Nem vesz apád csibét? _Népszó_.
… Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és
tizenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány
és fél akó ser, melytől ő megijedt volna.
Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s
orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye. Szeme csak
egy vala, az is zöld, és azt is valahol misantrop vakandtól kérhette ad
usum, különben aludni ez is jó lehete. De kipótolá neki az
anyatermészet, a mit szem dolgában megtakarított, a szájban, melyen
könnyen leszaladhatott a kétfüles kancsó, ha jól meg nem fogta.
Egyébiránt beszédre ezt gyéren használta, gondolván az irás szavaira:
hogy mi a szájon bemegy, az nem rontja meg, de mi a szájon kijön, az
rontja meg az embert, azaz: tulajdonkép semmire sem gondolván, mint a mi
megharapható. Különben is csak cseh hangokat tudott mondani a jámbor,
noha harmincz éve lakott Győrmegye közepén, zsiros magyar nép közt,
kikről nem ragadt rá egyéb, mint zsírjuk, pedig a széles környékben, ha
csak a gólyák nem, ez utazott urak, más élő állat ugyan meg nem csehült
az ő kedveért, tudniillik: Hornyicsek Vendel gazda uram kedveért.
Nagy commotiókat ő tenni nem szokott; nem volt nagyravágyó. A
kályhaszegletben napestig elfülelt, nekitehenkedve a füles sörkancsónak,
s soha sem ebédelt, legalább azt hitte, miután reggeltől estig mindig
evett és birkózott étvágyával, ezen gyilkolhatlan Antæussal, kit a
hányszor legyőzött, annyiszor ismét megtámadtaték általa; s az a
kiváltságos jó szokása volt, hogy éjnek idején is fel szokott ébredni és
enni kért; s rendesen nagy cserépkanta volt ágya alá téve, tele jóféle
sörrel, csak le kelle nyulnia, hogy fülön foghassa, mert hite szerint: a
ki éhesen aluszik, Pharao király hét sovány tehenével álmodik.
Egyébiránt az ő szeméből nyilván az nézett ki, hogy egymaga el tudná
mind a hetet nyelni, ha épen az volna a kérdés, hogy melyikök falja fel
a másikat?
B–nek helyiségében ma is mutogatják, mint mázsás ereklyét,
flanellharisnyáit, miket egykor viselt, miknek egyikébe bizvást belemegy
egy fél pozsonyi mérő akármi, s ujjas felöltőjének belsejében
kényelmesen ellakhatott volna egy vándor tót család.
Kihízott képének bajusza nem vala, de még szakálla sem; mezítelen volt
az, mint a hegedűs holdvilág, s szinében égrevigyorgó, mint a basarózsa.
Szája alsó széle fölfelé huzódott, mintha hamiskodnék, szörnyű
præjudiciumára a fölötte helyezett szemnek; szemöldöknek azonban még
csak híre sem volt az egész glóbuson. Vala pedig az ő álla dupla az ő
tokájának miatta, s a két füle között csak úgy csüngött-bongott egy-egy
árva hajszál, s valamikép az, kinek nyakába akasztják ama hegedűt, mely
mégsem hegedű, hanem csak kravátli, nem férhet kezével fejéhez: úgy nem
férhetett Hornyicsek gazda az ő lábaihoz az ő hasának miatta.
De nem hiába is hízott meg ily csehül az érdemes gazda, mert elviselt
három oldalbordát, hogy az irás nyelvén beszéljünk; vagyis magyarul
kiszólván, három feleséget tett el a boldog feltámadásnapra, kik közül
mindegyik túljárt a két mázsán. De hát mi haszna volt ennyi temetésből?
Hogy magára maradt, a szakácsné kezén mindig kozmás lett az étel, a sör
megeczetesedett, a kenyérnek szalonnája is sült, a baromfiakat elhordta
a héja, persze a két lábú, szóval: kótyára ment minden gazdasága, mint a
Csákiék szalmája; míg végtére is nagy elbúsultában mit volt mit tennie?
Negyedszer is rá adta a fejét és megházasodott. Másnak egy sütésből
untig elég egy lepény, neki három sem volt elég, negyedik is kellett,
hanem ez aztán, úgy hiszszük, hogy több is volt, mint elég.
