Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be
aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz
nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai
mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!
Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad,
– minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred
minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel
kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák
zengik alá tündéres ábrándjaikat.
A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely
habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány
fekszik végig.
E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból
húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.
Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas
gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott
leopard ül aranyozott tripuson.
A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a
formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja
közéjök lecsap.
Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven
smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.
Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a
napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott
annak gyémántképe.
Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek
az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ
hajnalszínt mutat rajta.
Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében
meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap
fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly
melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek,
milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a
hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az
emlékezet holdvilága…
… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint
isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt
meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette
rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak
e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott
Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi
nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája,
Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.
Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen
rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány
kezestársával együtt hazájába visszaszökött.
A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A
királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is
szíve rabbilincseit.
Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a
honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl,
hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.
Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a
fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt,
a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét;
csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz,
mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás
volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e
fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek
ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos
boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha
fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai
maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.
Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és
el nem enyészhetni!…
… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető,
ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal
s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat
ő miatta rövidséget szenvedjen.
Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré;
izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi
síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá
meg.
Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget
gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes
jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.
A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe
madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett
ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.
Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt
Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes
adófizetést bátran megtagadva.
Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni
a dolgok kimenetelét.
A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a
hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt,
utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel
verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt
tartományokat.
Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus
határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király,
elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött.
Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király
s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar
nem tér vissza többé.
Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.
De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az
ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben,
mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica
által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.
S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani,
míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig
tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott
veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez
a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.
Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet
ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel
köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte.
Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran
ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap
elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe
sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek
látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A
legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből
csak a halál gyógyítja ki…
Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú
csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva.
Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé
üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás
virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen
egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a
levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is
egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év
áldva van az Isten kezétől.
A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak
kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot,
hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem
érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.
Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még
egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy
taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű
papirnautilus.
A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.
Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó
szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a
homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után
aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést
támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok
terjengeték százágú karjaikat.
A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt
először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd
pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem
álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi
édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.
E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen
pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák
minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló
bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt
vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül
fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép
néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá
őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti
fészkök mellett kikötött.
Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is
éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és
myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás
névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a
szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó
tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon
volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben
ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a
tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó
kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, –
számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem
gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem
volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a
természet!
Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a
lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment
előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely
a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak
az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem
tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall
néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz
alól…
A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű,
egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai
hieroglyphekkel tele vésve.
Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa
állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó
zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten
beléptek, ismét aláhullott.
Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá,
melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit
Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára.
Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy
fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen
csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla
fényével a végtelenbe tünt el.