Úgy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert
ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy
szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem
ér az semmit. Szűk a víz s a hajónak nekifekszik a szél, bármint
kerülgeti, csak kifújja a parthoz a víz közepéről, de ez még szerencse,
mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violenciába az
égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát
ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.
Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a
nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska,
nagyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer
fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi
intézkedést nem tettek egyebet, mert úgy volt, hogy mihelyst eláll a
szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában
sohasem egy.
Hogy hátha halat fognak, a picéket is kivetették, ami állandóságra
mutat. Kiskovács Mihály evedző legény pedig be akart menni a hajóházba,
amikor rámordul a kormányos:
– Mit akarsz ott?
– Hát majd a brácsát leeresztöm, – felelte Kiskovács. – Úgy lehet, rák
is van itten.
– Hát rák löhet itten, mert épp neki való partos a part, az bizonyos, –
vélte válaszadásképp Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen
talán ez az egyetlen hajó, az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg
a szobába nem mégy be, Kiskovács.
– Nem, – kérdezte Kiskovács Mihály, – pedig olyan rákot ehetnék volt a
nép, hogy csoda.
És szétnézett a víz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez
meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából
a víz.
– Már mindegy, – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek
halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót,
eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem lehet
most kihozni.
Kiskovács elment a hajó orrába, pipázni a többihez, András pedig ült
tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé gurítva. A szél
egyre erősebben járt a víz fölött, a kikötött kormányrúd nyikorgott, a
kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és
szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.
– Ej, – gondolta, – ott a túlparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem
birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?
Bábocskaynak a fia vasútas Belgrádban feleségestől. Annak viszi most a
pár cserepet, hogy mégis otthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak
a szép zöld levelei közt tekint ki az idegen föld népe közé a fiatal
asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is
keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a
partról nagyot kiált valaki hozzá:
– Hej.
A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a
vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s úgy került ide a partra.
Azt kiáltja neki vissza:
– No.
– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.
András kötözi a virágot s kiáltja újból:
– Ez itt hajó, hé!
– Annyit én is látok, – szól a csendőr ingerülten.
– Ha látod, mit kérded, – felelé Bábocskay.
A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és
mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a
járón halad a kormányos felé, azon emberek ügyetlenségével, akik nem
szoktak ilyen vékony úton járni.
– Jó lesz egy kicsit vigyázni, – inti gúnyosan Bábocskay, – ebből a
házból nagyon hamar ki lehet ám érni az udvarra.
– El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:
– Hová való hajó ez?
András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ültőhelyéből:
– Ez a vízre való.
– Hogy hívják?
– Nem hívják ezt sehogyse, hanem hol a víz viszi, hol a ló húzza. A neve
pedig, – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején, – szent István
királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.
Amaz nem elégelte be még a kérdést.
– Honnan jön?
Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé:
– A város alul, – jelenti ki komolyan.
– Ej, – kiáltja a csendőr türelmetlenül, – hát micsoda város alul? Sok
város van felülről idáig…
– Van ménkü, – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul jövünk. Odavaló ez
a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol, ha valaki bejön a hajóra, jónapot
szokott mondani.
A csendőrnek semmi módon sincs ínyére a beszéd.
– Ne leckéztessen itt engem, – vág vissza nyersen, parancsolólag. –
Feleljen, hogy hová mennek, mit visznek, miért kötnek itt ki? Ismerem
már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.
András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván
magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek
Belgrádig, bizonyosan megfogja újból az ág. Lehelyezi a kis székre és
amint guggolásából fölemelkedik, azt kérdezi a csendőrtől:
– Maga?
Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe.
Ott van ugyanis a masinatartó.
– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem így
beszélni?
András már előhúzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas
gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb
fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a
jövevényen.
– Hát kicsoda maga? – kérdezi.
– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?
A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájába
fogja, félre fordítván. Azután úgy mesterkedik, hogy a dohány a szél
dacára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a
tűz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:
– Nem.
– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?
– Azt látom, hogy csendőrruha van magán, – mondja Bábocskay. – De azt
mondják, nem a ruha töszi az embört…
A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a
világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.
– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát, – ez teszi-e az embert,
hajós?
Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna.
Egyenesebb is lesz, és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu
pillantásokkal nézi végig a csendőrt.
– Hát, hogy azt teszi-e, azt nem tudom, – adja most már föl a szót
lassu, erős ropogtatással, – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok
a vízbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten,
előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga
kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikaja vagyok? Hé vagyok magának, én,
Bábocskay András, első kormányos, adófizető polgár? És István szent
királyunk hajójára úgy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon Isten?
Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a
becsületes embert hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a rácok
közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András, és úgy
szorítja bele a pipát a szárba, hogy makkban ketté törik.
– No, nem úgy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a
beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre
járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.
– Ha kivert a szél, – mondja Bábocskay.
– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…
– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.
– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A
kötelesség kötelesség.
– Azt neköm ne tanítsa. Voltam én már zajlásban a víz közepén a hajóval,
hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.
– Az szép dolog, – mondja a csendőr.
– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András, és vízbe dobja
a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.
– Látom.
– Nohát. Az én fiam már vasútas odale a Belgrádba.
– Az enyim még iskolába jár.
– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!
– Az ám, – mondja az őrmester, – kettő.
– Ne mondja! – fűzi a beszédet András. – No látja, mibül lesz a tallas
egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak így azokat is katonának
akarja adni?
– De tanulnak azok, – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja
engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.
– Lássa-e, – mondja Bábocskay András, virzsinyia módra kezelvén fogai
közt az üres pipaszárat, – abbul úr lesz. Hej, a fej, a fej, csak más
az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt
zsandárkodik.
– Hát úgy van…
– Bizon, – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám
különben. A fiúnak nyitva a világ, röpülhet, én mög, látja, csak itt
vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem
tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e, vagy Oláhországban?
Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet,
megkínálta a katonát:
– Üljön hát le egy kicsit.
– De köszönöm, – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez.
– Nem azért jöttem én.
– Tudom, tudom, – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok,
azt úgyis beraktam már a hajó fenekébe otthon, ahhoz pedig nem juthatna,
mert háromezör métermázsa búza van fölötte.
– Az úgy van, – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a
fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis
mostanában nagyon hordják a sót kifelé.
– Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni, ha
akar… Ehen, – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?
– Minek?
– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá,
möghívnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő
sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a
bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolítani.
Tudja, ez belehány mindönt egymásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz,
úgy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü
kölök… Jó az, tudja, nagyon. Melegít az ilyen.
– Már köszönöm nagyon, kormányos úr, – szól a csendőr, – de nem löhet.
Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.
– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –
A csendőr vállára vetette a fegyvert és kezelt Andrással.
– Jó utazást, – mondta. – Mikor mennek el innen?
– Már azt éppen nem tudom, – és körülnézte az égi tájakat András. – Amíg
a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sínön mögy, mint a
gőzkocsi.
Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a
földre.
– Isten áldja mög, – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége,
kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még
maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egy ideig, ha vissza nem
kiabálja a széllelbélelt Kiskovács Mihály:
– András bácsi, hej!
– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.
– Be löhet-e már menni a szobába?
– Nem. Minek?
– Só köll a halba.
Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón,
a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.
– Inkább ezt nyitom ki, – mondta András, – mint a szobaajtót. Emeljük
no.
Ketten fogták a gerenda végét és föl bírták emelni, úgy, hogy a
kötéloszlopra tehették.
Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda
végét, benyúlt a lyukon és egy marék darabos sót húzott ki belőle.
– Ne, – mondta, – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.
– Hát az agár elment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.
– El, – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda
tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…