Vásár

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért

Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi vennivalója nem volt

éppenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ád

pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik

aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt

megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra

kaszanyélre sajnál, mégsem sajnálja magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent, – mondta otthon, – ilyenkor sok mindenféle

mutogatások vannak, azokon az ember eszmélkedik. Aztán a gyerekeknek ez

gyönyörűség.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány

kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a

menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor leánynyal

és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a

tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy.

– De talán még akkor se menne, – véli Vadlövő, – ha a fizetését nem ott

adnák oda neki.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig

tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra? Már a városban igazán

az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más

oldalról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A

gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem

lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap

szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új

ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta,

száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a

gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyúk még fönn van az égen,

amikor Vadölő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az

öltözködéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár

apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán

kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy

most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ottmarad a

béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a

kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre

ülnek a subára. Gyü no, Isten nevében, – szól a lovakhoz s vidáman

kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben

megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s

most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István

hallgatja, elmosolyodik s figyelmezetetőleg oldalba üti könyökével az

asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s újra tömi.

– No, még ez a pipa, gyerekek, – mondja, – aztán ott leszünk a

tetthelyen.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá

vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s

kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No, – szólal meg haragosan Vadlövő, – ezt a két gyereket csak nem

akarja megvámolni? Nem eladók ezek.

– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.

– Hát a magunk étele, kulacsa, kenyér, szalonna, sült hús, füstölt

oldalastól, mög egy kevés kalács a gyerekeknek.

Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani

akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szegények is, de jól élnek.

Így aztán mennek belfelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol

megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van,

amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember

gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.

Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édesapám, – mondja, – vesz-e kend nekem olyan labdát, amelyik fölmegy

a levegőbe?

– Jaj, cselédem, – feleli az anyja, – drága az nagyon.

– Aztán, – toldja Vadlövő, – ha egyszer elszalajtod, soha többet utól

nem éred.

Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.

– Majd veszünk mást, no, – biztatja az apja. – Van itt mindön, még

tengöri herkentyü is.

Lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel

találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt

szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s

föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu

új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

– No, ez a bot hosszu egy kicsit, – szól neki Vadlövő. – Mért nem vettél

rövidebbet?

– Hát hosszúnak hosszu egy kicsit, – feleli a csősz, – hanem hiszen le

lehet ebből vágni.

– Felülről? – veti oda István.

– Fölülről? Mér fölülről?

– Hát hiszen fölülről hosszu, – évődik tovább a gazda a csőszszel.

Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végignézik a belső

vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok

vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is

kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván, kérdő tekintetet

vet rá.

– Jobb a mienk odaki, – szól az asszony.

– Nono, – adja rá a helybenhagyó véleményt István.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más

tennivaló nincs, mint haladni ki a komédiáspiacra, mert az lesz a

gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van és sok mindenféle sátor körül

tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a

csengetyűt, a nagydobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a

komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös

számmal, aki hajt a szóra.

– No, Viktor, – mondja Vadlövő a leányának, – ilyen muzsikára tudnál-e

táncolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már

sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,

akit kézen fogva vezt a sokaságban:

– Ugyan ne maradozz el mindig…

De bizony. Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle

mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van az

óriási hölgy Sziléziából. Egy sátorban van az és kívül ki van festve

egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van

festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig

kimaradt.

– De szemtelen, – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik

vállát:

– Hát ha ez a kenyérkeresete…

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálcával mutogat. Azután egy

nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen

odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a

szász nedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilenc

centiméter. Ed sumába a három méter és húsz centiméter megy a magasság

és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne

mulaszom senkisem az olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem

mindenki pofon…

Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:

– Üssön a ménkü.

Azt mondja a kíváncsi Énok:

– Aztán, apám, igazán óriás?

– Ugyan már, te… – feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a

bemenésre kösse magát a fiu, – hiszen ha az volna, ebből az alacsony

sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzatja magát,

vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor

következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van

az oldala aggatva kívül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez

valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfürer Gera Pétert meg is

lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy

vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett

halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből

kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a

pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és

árvalányhajos kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol és

közben fokossal mutatja az üvegkosarakat:

– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat

figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

– Lessük: ki mit nyer, – véli István.

Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja

kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó

szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt.

Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap

láncostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan

vágygyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg

tiszta színaranyból van ez az óra…

– Hogy hívnak, kis öcsém? – kiált rá az úrféle.

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai és

bátran felel:

– Engem hívnak Vadlövő Énoknak.

– Nohát akkor neked adom ezt az órát.

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban

támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.

Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

– Édös anyám, nézze már kend is…

Az úrféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most

nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami

híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,

bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Ugyanis ki van az oldalára a

dolog festve, egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán

következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik

sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát

elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a

pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.

– De hogy van az, édesapám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejét, – vígasztalja az apja. –

Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes

lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a

francia országból és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés

és ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat

húzgálnak és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok

ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét

kihoznak. Három ember, továbbá a híres oroszlánszelídítő hölgy áll az

emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit

mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak.

Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint

Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig,

különösen a tevét.

– De csúf apád lehetett, – mondja neki István.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek

néznivaló, de a fülük már megunta a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt

a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy

a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi

méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai

emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon

emberek szívét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván, nyilvánvalóan

fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.

– Gyerünk, – mondja Istán és szavának senki sem mond ellent.

– Gyerünk ám, – mondja a felesége, Kiskabók Apolló, – mert már a

gyerekek is nagyon éhesek lehetnek.

Viktor azt mondja:

– A szemivel nem lakik jól az ember.

Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik

kocsiról való derék, becsületes, jó ember, (neve nem tudatik), csakugyan

megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából

Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kínálja a jó embert borral.

– Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom, – szabódik amaz kenetes

hangon.

– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.

– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja, – mondja megint az újhitü.

– Hát akkor Isten fizesse meg a szívességét, – szól Vadlövő és kezet

szorít az emberrel.

– Ő már meg is fizette azt nekem.

Fölülnek a kocsiba, ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,

meglappad, mire a végit érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István

s nyújtja a többinek.

– Már csak csunya állat az a teve, – mondja egyszer.

– Vagyis a sivatag hajója, – teszi hozzá a túdós Énok.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,

útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a

szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki

a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s

hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s

előkotorászván zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a

gombját forgatják, forog a mutatója.

Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:

– Látja kend, most a képüket le lehetett volna vetetni.

– Lenek le, – mondja gondolkozás után válaszadásképp István, – de minek?

Ugyan hová tetted volna?

– Hová? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos meg a

király képmása közt éppen elfértünk volna a falon.

Vadlövő nevet:

– No, ezt megént eltaláltad, – szól. – Éppen mi vagyunk azok közé valók.

Apollónia kissé ingerülten vág vissza:

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik

futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek

után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt s azután, hogy

válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat

ne hozd elő, lelkem. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk.

Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul

elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén

gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.