A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte,
hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról.
Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a
fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely
kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak
alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen
egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
zajlásban parthoz tudnak állni.
Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl
a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne
túróslepénynyel rakni ki az útcákat.
És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török
Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint
Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt,
legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott
vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol
aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.
Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
végtére a hajó.
– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos
Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát
viselt.
– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza
érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom.
Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a
hajóból.
– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak,
amin visszamászott.
Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén,
baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem
tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná
megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy
negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg,
ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra
s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy
ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó
lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent
Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a
vizeknek.
És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így
látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény
a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a
keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt
mondta:
– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
történik.
És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai
telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a
Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az
oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán,
úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a
szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:
– Úgy nézem, belefordulunk…
Azt mondta erre Kalapis János legény:
– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
forduljon amerre tetszik.
Török idegenül nézett rá.
– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?
– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem
fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért?
Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
Inkább ehelyett csak azt mondta:
– Hát ugyan hogy mentek ki a partra?
Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan
feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony
zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő):
– Majd kihajítom én!
Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a
fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt
Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé.
Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.
– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
suhogtatással eresztette ki a kezéből.
Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet,
szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.
– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?
Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon,
azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait.
– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis
árváim…
Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és
én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?
– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a
felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember
és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos
zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.
– No, – mondta az ember, – aki akar, az mehet.
A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn
járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely
tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal
lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy
szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
Kanizsay Ferenc maradt.
– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a
partra, hogy postára add.
Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g
betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van;
ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
névben lehet különbség):
Tisztelt gazda uram!
Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven
gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben.
Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent
Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot,
gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A
levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.
Török Mihál.