Ifjabb korában, mikor még akadt nadrágszíj, mely derekát körülérte,
mindig a szeme előtt birta tartani, ha házasulni akart, kiókumlált
szerelme tárgyának legjobb megkivántatóságait: rútnak kellett lennie az
eszemadtának, hogy ne legyen kitől féltenie; kevésbeszédünek, annál több
pénzünek, s kitanult tudással kellett értenie a pampuskasütés nemes
mesterségét, mint melyért, tudniillik a pampuskáért, élt-halt Vendel
gazda. – Három ily szép tulajdonnal ékesített nemes lélek boldogítá
immár a pampuskafalót, kik mindhárman példás erényüek voltak, idegen
férfihoz még csak szavuk sem volt, de futott is ám, míg utat látott maga
előtt, a ki rájok nézett! Azonban senki se nevezze magát boldognak
halála előtt, aztán teheti, ha kedve tartja! mint ezt egy rácz bölcs még
az özönvíz után két héttel megmondta. – Hornyicsek Vendel uramnak is meg
kelle érnie, hogy negyedszer is feltegye az Orbán süvegét, s késő
vénségére úgy feltréfálja jó magát, hogy feleséget, és pedig szépet és
fiatalt vegyen, kinek neve vala Vicza… Az első Náni volt, a második
Lotti, a harmadik Zsuzsi; mind igen illendő, jámbor, istenfélő nevek.
Hej Vendel, Vendel! miért kelle tenéked Viczára akadnod? olyatén
Viczára, ki a két szemével kicsalta volna a napot a felhőből, s egy-egy
hamis mozdulatával még az aludttejbe is életet bűvölt. Olyatén Viczára,
ki teneked pampuska helyett oly boszorkánypogácsákat sütött, hogy
Saturnus legyen, a kinek a gyomra egyet bevett abból. Olyatén Viczára,
kinek minden íze csupa fürgeség és mozgékonyság vala, de legmozgékonyabb
testének azon részecskéje, melynek neve az anatomiában «nyelv», s mely
nem arra való, hogy benne, mint a czethaléban, halcsont teremjen, hanem
hogy általa, mint az égiháborúknak általa, tisztuljon a levegőég.
(Az első asszonyt is Eviczának hítták s az volt csak az egész emberi nem
keserű fátuma, hogy nem Eleonorának vagy Izabellának hítták, mert akkor
nem vásott volna tán a foga holmi pogácsaalmára, hanem maradt volna az
ananásznál és pomarancsnál és czukrosmandulánál s más nobelabb és
nevéhez illőbb gyümölcsnél. Ha én valami nagy úr volnék, szörnyen
szégyenelném, hogy oly közönséges elődeim voltak, mint az az Ádám és
Éva, kik nyers almát ettek és mezitláb jártak, tetőtől talpig mezitláb!
Fi donc!)
Alig tette lábát a békességes házba az új menyecske, lett felfordult
világ, mint ha pohár vízbe vitriolt töltenek, vagy a csíkok közé pióczát
eresztenek, felháborodott az minden fenekestől. Reggel korán kellett
talpra állni minden cselédségnek, mert a kinek a nap egyik arczára
sütött, mikor aludt, bizonyos lehetett róla, hogy a másik arczára meg
Vicza asszony tenyere süt oda. – Maga volt a konyhán, maga adott ki az
éléstárból, utána nézett az akloknak, istállóknak, pajtáknak, nem
lopnak, nem alusznak-e a sáfárok? – itt is volt, ott is volt, látott
mindent, és pörölt mindenkivel: űzte, hajtotta reggeltől napestig a ki
csak mozdulni való volt; a mit megparancsolt, azt végrehajtatta, a mit
megigért, azt ki is szolgáltatta; szóval: élő veszedelme volt a
controlleriától és dologhoz látástól elszoktatott házi csőcseléknek.
Vendel gazdának sehogy sem tetszett ez az új szoktatás. Világért sem
alhatott hajnalon túl, mert ajtót, ablakot rányitottak, hogy a reggeli
szellő átjárja a szobát. Pedig a reggeli szellő nem igen nagy patronusa
az álomnak; nem volt többé kivel összeülni s kényelmesen discurálni,
mert senkinek sem volt ideje arra, hogy csak le is ülhessen. Délesti
álmának nem vala sikere, mert senki sem ért rá a fejében keresni. Rendes
kosztra húzták, napjában háromszor tálaltak csak neki; sőt, mint ezt
többeknek sírva panaszolá, még az éjjeli ebédről is le kellett mondania.
S aztán naphosszant, hogy ő se heverjen a háznál, ha mást nem, egy kosár
hüvelyes babot szoktak elébe tenni, azt fejtegette a megszomorodott fél,
s ilyenkor búsan gondolt elhunyt három hitvesére, s a boldog napokra,
mik többé nem kerülnek vissza.
