a
doktor. Hol van Ilona?
– Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.
– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te
pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…
Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:
– Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?
Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és
melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy
érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.
– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a
rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom,
hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.
A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a
rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett
maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult
és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és
egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte,
hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt,
megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és
összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a
sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől,
amelyet érzett.
– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy
kedves hozzá. Hátha elvesz…
A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü
a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem
tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta
pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig
észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és
nyugalmas arccal nézett maga elé.
– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég
súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik
bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy
mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett
jól elhízhattok mind a ketten.
A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé
megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl
és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges,
nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt,
hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly
leányt.
– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud
elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy –
huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek.
Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat.
Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle
embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal
értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…
A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett,
hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő
nyugalomnak.
– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene
várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie.
Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az
élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése,
nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék
gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek
magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően,
áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék
vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis
kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók,
kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent
Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit
keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie,
aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő
fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt
keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a
testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem
tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a
természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni.
Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes
élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet;
megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak
a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki…
Útálat. Útállak benneteket.
Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten
beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a
nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag
mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és
kijózanodott.
A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca
kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A
leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően,
rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:
– Sándor, nem szereted te már Ilonát?
Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje
közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és
mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé
eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem
lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna.
Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést,
megsemmisülést.
Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a
falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett
és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy
bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért
ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező
szót? Mi lesz most?
A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár
fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta
Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet
csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám,
szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss
jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.
– Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.
Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember
beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.
– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni,
szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.
Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A
doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár
fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta
az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a
lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg
akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok
többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a
látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt
mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót
beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez
olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira
eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni
kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni
semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és
mindenről nyíltan beszél.
Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten,
gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen
hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.
– Magda, – mondta Kádár, – várj…
A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten
szorította az arcára.
– Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…
– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt
akarom neked megmondani, hogy… hogy…
Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy
és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és
a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor
mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az
égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.
– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon
szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.
A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és
Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden
erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.
– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem.
Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a
gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…
Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen
és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje,
amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most
megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és
bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a
verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.
Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő,
megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh
lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri
őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?
– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te,
hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te
hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni?
Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én
boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom
a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a
kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a
vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is
esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok
én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg
akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább,
hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani
mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a…
könnyekkel, amelyeket lenyelek…
A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló
pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a
pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is
meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két
szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.
– Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?
Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a
hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott
volna.
– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és
rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy
meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?
– Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?
– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy
mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más
ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt…
de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört,
mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok
élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni,
kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged
látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az
érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha
úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt
próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már
nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam,
elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.
Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután
fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.
– Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.
A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két
vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a
mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt.
Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és
mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és
fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.
– Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?
– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány,
– mit mondjak? Ilona!…
– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát,
de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet,
testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell
mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé
magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt
tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem…
hogy te is…
A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt,
amit mondott.
– Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.
– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy
könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…
– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne
beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha
többé.
– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek,
miért ne beszélhessek róla?
A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre
megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak
egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön
meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a
szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező
hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó
jött lefelé a doktorral.
– Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.
Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.
– Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?
– Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.
– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a
nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ
majd neki.
Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.
– Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…
Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába,
megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött
be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó
koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután
orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a
szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen,
kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést.
Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte
azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta,
hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.
Az öreg egyszerre hozzáfordult.
– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem
nézel be, se ki nem mégy?
Kádár fanyar mosolygással felelt:
– Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.
Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.
– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor
még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás
lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A
gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem
akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a
parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy
most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga.
Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem
lehet tovább fokozni a belterjességet.
Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:
– És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.
A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal
hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt
semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit,
megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna,
egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét
és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:
– Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…
A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan
nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort;
Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem
evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott
neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval
együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az
apósának.
– Hová mégy? – kérdezte az öreg.
– Körülnézek odakint.
Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek
felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A
nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben
állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles
veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem
látszott élet.
Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan,
sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a
szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta
valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna
természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált,
megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna,
amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni
lehetett volna…
Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár
hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott
előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt,
hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.
A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a
földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két
óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék
égre.
II.
Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és
szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal
tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és
milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.
– Én azt mondom, – szólt Magda, – vidd el a crèpe de Chinet is.
