Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy
egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi
külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön
a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül
nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer
forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná
a gazdához, mondván:
– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze
nélkül kódorgott erre felé.
Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi
vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott
lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király
kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely
kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne
ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy
vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen
tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon
ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem
tud.
Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen
szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére
fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy
az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb
földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó
emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az
italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez
nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a
csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a
napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos,
részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a
kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a
„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga
beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó.
Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal
imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató
ebre:
– Ne ugass, kutya, a gazdád se ugat.
A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a
Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a
pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet
mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek,
hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében
meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni,
mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan
eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró
csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót,
amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni,
arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen
komolyan őrizné egész éjen át.
Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége,
aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az
asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami
szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is
van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy
nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe
kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog
vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek el a mérges vasbikák a
tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely
kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott.
Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora
fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni
lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis
félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti
vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora)
ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a
városból, hol gépet, hol gálicot.
Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd
ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők,
földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két
oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem
bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk.
Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új
mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak
olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként
nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy
igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása,
sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze
vidéken kalandoznak. Ellenben Vince bácsi csárdája pedig tökéletesen itt
van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.
Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s
rendelést tett ital irányában.
– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a
vonal.
Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is
fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a
bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása
azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem
érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező
észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot
szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az
esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel
sem törődött.
Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira
hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová
löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az
asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az
érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében
szelíden elaludt.
Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukuríkulván, az eb is
fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet
kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert
ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s
lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az
udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet
adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon)
s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása
helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a
nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis
ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.
– Teca, – szólt az asszonyhoz rekedten, – Palika hun van?
– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna?
Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte?
Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes
rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván,
(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy
jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s
megindult.
– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?
– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a
Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön.
Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem
hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást,
amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak
előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol
bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk
alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná
az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott,
csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen.
Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős.
Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott
szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem
látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, –
gondolta Kása, – itt a halál.
Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy
olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e
gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin
bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán.
Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis
ember ingujjban és kiabálja:
– Kása bácsi, Kása bácsi!
Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való
szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta
a fiút és teljes meggyőződéssel mondta:
– Palika… Palika…
Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem
ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:
– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?
– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót
láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele
magának elpányvázni.
– Kár, – vélte a gyermek, – hogy el nem pányvázta.
Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte
sietve hazafelé.