De mondhatott-e ellent? Avagy lehetne-e szembeszállni a felzúdult
zivatarral s szemébe nézni a villámlásnak? Ki nem húzná be a fejét válla
közé, ha a fejkötős Bellona csipőre tett kézzel neki fordult s
megtoporzékolva magát, neki ereszté haragja zivatarának sebes
jégzáporát, s közbe-közbe olyakat villámlott a két szeme, hogy a lélek
is megmozdult az emberfiában. A rásaszoknya[2] csak úgy pöndörült
körüle.
Tudnunk kell azonban, hogy Hornyicsek gazduram nagyszerű serkorcsmát
mért (azaz tulajdonkép: sert mért a korcsmában) a B* faluvégén, melyben
az ott szállásoló vasas német katona urak szörnyen táboroztak,
vigasztalván földi életüket az árpa levével. Itt szokott a vendégházban
ülni a gazda naphosszant, hogy példát mutasson vendégeinek, mely
példaadásnál ki birt üríteni egy huzomban egy jó pintes korsót.
Egy hosszúra felmagzott hórihorgas morva pinczér volt e csapház
Ganymédese, ki oly ösztövér volt, mint egy felkiáltó jel, s oly egyenes
orrú, mintha gólyatejet szopott volna; szája, vagy szólt vagy nem,
mindig nyitva állt, s oly széletlen volt és gömbölyűre pállott, mint egy
potykáé; hosszú, heringfaló fogai kilátszottak rajta, szemei
kikönyököltek a fejéből, buksimódra bámulva a semmit; ha valamit nézett,
mindig úgy tetszett, mintha az orra hegyével nézett volna. Két hosszú
kezén úgy ligett-lógott a két széles vörös tenyér szétálló ujjaival,
mintha nem is lennének azok voltaképen az ő öröksége, hanem valakitől
csak úgy kölcsön kérte volna, s nagy, terpedt lábait csak úgy vitte maga
után, ha ment; a haja pedig egyenesen fölfelé volt keményítve, s ha
addig a feje éles volt, ezáltal egyúttal hegyes is lett.
Egyébiránt hosszú, hegyesvégű kék frakkot szokott viselni, melynek ujjai
csak a fél karjáig értek, de a farka vége a bokáit verte; mellénye
hajdan piros lehetett, apró sárga gombra; még látszék a lehajtott gallér
alatt megmenekült pirosság maradványa; a sárga gombok azonban jobbára
csak a füleiket hagyták ott emlékül. Szörnyűkép megvásott csíkos
vitorlavászon fedte lábikráit, de kravátlijának elszabadult kötőféke
magasra állt ki a nyakából. Előüngöt viselt, s abban csehköves melltűket
vagy hármat, s ekkép brillirozott ő fényességében – mezitláb, papucsban.
Tehát nagy este volt. Szerte a faluban ugattak a kutyák. A páva kiabált
a szomszéd majorban, hogy a boszorkány is elijedt volna tőle. Különben
nagy volt a csendesség az egész faluban, elült minden lélek a verebekkel
együtt.
Hanzli úrfi becsukta az ablaktáblákat.
(Húztuk, halasztottuk, de végre ki kelle vallanunk, hogy a szegény fiut
csakugyan Hanzlinak hítták. Mit tehetett róla? nem az ő vétke volt.
Keresztapjai voltak a tüskére valók, a miért ily csúfot követtek el
rajta.)
Tehát Hanzli kidugta a kezét és az orrát, aztán ismét visszahúzta mind a
kettőt, s a táblák be lőnek csukva.
A vasas németek eltisztultak a vidékről, s ez napságtól fogva a csárda
siralmasan megürült, alig vetődve oda egyszer-másszor egy-egy
kétségbeesett szomjazó az élesztőszagú borra.
A hosszú asztal végén pilácsolt a félszemű olajmécs. A söntés mellett
pedig Vendel gazduram szundikált flanellreklijében, hegyes, fehér
hálósüvegében; potrohára tette két kezét s a benne foglalt tányérnyi
tubákszelenczét, s két lábát szétnyújtva ott az asztal alatt, szuszogott
kedvére. Nem lett volna tanácsos a mécset közel tenni hozzá, elfútta
volna minden irgalom nélkül; de annál inkább előtte álla a többször
tisztelt vászonkorsó, mely két fülével épen úgy nézett ki, mintha egy
elhízott, elterült vén banya a két kezét csipejére tenné.
