Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató
országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő
egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak
nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket
kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak
kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak
egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes
betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett
tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva
nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy
koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a
tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal,
falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti
útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a
tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások,
miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a
földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki
beléjök mer nézni.
Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda,
hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a
Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek
mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.
Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn
egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A
kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat,
s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez
ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki
előttük.
Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.
Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a
lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen,
fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.
Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű
érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata
fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú
kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt
ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev
kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő
mérhetlenség…
Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan,
észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás
állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.
Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás
hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az
egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai
reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.
Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.
Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett.
Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe
lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az
egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű
kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki,
mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok
nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy
nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a
királyfira. – De e mosoly irtózata a vért állítá meg ereiben: a mosolygó
rémkép arcza ugyanaz volt, melyet kedvese, az egyiptusi rózsa viselt;
minden vonás, maga e mosoly is szakasztott mása az övének… S hozzá a
tigristermet. Mintha mondta volna neki e rémkép: Jer! híttál, ölelj meg.
Én vagyok kedvesed. – Még közelebb jött. Már csak lépésnyire állt
előtte, midőn Asnaphar kétségbeesve, mint ki a halál megsemmisítő
karjába rohan, ölelve, kitárt karokkal, de elfordított arczczal dűlt
felé. – E perczben minden eltünt: a puszta képe és a bálvány, s Asnaphar
megigézve, kábultan hullott le; – de nem hullott a hideg mozaikpadlatra,
hanem hullott kedves, dobogó kebelre, hévvel ölelgető karok közé, s érze
ajkán édes, édes csókot, s érze szivében édes, édes gyönyört. Kellett-e,
hogy felnyissa szemét, megtudni, kit ölel? Nem mondta-e meg neki szive:
hogy az a megnyilt rózsabimbó? Kellett-e, hogy hallja, ki ölelte őt fel?
nem mondta-e a felszívott csók bűvös édessége adójának nevét?
– Asnaphar! – hangzék az üvegharmonika hangján édes női szózat, s midőn
a királyfi felveté szemeit, csillagokkal találkozott pillantása, páros
szemcsillaggal. Könnyű fehér öltönyében, omló hajfürtökkel térdelt
mellette az egyiptusi rózsa, az ébredő arczát kebléhez szorítva. – Hová
lett ez arczról a vészt jósló igézet, e szemekből a halálnak parancsoló
erőszak? A szerelem visszafoglalá azon birodalmát, mérhetlen szerelem
szólt minden vonásból.
Ah! kétezer év előtt istenség volt a szerelem; a hány szív dobogott,
annyi világot teremte egy szavával; áldott, üdvözített, felmagasztalt,
szent volt a gyönyör, szent volt a fájdalom, mit a szívbe oltott; ha
volna még szava az emberi nyelvnek, leirni e magas szellem képét: e szó
volna a szerelem kihalt jelképének hideg mumiája.
– Örökre enyém vagy; sem élet, sem álom tőled el nem választ; lelkemhez
nőtt lelked; ha ezt kitépnéd, éltem is vele menne. Enyém vagy az Isten
előtt!
– De melyik isten előtt? – kérdé halkan, komolyan Isis papnője, az
egyiptusi szűz. Az én imámat Osiris hallgatja meg, a tiedet Ormúzd. Te a
babyloni tűz előtt térdepelsz s annak mondasz esküt: én a nap fényében
azt a magas lelket tanulom imádni, ki széttépte magát, hogy szelleme
atomjaiból embereket alkosson. A te oltárodon kialszik a reszketeg
naphtaláng, s akkor hol van az isten, ki fogadásodat meghallá? De az én
oltárom a magas menny boltja, melyen az örök nap soha ki nem alszik.
Esküdjél az én istenemre.
– S nem egyenlően süt-e a nap minden népre?
– De melyik nap? Az-e, mely a lybiai homokon eltévedt utast szomjával
öli meg, s az átkozott határt virágtalanná égeti? vagy az, mely a meroëi
hegyek mögül kel föl s virágot idéz föl a szikla ormáról s a mély
vízfenékről?
Asnaphar nem látszott érteni a kérdést. Jone szeliden takarta el kisded
kezeivel a királyfi szemeit, s midőn levette azokat onnét, ismét a bűvös
sík állott előtte, be nem látható végével; – a tájon szürkület ült;
jobbról lassúdan emelkedék föl haragos tüzű vérvörös napgolyó; izzó
fényében meglátszának Babylon nagyszerű falai, a függő kertek, az
aranyos mausoleumok és tömör bástyák, míg a láthatár tulsó felén alig
kivehető körrajzokban látszott Memphis, Egyiptus királyi városa. A
vérvörös nap az eget és földet is ily színűre festé s magasra szállt,
midőn hirtelen a balsó láthatáron fekvő Holdhegyek mögül ragyogva kelt
ki egy másik nap. – Két nap egyszerre egy égen, – s tündöklő fényt
lövellt szét a mindenségbe, melytől az saphirját, a föld smaragdszínét
kapta vissza; az ellennap pedig, sugarait vesztve, mint izzó érczgolyó
fénylett rövid perczig, azután a háta mögött kelt felhők sötétébe
visszahanyatlott, míg az egyiptomi nap, hogy még a felhőket se hagyja
sötéten, gyönyörű szivárványszalagot vont rajtok keresztül.
