Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét
nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a
kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert
elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő
túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált
arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor
áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős
Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer
innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál
fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz
majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe
vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen
belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni.
Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem
pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán
csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka
dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az
ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly
erősen igérte.
Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:
– Ugyan ne szaggassátok az ember szívét…
A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban
a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák
közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között.
Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe
foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos
nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is,
mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő
tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a
bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló
eleget.
Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság.
Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy:
– Otthon már járnak a betlehemesek.
Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?
A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben
fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze,
hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet
senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra
és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is
lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az,
mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy
hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen
arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.
Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan,
nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.
Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga
valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem
bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kívül kell szomorkodnia.
Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.
– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek
Magyarországból!
Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak,
de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!
Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar
vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek,
mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak
ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok
szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép
boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre
kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi
lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám,
nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az
öreg szüléméktül való?)
Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami túlságos nehezen.
De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.
Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.
Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van
valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.
A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő
szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon.
Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új
nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett
a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött,
soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.
Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár
egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt
olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler a hóba
térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.
– Nini, – mondta, – még meleg.
Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:
– Emberek, élnek még a fecskék.
És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich
Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud,
mert meleg kell ide.
A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és
keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején
csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket
lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak
amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak,
egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak
azok!
– Néd-e, mán éled!
– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!
Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és
széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében
le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a
komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely
feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak
feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe
baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak
vélte a fecskék részére is.
Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek
érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy
sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott
szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.
Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik:
– Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…
Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk.
Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.
– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem
bírta állni: arról is lepergett.