Hanzli e közben nagyot fülelt, s a mint hallá, hogy idebenn nagy a
csend, odakünn pedig a konyhában nagy a háború, neki szánta magát, s a
mint a gazdája ott bóbiskolgatott a sörös kancsó előtt, féloldalt neki
sompolyodott, hosszúkat lépett lábhegyen, miközben keze, szeme, szája,
mind meg járt, mintha valamennyivel lépett volna. Képzelhetni, hogy
mikor ez a czérnaóriás elnyújtotta a lábát, az aztán lépés volt. Szép
halkan oda ment az asztalhoz, ottan megállt, felemelkedett a féllábára s
onnét a magasságból sóváran pillantott le a sörös kancsóba. De még félig
volt.
Neki sem kellett több. Még egyszer belekacsintott, mint mikor a
született varjú kacsintgat a konczba, s azzal nekitámadt, megfogta két
fülét két kezével (a kancsó két fülét saját két kezével) s annak száját
tulajdon szájába bedugva, kezdte húzni belőle a kinálatlan levet, hogy
szinte meghajolt bele mind a két térde, s a két szeme majd kipottyant az
erős munkában.
A mint így hajtá, mindig fölebb hajtá a két pintest, hogy már szinte
benne volt a félfejével, lőn rémületes explosio ottkünn a konyhában,
olyszerű, mint mikor fazekat vágnak valaki után, melytől ijedtében
Hanzli úrfi úgy nyakon találta magát önteni az árpanectár maradványával,
hogy a könyökén csorgott ki a java.
De mekkora volt megalázódása, midőn a kipusztult edényt az asztalra
ismét visszatevé s akaratlanul gazdájára pillantva, annak szörnyen
felnyílt zöld szemével találkozott szeme; mintha mondta volna neki a
szalonnaember:
– Láttalak, szolgám, váljék jó egészségedre!
De mást mondott neki.
Megjuhászult hangon kérdezé ezt tőle:
– Hanzli fiam, nézd meg, mit törtek a konyhában?
Volt esze Hanzlinak, hogy megnézze. Bizonyosan azzal a reporttal jött
volna vissza, hogy az ő orrát törték be.
Dehogy ment ki! nagyot fújt magában s első meghökkenéséből felocsudva,
két hosszú kezét összecsapá, fejét megcsóválta, szemeivel felnézett a
mestergerendára, s fejét még jobban lógálta, hogy szinte félthette az
ember, hogy vagy jobbra, vagy balra, de elejti azt a korpagyümölcsöt.
Mintha mondta volna: «Jéminé!» Szegény Vendel gazda, beh más világ volt,
míg a Náni asszony élt, hogy nem pöröltek fel akkor édesded
szunnyadásaidból.
Vendel gazda szinte szánakozva tekinte Hanzlira. Ő is összetette volna
kezeit, de csak az ujja hegyei fértek egymás közé; s mintha mondta
volna: «Szegény Hanzli szolgám, neked is jobb dolgod lehetett, míg a
Náni asszony élt s a pinczekulcsot napestig rád hagyta. Nem ittál akkor
az én sörös kancsómból.»
E két atyafi nép csak per szembeszéd szokott egymással értekezni. Nem
azért, mintha nem tudtak volna egymás nyelvén szólni, hanem mert – mert
az az Éva asszony, – aztán meg a félelem, – denique vannak esetek, mikor
az ember szereti a nyelvét pórázra kötni.
Szegény Vendel gazdának szörnyen kezdett lógni a feje. Egy eleven
kihízott panasz volt egész tekintete. Mint mikor az ember érzi, hogy
baja van, de maga sem tudja, hogy mi? S nincs karakánabb kép, mint ha
igen-igen kövér ember akar szomorú lenni; épen olyan, mint mikor a
falusi kisasszony a tulipánt szagolja.
– Hanzli fiam, szólt végre igen lankadt hangon az öreg, hosszas
tagtelegraph-discursus után, Hanzli fiam, mondd meg te énnekem: mi lehet
az én bajom?
