Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége.
Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy
nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz.
Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a
jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a
lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt
hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.
– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint.
Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig
rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek
gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát,
kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már
nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.
A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a
legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében
van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház
nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt
mondja az embereknek:
– Jobban táncoljanak kentek.
A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a
csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan
szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.
– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal
folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.
Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset
ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében,
azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő
mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.
– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik.
– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli
árak kitapasztalása szempontjából.
Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy
ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése,
hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a
szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés
hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett,
miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat,
így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a
szőlőt.
A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort
nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik
nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét
ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak
fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi
a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint
annak, aki jobb áron veszi.
Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba:
– Szödik-é erre?
– Szödik.
– Kicsoda?
Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az
útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az
elintézni valót, a gazda elé jutnak.
– Adjon Isten, – mondják.
– Adjon Isten, – fogadják.
– No, – mondja a koma, – hát mire végzik?
– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli.
Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája
orrát az ostor nyelével:
– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek?
– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?
– Szödöm.
– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor.
– Hát kit így, kit úgy.
– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az
állát a kezefejével.
– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást.
Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor
pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.
– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két
esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az
üdő.
– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az
árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt
érte.
– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király.
– A király?
– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán.
Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az
emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy
ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.
Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak
a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a
termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.
Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval:
– Adi-e?
Már, hogy a tőke a fürtöt.
– Adi, – felel a másik, állva a homokban.
– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz.
– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó,
ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.
Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék
egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik
magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz
közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki
kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint
egy kis magyar hold.
S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj
serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost,
a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám,
de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi
bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell.
Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot.
Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e
valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.
Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a
vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas
almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova,
bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon.
Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a
csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki
ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon.
Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának
suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás
veszi ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána
vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált
el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a
kapás s az udvarra fekszik subában.
Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj
nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a
másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a
sírból jönne:
– Kukoriku…
Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról,
mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a
tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl.
– Dologra, embörök! – kiáltja a subából.
Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be
a legények elől).
Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között
hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek
a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai
őrtállás után nyugodtan elalszik.