Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem
élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában
s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő
hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat
temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval
halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán
csak álom?…
Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak
egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből
faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete
tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a
földet látszik korbácsolni.
A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva,
melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a
régiek kék ezüstnek nevezték.
A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok
faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák,
emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor
emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az
alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása
homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan
szellemének.
A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér
virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér
levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s
illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a
szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a
gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben
százszor nyit virágot.
A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az
egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak
egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik.
(Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az
est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva,
nem tudni, mi czélra alkottatának.
Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és
szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és
aloébozótoktól körülzöldelve.
A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre
tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy
ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak
fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.
A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a
tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó
húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú
dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos
légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről
ligetre.
Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.
Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig
látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok
sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.
A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi
vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly
ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.
Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg
ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben
enyészik el harmoniájok.
Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű
jósfelelete következék.
– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda
nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme,
Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.
A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két
idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s
közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla
hozzá:
– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a
koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd
benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha
látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és
napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni
ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek
énekénél? mikor és hol?
… A Sphinx nem felelt.
– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével
meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek
ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki,
tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.
A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban
az oncák süvöltése hallék.
– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az
őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod
a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe
vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem
lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név,
mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.
És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja
ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.
– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig
vágott a hárfa húrjain.
Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól
mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang
utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly
rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz,
szívvel érezhető hang.
A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar
kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét
agyon fojtja.
Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az
üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.
– Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?
Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:
– A szerelem reménye.
– Mi édesebb a méznél?
– A szerelem gyönyöre.
– Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?
– A szerelem fájdalma.
És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:
– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a
pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának
nevezsz.
S ismét néma lett minden.
– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen
tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott
szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém
ragyogott.
– Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.