Hanzli igen csudálatosan felhúzta a két vállát egész a két füléig, két
tenyerét szétnyújtotta, szemöldökeit felszítta a homlokára, mintha
mondta volna: «Tudnám én, de nem mondom meg.» – Vendel erre azt felelte:
«Hm», mely szózat után szörnyen elhallgatott, s nem forcirozta Hanzli
tudományát; mely tactica, ha készakarva tette volna, igen jó lett volna,
miután tudva van, hogy a mely mondandót nem erőtetnek, az maga erőteti
ki magát. Hanzli úrfi is lassankint mindig közelebb csoszogott a
gazdához, ott tett-vett, sürgött-forgott körülötte, majd köhécselt, majd
megállt. Végre hirtelen neki-fordulva, miután bölcs képpel neki-mérte a
mutató-ujját az orra félfelének, odahajolt a gazda egyetlen hajtalan
testrészéhez, a fülhöz, és ezt mondá neki:
– Bizony, bizony kendnek, gazduram, az a baja, de egyedül az a baja, és
semmi más: hogy nincsenek örökösei.
– Mik nincsenek, te, Hanzli? kérdé Vendel, minden tőle kitelhető
rémüléssel pillantva a léczből alkotottra.
– Nincs kendnek sem fia, sem leánya.
Villogott Vendelnek e szóra a szeme, az egyik; olyat csapott
kilenczfontos öklével az asztalra, hogy a pintes kancsó úgy tánczolt,
majd a tatár vitte el rajta. S azzal feltartva nagy arczát, kinézett
magából. Egészen új eszme talált megpendülni benne, mintha azzal
biztatták volna, hogy a perpetuo mobile még nincsen feltalálva, keresse
fel.
– Igazad van, Hanzli. Nekem sem fiam, sem leányom nincsen! és ha volna?
– Hát akkor jobb dolga volna kendnek, – majd lenne, kivel küszködni a
menyecskének, hogy nem érne rá kendet háborgatni. Itt ülhetne kend
napestig, ihatnék és alhatnék a nagy bőrös karszékben; reggel, estve
jönnének kezet csókolni a magzatok s aztán kend felültetné őket térdére
s mesélne nekik a híres Rübezahíról; ha összevesznének, rájok
rivalkodnék; később pedig a nemes serfőzés jeles tudományát beléjök
csepegtetvén, nevezetes sarjadékot hagyna maga után. S mind ez mily szép
volna!
Vendel gazdát nagyon utolérte e szókra a buzgóság. Szemét ábrándosan
felemelé, összetett két öklét szájához vitte s oly édesdeden mosolygott,
mint egy felmetszett tiroli sajt, és sóhajtott akkorát, hogy
Lichtenstein herczegségben zivatarnak is sok volna. E poeticus színezet
még tízszerte gyönyörűbb volt a melancholicusnál. Mintha valaki
sonetteket irna a pogácsa-almához, vagy guitarre mellé pipáznék.
Nem tarthatott azonban sokáig ez ábrándos fellelkesülése, le kelle
szállania képzeletei csillagvizsgáló-tornyából: a vendégház utczaajtaja
ugyanis megnyilván, azon egy profanus alak toppana be. Valami öreg
béres, ki is, miután a hosszú asztal legvégeig elczammogott, ott
utánozhatlan phlegmával végigülvén a lóczán, így szóla: «Bort!» de ilyet
még a medve is tudott volna mordulni. – S a magával hozott
fiókpetrenczerudat végignyújtotta a háta megett; kikönyökölt a szűréből.
Fekete-piros volt a legény bőre, mint a jóféle bagariáé s úgy ragyogott,
mintha zsírral kenték volna. Csimbókjai lógtak jobbra-balra, meggyűrve
erősen sajtalan hajpomádéval, – bajusza kacskaringós volt, mint egy
czigánybúcsúztató; meg volt az öreg szűre hánytatva sallangokkal és
piros posztókkal, de még az ünge ujjai is zsírral és szekérkenővel.
Magas karimátlan csalmát viselt, melynek legtetejébe vörös pipa volt
szúrva, oldalára pedig két vaskos, egymásba bolondított rézbetű volt
felvasalva, a földesuraság nevének előbetűi.
A bort elébe állíták. – Ivott; egy drága szót sem szólt, néha egyet
morgott. Csalmáját a fejébe nyomta, azután rátöltött a veres pipára s a
faggyúgyertyánál minden teketória nélkül rágyújtva, félkönyökére vetette
magát. Látszék, hogy nem igen zsenirozza magát a háznál, hogy nem épen
idegen. – Hanzli nagyon nézett le rá, lógó lábait szétterpesztve s
kezeit hátrafogva.
Vendel gazda pedig ábrándozott szépen maga magának.