– De mikor nem lesz rá szükségem.
– Csak vidd el. Nem lehet tudni.
– Oh, van is nekem kedvem mulatságokra menni.
Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással
fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a
feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a
dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság
nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a
hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban
lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a
hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…
– A barna kalapot.
– A tollasat?
– A virágosat. A piros rózsákkal.
– De akkor a ruha is kell.
– Igen, a barna selymet a himzéssel.
Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is
beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek,
mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték
Fein urat is.
Az öreg Markó ekkor odafordult az asszonyokhoz.
– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga
van, te viszed be őket Egerbe.
Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány,
hegyes fejét.
– Ne, – mondta, – ne vigye be őket Magda.
– Miért ne? – kérdezte Magda.
– Nem. Nem akarom. Egy leány… egy fiatal leány…
– De mama… Engem csak nem féltesz? Mitől féltesz?
– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek.
De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.
– Egy fiatalemberrel? – kérdezte Magda bámulva.
– Kivel? – mondta csodálkozva és elnyujtva az öreg Markó.
Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony
méltatlankodva felelte:
– Kivel? Hát a tanítóval.
– Fein úrral? – kiáltotta az öreg Markó harsányan.
– Igen.
Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl.
Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt
a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása
azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten,
hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a
szeme könnyes lett.
Kádár aggódva nézett rá. Ilona megfogta a karját.
– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így
nevetni.
A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig
meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de
amelyet Kádár zokogásnak hallott.
– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem
kinevetni: azt tudod.
– De férjhez menni nem, ugy-e mama?
– Nem arról van szó. Hanem egy leányra mindig vigyázni kell.
Magda a könnyeit törülgette. Most már megint komoly volt.
– Nem nevetek már, mama. De hogy te kiktől tudsz engem félteni…
– A jó hírnevedet féltem. Egy leánynak az a legdrágább kincse.
Magda bólintott:
– Jól van. Nem megyek be a fiúkkal Egerbe.
Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan,
aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért
kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy
izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint
amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban
mozdulatlan és komoly maradt most már.
Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután csomagolással telt el,
koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és
nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és
békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott
és nézte a csöndes estét.
Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon
gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és
gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen
szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor
nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt.
Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt,
azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután
megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony,
és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt,
de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt,
egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi
történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan,
fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez
sürgősen, rögtön, azonnal…
A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész
teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni
már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.
Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az
ablakhoz állott és kinézett a kertbe. A kert eleven zöldjében, a
rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.
Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni,
gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára,
azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint
aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem
reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó
katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a
félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.
Magda virágot szedett, harmatos, ragyogó piros rózsákat.
– Jó reggelt, Magda.
– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot,
Ilona számára.
Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan
akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna,
közömbös dolgokról akar beszélgetni.
Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról
beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a
helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott
közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a
leány nem is várt feleletet.
– Már fölkeltem. Egész éjjel nem tudtam aludni, Magda…
A leány a rózsákkal foglalkozott. Kádár halkan folytatta:
– Rád gondoltam, Magda. És arra, ami tegnap történt.
A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze,
amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.
– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és
mit mondjak neked.
A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még
rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.
– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem
értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz,
ha megszólalsz, ha _arról_ akármit mondasz. Én azt hittem, megérted…
bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé
nem szabad nekem mondanod.
Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől
és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk
örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…
– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én
tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem
történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod
tőlem megvonni azt a vigasztalást, hogy legalább beszélhessek róla. Hogy
beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az
egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról,
boldogtalanságról, vigasztalanságról…
– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért
beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő
elutazik?
Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a
leány elfordította a tekintetét.
– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten,
izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam
volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak
te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?
A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes
volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett
hozzá.
– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz
engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.
Fölemelte az egyik kezét:
– Újra mondom neked: soha többé erről én nekem ne beszélj.
– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem
beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a
fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy
holmi erkölcsi aggodalmak miatt engem valami elvetemült embernek tarts,
te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról,
egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden
elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más
iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én
nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett,
hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy
vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy…
hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.
Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a
karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és
lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon
mondta:
– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A
nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te
zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly
előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután
nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak
emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is
alázkodnak egy vigasztaló szóért.
Magda megfordult.
– Sándor! – kiáltotta kétségbeesve, fölcsattanó hangon.
