Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé
hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában,
továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy
ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak
az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet
tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy,
valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a
pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De
még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor
is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira.
Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek
ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen
otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü,
vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem
újkorában veszik, hanem a _szögénypiacon_, amely név alatt a zsibárusok
társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit úri családok adnak
el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett
belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a
legócskább is.
Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól.
Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint
az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan
járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért,
libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis
leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják
a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán
eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy
aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy
távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a
városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s
vinni kellene kifelé.
A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik,
nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is,
hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok
zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet
elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert
ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, minek megfelelőleg van is a
faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a
tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen
jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan
döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg
attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a
Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy
éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban
is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János,
akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora
reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál
a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon
szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel:
– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen
kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a
csípős bögölylegyeket piszkálni.
Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják,
István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is
rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak,
hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy
melyik melyik. Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a
hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll
a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz
le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni
kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s
elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A
buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább
a felhőket vizsgálja.
– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott
füstöl?
– Az a gőzfürdő.
– Aztán abban a gőz fürdik?
– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen
ismerős e dologgal.
– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább.
– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.
– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e
furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei,
amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj
után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között.
Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a
fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke
alighanem mindjárt hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint
a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja
bizonyosan az anyja.
János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni
kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy
pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor
jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a
másikba.
– Köll nyóc negyven?
– Nem köll, int a szalonnavágó bicskával János.
– Hát nyóc negyvenöt?
– Nem. Nyóc kilencven az ára.
A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy
otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya
szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz
folyamodik.
– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti
egy cendzál.
– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól
semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…)
Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi
szomszédhoz:
– Kend milyen árban tartja?
– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a
„felebarátom“-nál fogva nazarénus.
– Tiszta a buza?
– Tiszta, egészen tiszta.
Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is
megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel:
– Nyóc nyócvan.
– Nagyon meg van kend bukva, – mondja az ügynök és tovább halad.
János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is
ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak
kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a
piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen
szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza
Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán.
Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket,
Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a
zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába
önti.
– Adjon Isten ezör ennyit, – mondja Czicza Miska, de János rámordul:
– Ne parancsolgassék kend Néki; ád az úgy is, ha akar.
Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert
úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza,
ami az eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen
nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes
dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné
meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos
lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a
zsákra s önkénytelen mondja:
– Ejnye, de szép buza. Milyen tiszta!
– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel
a szerfölött való tavaszi esőket.
– Maga termelte? – kérdezi az úr.
– Nem, – feleli János, – én csak elvetöttem, a föld terömte.
János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való
mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb
mulatságok közé tartozik.
– Nyolc hetven, – szól az úr.
– Nyóc hetvenöt, – válaszol János.
Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap.
Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti,
fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy
a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! –
szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – Öhetnék
vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már
várjon egy kicsit.
A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé,
miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a
céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást
komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna
behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel
védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék
ki.
– Nincs nekem annyi hetvenöt krajcárom, – mondja a kereskedő.
– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki
előbb.
Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar
rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény
belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi,
amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így
megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes
ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott
tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár
nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő
szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé
társalkodik s egy, vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg
őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman
megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és
szemlélődik.
– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy
fütyülő-cukrot?
Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg
fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele.
– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de
nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát
most már melyik köll?
Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor
mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell
mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás
gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most
már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába.
Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú
szivart szív.
A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál
megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső
lónak nem való a belső víz…)