– Így fog elveszni Assyria napja Egyiptusé előtt! hangzék e közben
mysticus szózat, mely mintha a terem minden szegletéből jőne, szerte
visszhangzott s rezgve enyészett el a messze folyosókon, utóhangjaival a
fátyolkép is eltünt, s Asnaphar ismét a templomi teremben találta magát,
körülbámulva a merev kőcolossoktól.
Majd halla hangokat a csodás túlvilágból, andalító zenét, melynek
változatain a meglepett lélek élveteg fél álomba merül; csodák jelenései
válták fel egymást előtte magicus rendszerben, miket a fejénél ülő
leány, mint szellemországok koronás királynéja, idézett elő szeme
intésével.
Fanaticus czélja volt a leánynak, kedvesét Egyiptus istenei előtt látni
arczra borulva, élve vagy halottan!
Megmutogatta neki a magia csodatételeit, a cabbalistika rejtett
jóshatalmát; mutatta neki egy magas aknanyiláson át a delelő holdat, a
bűvésztükörben ezerszer nagyítva, az örökké égő lámpát, az örökké ép
mumiákat, a föld rejtett gyümölcseit, mik ölnyi mélyen vegetálnak a föld
színe alatt; az eleven víz erejét, mely a föld magasáig szökik, s a
mesés kigyónövényt, mely virág és állat egy alakban. Elmondá neki a
lélekvándorlás mély mysteriumait.
– Mily örökszép költészet él e hit eszméjében: lélekköltözés! ezredekre
nyuló öntudatos élet, jutalma, vagy büntetése az emberalak érdeme s
vétkeinek. Mily magasztos eszme: kinek emberalakjában a lélek meg nem
fért, ki nyomva, rabbá teremtve volt, mint ember: holta után az mint
oroszlán fog élni, haragja ordításával ijesztendi a gyáva tömeget, s
mennyire hangja elhat, királyának fogja ismerni a sivatag! Mily
vigasztaló hit a börtön rabjának, hogy ha testét lerázza magáról, fehér
hattyúvá lesz, repülni fog bérczek és tengerek felett,
országról-országra szalad szárnyaival, s úszni a víz tükrén délczegen,
szabadon! Mily édelgő ábránd: ki most hévvel szeret, hévvel és kínosan,
holta után tán arany méhe lesz, virágról virágra szálló, mézevő szelid
méh, s esténként azon virág kelyhében fog aludni, melybe szeretőjének
lelke költözött; s mily boszúálló igaz, nagy gondolat, hogy a zsarnok,
ki most népeket tapod el, s gyönyörködve nézi a más siralmait, s örűl az
átoknak, mit fejére szórnak, ha e szivtelen lény lelke egy pondróba fog
majd átköltözni, vagy egy futó nyúlba, egy néma féregbe, melyet
felrúgnak, üldöznek, melyre rátapodnak, s melynek hangja sincsen,
megtorolni az emberadta kínt, s ha e féreg, melytől undorodva fordul el
az emberarcz, mely a porba építi házát, a porból keresi silány
táplálékát, – ha tiport féreg emlékezhetik arra, hogy ő egykor népeknek
parancsolt, biborban, aranyban járt, s milliók végfalatját nyelte el egy
lakomán, lehet-e ez emlékezetnél, ez öntudatnál iszonyúbb megtorlás nagy
vétkeiért?
Asnaphar ámulva, reszketve hallgatá a beszédes leány mysticus szavait.
A templomon átderengő ismeretlen eredetű világ (tán a villanyos lég
világa?), annak csodásan izgató mágneses bűvereje, a látott csodák
változatos képe, a megragadó értelmű mysteriumok, mélység és magasság
egy eszmében, a rábeszélő szavak bűvereje, de leginkább a szerelmes
szempár édes magiája, oly felmagasztosult izgásba hozták az ifju
phantasticus lelkét, hogy elfeledve mind, mit eddig érze, a mit eddig
tudott, szíve új világot, új életet talált, elszakadtat a régitől,
melynek emlékét elveszté: mintha egyik csillagból a másikba költözött
volna.
Még nem kelt újra a nap, midőn az assyri király fia Osiris oltárára tevé
a virágáldozatot s annak esküvék meg, hogy bárhol legyen is, csatában,
viharok között, trónon vagy a sírban, Egyiptus rózsájának emléke
szívében vele lesz.