Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak
idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem
nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott.
Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is
mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint
külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő
hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori
csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga
külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az
osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez
utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s
rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg
harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis
csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten,
különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le,
ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta:
a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz,
hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor
mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött
írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról
mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle
okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily
példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“
Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de
azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az
árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török
katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével,
mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az
élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás
háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi,
a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori
hangon vezénylé:
– Osztály, jobbra nézz!
Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy
mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok
elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot
meg kell tartani.
Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban.
Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete
alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó
borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és
okarinán furulyázott.
És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott
némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama
szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak
arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre
kocsiút nincsen.
Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról
fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt
használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak:
tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni
úgysem lehet ott semmiképpen sem.
Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül
és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud
járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan,
de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg
van rakva teherrel.
Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta
öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a
vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.
No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott.
Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott
gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak
volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle
hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt,
másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is
fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig
vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen
kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a
császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a
katonabörtönbe. No jó.
Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a
haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a
tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre
kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi
tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás
szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a
sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet
felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből
való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek
neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő
honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja.
Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be
a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.
Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem
voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is:
köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.
Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár
csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a
faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a
tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az
ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek
hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni
távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a
gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek
belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál
a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni
tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch,
Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.
A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal
katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat
elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:
– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul
komandéroznak…