A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok
alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják
fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet
fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát
mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy.
A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a
kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz,
kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a
csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott
tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak
némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s
visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a
citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat
tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr:
Csináltatsz-e rózsám diófakoporsót?
Csináltatok, csináltatok márványkőkoporsót.
Megismersz-e engem három leány előtt?
Megismerlek, megismerlek egész világ előtt…
Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban,
mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett,
bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert
nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember,
asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is:
hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv,
nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan
üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.
A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak,
tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part
felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A
kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról
leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A
legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a
Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte,
hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.
Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze,
hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak
letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a
kormányosnak:
– Ha partot érünk, lemegyek a hajóról.
Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement
emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat
törődött vele: egy emberrel mindig elbír.
Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt
nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából
macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a
basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez
volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami
Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy
ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál
is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a
kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést
nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt
s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé
fordul.
A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy
gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta,
hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a
hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs
udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó
orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi
a tyukot, kiemelik.
Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos
kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a
vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret
soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett
egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még
sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.
– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen
előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony
az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony
későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.
Megy lefelé a gyerek után.
A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz?
Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült,
emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki
nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még
a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s
így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part
felé tartott vele.
A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a
limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a
hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar
keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:
– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!
Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe
ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem
szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint
már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte
azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A
kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni,
mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek
hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott,
vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta:
– A reperálást kend fizeti.
Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is
történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová
kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor
szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó
fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját
összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a
hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.
– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet
nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim.
Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.
– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?
Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak
nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő
gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha
észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.
Azt mondta Mihály:
– Mondtam, hogy lemegyek, hát lemegyek. Meg lehet nézni a holmit.
Vetró Barna rekedten beszélt:
– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy
bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik
tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél
el, mikor mondom, hogy ne menj el.
Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak
nyakassága között lévén, elfakadt sírva:
– Mihály, ha istent ismer kend…
Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit
átkarolta:
– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén,
ki húz ki engem másszor a vízbül?
És Vetró Barna szólt:
– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.
De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról
leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.