Kádár szótlanul, kérdő pillantással nézett rá.
– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne
gyötörj engem.
Kádár lehajtotta a fejét.
– Nem, Magda, – mondta halkan. – De én szenvedek…
A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra
nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen,
félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:
– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva
és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a
párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a
könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a
szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én
három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul,
reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak
vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt
szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a
tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm
kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a
fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a
fejemmel a porba, előtted…
Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal
hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi
történt.
– Magda, – mondta hebegve, – hiszen akkor… akkor te… engem…
A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az
ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült,
síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:
– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen
komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem
komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni,
miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem
szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és
mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még
vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél
rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél
belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…
Elcsuklott a hangja. Kádár reszketve és újjongva kiáltotta:
– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem
hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve,
mert éreztem, éreztem, hogy te is…
Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor
elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:
– Sán-dor…
A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva nyúlt még egyszer utána, a
leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák
között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között
ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.
– Sán-dor…
Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a
felesége útiruhában.
– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az
utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.
Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát
nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő
átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy
kábultságot.
Beértek az ebédlőbe. Az asszony kávét töltött neki.
– Még nem reggeliztél, úgy-e? – kérdezte.
– Nem.
Az asszony fölvette a csészéjét, de nem ivott belőle. Letette.
– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig
nélküled.
Kádár lélektelenül mosolygott rá, az asszony pedig hevesen folytatta:
– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és
gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel;
semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem.
Kádár kábultan mosolygott és mosolyogva bólintott feléje.
– Igen, édesem, – mondta, – ősszel majd együtt leszünk megint.
Az asszony fölvette a csészéjét és panaszosan, de engedelmesen felelte:
– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod.
Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.
Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát
már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve
fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó
dörmögő nevetése.
Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a
kabátját fogta és hajtotta.
– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra,
megnyergeltek.
Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy
székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és
feszesen letelepedett az asztal végére.
– Gazfickók, – mondta az öreg, – mit hozzak nektek?
A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk.
Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.
– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a
legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban.
– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit
a nagyapával.
– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.
Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a
felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.
Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss;
Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában,
hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.
– Jó reggelt, – mondta Magda.
A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és
kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk
és közömbös hangos mondta:
– Mama, én nem akarok itthon maradni.
Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala,
amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona
csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva,
kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc
alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután
rémülten fordult Magda felé.
– Mit? Hogyan? – kérdezte az öreg asszony.
– El akarok veletek… el akarok Ilonával utazni.
– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – Hogy jut ez egyszerre
eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?
– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas
lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek
és soha emberek közé ne menjek.
– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha
sehová menni, emberek közé…
– Hát most akarok.
– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem
helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint
egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?
– Hát én maradjak itthon? – kérdezte panaszosan az öreg asszony.
– Nem, – felelte Magda, – de hadd menjek el én is.
– Ki ügyel akkor a háztartásra? – kérdezte az öreg Markó.
– És ki vigyáz a fiúkra? – kérdezte az öreg asszony.
– Oh! – mondta Magda, – a fiúk…
Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor
anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de
folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:
– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… kezeskedem, bátor vagyok
kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…
Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú,
ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.
– Nem, – mondta, – az nem lehet, akkor nekem kell itthon maradnom.
– De kérlek, mama, – szólt közbe Ilona, – nem lehet, hogy…
Az öreg Markó félbeszakította. Kilobbant belőle a haragja.
– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, –
kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd
egyszerre?
Magda hidegen nézett vele farkasszemet.
– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét
dirigáljam, – felelte nyugodtan.
– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem
szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én
akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl
szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az
utolsó percben.
Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem
tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:
– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja
azt, amit rárovunk. És én így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy
mindent magára vegyen.
– No tessék! – mondta az öreg hangosan.
Odafordult Magdához.
– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni?
Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda
kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.
Előrehajolt.
– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon
maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj!
Szégyeld magad. Fuj!
Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a
mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.
– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt
nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a
dolog.
Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé.
Szégyenében még jobban ordított:
– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva
indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.
– Hát majd megyünk holnap, – szólt halkan Ilona.
– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának
úgy tetszik? Nem. Arcátlanság az utolsó percben ilyenekkel jönni.
Komiszság. Komiszság.
– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én
itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.
Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt
előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.
– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én
ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.