Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak
belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt
hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a
Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül
csendes nyári reggel volt. A tulsó parton, az ártéri füzesek között
fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske
köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak s
feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe
vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez
az ősfolyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól
következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s így nagy apadások idején
nincs annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak, külön,
halkan, hogy semi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashídak lomhán
állnak fölöttük, öt-hat lába van egyiknek-egyiknek, de egy lábat se ér a
víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert
ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy
megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton
hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsónak lassan
halad a közepén; az az ember, aki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget
a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend
van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi
gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az
iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az
ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek
voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A
kövek között apró halak kínlódnak s vetik magukat jobbra-balra,
igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a
parton. Van ott aztán azonfölül törött bögre, bádogkanál feje s egy
nagydarab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt
vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű,
amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad s fehér
virágját hullatja a tátogó apró halakra.
Odább a kövek közt mozog valami feketeség. Közelebb érve, látnivaló
volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán.
A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos
tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar
ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a
szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre
és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.
A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy
bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három
kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a
víz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott
lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a
habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmeríté.
Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával
a kövek között. Szigoru arcu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna
a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.
– No, – mondom, – adjon Isten.
– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva,
igen bizodalmasan integetett ki.
– Hát mire végzi?
– Ehun-e, – mondta megint, – nézze. Majd főzök.
Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne
forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét,
bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a
nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplit szedett ki, vagy
három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta
most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat
utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le
ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, ketté vágta, a darabjait
megint csak kettőbe s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is,
amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy
szinte a válláig elveszett a karja benne.
– No, – szólt csöndesen, – gyüssz vagy nem gyüssz?
Gyütt. Egy szép fej vöröshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával
már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a
bicska lapjával nyomta széjjel.
– Ereggy a többi után.
Az is a vízbe került, amely már főni kezdett.
– Hallja, – szólt megint az ember, – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre
több a világon, akibe így megforrjon a víz…
Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De
bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert
cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy
bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A
kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben
fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a
bögrébe a zsírral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el
nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van
az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között.
Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől
érje a láng.
– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat, hogy
megfől.
– Gondolom, várja is már.
– No, – felelte, rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még
nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.
Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele,
főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy
kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s
ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.
– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja, – mondta.
– Aztán elég lesz ez reggelinek?
– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az
iszákban… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli,
egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?
Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten,
elgondolkozva tekintett szét a vízen.
– Az ám, – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat.
Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A
burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már
most elemelte a tűzről. Újjai meg sem érezték a bögre fülének a melegét,
mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg
étel. A két térde közé szorította s újból benyúlt az iszákba kenyérért.
Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét,
fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni
s fújta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a
paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.
– Ízlik, látom.
– Hát igen, – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott
egyet a vállán. – Nekem jó.
Ez az étel pedig, amit te főztél, már csalogat erre valakit. Ez a valaki
egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzűllött apróságok, akik, ha
halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a
hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas,
akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan
lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó
távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az
étel szagával.
– Hát te, csipisz, – szólt rá az ember, – mit bámulsz?
A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a víz felé
fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, aztán vissza, amerről jött.
A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember
belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte.
Azután a gyerek után kiáltott:
– Te.
Hirtelen visszafordult a fiu.
– Gyere no, – intett neki, nyújtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de
sebösen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…
A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a
kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve
pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros
kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot.
Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé:
– No, – kínálta békülékenyen. – Ne.