Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A
régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab
parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron
jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha
belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha
beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy
szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai
Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző
állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.
S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult,
indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.
Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg
a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma.
Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött.
Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt.
A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb
elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet
mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel
megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.
A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott
gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény.
Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul.
Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok
kíséretében veszi ki a pipát.
Azonban, ahogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében:
– Hopp-hó! – mondja. – Hol a pénz?
A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de
hát azt látni kell.
– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell
azt nézni.
Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek,
s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal.
Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék
nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé.
Halbőr a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák
között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a
szakvéleményeket.
– A szélsőhöz, – mormogja lassan a koma.
– A szélsőhöz, – hagyják helyben a többiek.
Elmennek a két sor közt és megállanak a szélső suba előtt.
– Suba köll, – mondja Halbőr János.
– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a
legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.
Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze
nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy
a napfény rájuk vetődik, megragyognak.
– Mint a valóságos selyem.
Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem
lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:
– No, kit így, kit úgy.
A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy
áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.
Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a
subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával
hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a
kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából.
Alig egynéhány.
– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan
subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma
már nem csinálnak olyant.
– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.
– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak
olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.
Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít
neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az
alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni
az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé
meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való
viszonyát is.
Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol
kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja
magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség
jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka
látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.
Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton
vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi
dolog.
– A színe se az igazi, – mondja kedvetlenül.
– Dehogy nem, – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.
Csap egyet a levegőben Halbőr s megvetőleg dobja le a subát.
– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem
tetszik.
Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati
bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.
– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.
Belécsippent a két ujjával egyes helyeken.
– Mint a patyolat!
– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az
ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért
akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.
Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári
állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt
így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a
tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.
– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.
– Harminc forint.
Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a
kereskedőre.
– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe
menjen a szó.
– Harminc forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.
– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.
– Nem, új forintban.
Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi
vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást
deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru
emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz
a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.
De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a
subát maga körül és rátámad a suba-árusra:
– De hát maga-e az a Kis Mihály, akit én keresek?
– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a
szegedi piacon, ismerheti a nevemet.
– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás
mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.
– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a
subás.
– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.
A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is.
Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.
– Adok érte húszat, – mondja. – Nem ér többet.
– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e
a Kása András?
– Nem én, Halbőr János, a felsőtanyai.
– A Förgeteg Halbőrökbül?
– Ügön.
– Hát vigye a huszonnyolcadfélért.
Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad
valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a
kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:
– Nem köll ötért se.
– Nem-é?
– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja
haraggal. – Sohase viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó
az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna
benne a kutyám.
A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki
a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük,
hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.
– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre
volt gusztusom, ez se jó.
Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a
homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából
két tizest és odatartja a subás elé:
– Köll a húsz forint?
– Nem lehet. Nem adom alább, – szól ez ingerülten.
Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja
vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy
csakugyan benne van-e?
– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám
oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.
A kereskedő dühösen rákiált:
– Tréfáljon kend mással!
– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor.
Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak
indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:
– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás
subáért a másik szombaton.
Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.