Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli
már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett,
mert apránkint föltámadt a szellő.
Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a
vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.
– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy
éppen téged traktálunk kásával.
A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s
ott lármázni kezdtek nagyon.
– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót
húztam a Makszi fejére.
Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az
ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:
– Anaaa…
– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek
már, kis pulykáim.
Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:
– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.
A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.
– Gágá, – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.
A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü.
– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjút. –
Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg
a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.
Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.
– Apja, – mondja, – apja!
Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.
– No, mit kell mondani? – kérdezi Viktor.
– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észretérvén, szintén szól:
– Addon Iszten ló loddalt.
– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között.
István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az
áldott homokból.
– Újság van, apja, – szól Viktor mosolyogva. – Nagy újság.
– No? – mondja Máté.
– Hát nem látja kend?
– Újság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélek rá.
– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.
– Hát? Mond no, ha tudod.
– Hát épp ma két esztendősek a gyerekek.
– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök,
iftyurak?
– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.
– A! Búbocza! – mondja Pista is.
– Ugyan, hát mit adjak nekik? – szól Máté.
Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk,
csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju,
mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a
dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán
hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat
lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és
két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.
– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen
vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek.
– Péz, – szól Miska.
– Péd, – folytatja Pistika.
Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.
– Ni! – mondják egymásnak.
– Az enyimek, – szól Viktor.
– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen, – felel évődve Máté.
Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla
sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:
– Viktor te! Vidd be a gyerekeket.
Az asszony kilép:
– Miért?
– Úgy nézem, föltámad a szél.
Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp
hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zúgás következik és végigvágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog
a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél
alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár
elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál,
a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban,
becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró
csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s
a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől
elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb
száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy
egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet
látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs
levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg
törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik
s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír,
a röpülő homok úrrá lett az emberen.
– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.
Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi
még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar.
Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.
A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a
fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se
árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s
minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az
ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az
ajtót, szemközt ér vele.
– Viktor, – mondja megtört szomorúsággal, – látod-e? Látod-e? Nézd,
nincs semmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvette. A balkezével
járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk.
A szeretett ember könyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.
Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
új krajcár és kínálva nyújtja az apja felé:
– A! Apám! Pénz!
Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kínálja vagyonát:
– Péd! Péd!
Fehér Máté letérdel az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.