Végre a magányos vendég, megunván egyik könyökén feküdni, a mint a
másikra lenne fordulandó, megtetszett pillantani neki Hanzli úrfit, s
hogy megmutassa leereszkedését, félszájába vágva a pipát s száját
öklével undokul félrehúzva, így kezdé beszédét:
– Hát halottuk-e már Hanzó diák, hogy jön a franczia?
– Alé! szólt felriadva Hanzli, Törökországból! (Megjegyzendő, hogy
Hanzli magyarul is tudott, és morvául és németül, mindegyikből annyit,
hogy egyiken sem lehetett volna eladni, ha ugyan akadt volna, a ki
megvegye; s mind a hármat úgy tudta egyszerre összevissza povedálni,
hogy azt ugyan ki nem lehetett volna okoskodni, hogy melyiket is
beszélné hát tulajdonkép?)
– Bizony nem tudom én, honnét jön, Hanzó diák, felele a kedélyes
csordás, de annyi bizonyos, hogy a fejét mindegyik a hóna alatt hordja;
aztán a két szeme a két vállán van, a szája meg a hasa közepén, csak úgy
harapja le az ember nyakát – kákk!
Hanzli a nyakához kapott. Azt gondolta, már az övét harapják.
– Úgy biz a! folytatá a bagariakeztyüs, végigtörülve inge ujjával a
bajusza alját, a generálisuk minden reggel két font vasat eszik, egy
pint vitriolt iszik rá.
– Proh pana boha? szörnyűködék Hanzli, csodálkoztában úgy elnyitva
száját, hogy majd a feje esett ki rajta. Látta már kend őket, Mátyus
gazda?
– Ótt voltam, a hol beszélték. A körösztkomám bujtárjának van egy
szeretője, a kinek a bátyja a zöldfejű huszároknál szolgál; épen ma
kvártélyozták hozzánk az egész falkát, – ez beszélte.
A «huszár» szóra maga Vendel gazda is figyelmes kezde lenni – egyetlen
egy szó volt, mit magyarul értett; de e szóra valamennyi apró baromfia
mind eszébe jutott, a mit valaha a kánya elragadozott, s mind azon itcze
borok, mikért fizetett, fizet is mai napig az öreg harang.
De lám, nem jó az ördögöt emlegetni, mert a kert alatt kullog; alig volt
Vendel gazdának annyi ideje, hogy magának képzeletében egy ily katonává
vált[3] embert felteremthessen: midőn zördül az ajtó s miként ha jőne a
Sisera hadja, beállott szörnyű fenszóval hat kipödrött legény, egyik
nyalkább, mint a másik, egyik tarsolyosabb, mint a másik, s véghetlenül
gimbes-gombos valamennyi, kik nem is úgy, mint más jámbor ember, hogy
rögtön az asztal mellé vették volna magukat, hanem csörtettek föl s alá,
mint a horgas atomus, a széles vendégházban, pöngették sarkantyúikat s
vitzeltek a falakra szegzett kozák historiai képekre, s a velök
szomszédul másolt képü der Frühlingre és der Winterre.
Szép barna fiu volt egy közöttük, fekete bogárszemű legény; piros, vidor
arcza majd megcsattant, – fekete kis pörge bajusza illett neki szörnyen,
s oly karcsú volt derekában, hogy majd ketté törött. Ez volt valamennyi
között a legördöngösebb. Dehogy hagyott volna békét még a madárnak is!
váltig kötekedett az egész világgal s galibája volt minden jó léleknek.
Alig hogy belépett, mindjárt utjába esett a lajtorjával atyafias
Ganyméd, Hanzli, a mint hosszú hátát legörbítve, nyakát előre nyujtva,
belebámult a tisztelt látogatókba, mint egy félig egyenesre ütött S
betü.
– Servus öcsém, szólt a huszár, a fiu jobbfélre kent hajfürteit egy
barátságos simítással a másik félre borzalva, hát hol jártunk, mióta nem
láttuk egymást?
Persze, hogy soha sem látták egymást ez életben, minél fogva is Hanzli
oly zavarba jött e kérdésre az à la cacadou frizurájával, hogy ijedtében
az emberséges ökörpásztor elől úgy elragadta a még félig álló itczés
üveget, mintha ott sem lett volna.
– Elment a sütni-valód, te contignatiós fejű? rivalla rá András gazda
(ez volt neve a becses férfiunak), frakkja végénél megkapva a
szeleskedőt, teszed vissza azt az üveget?
Mire is Hanzli, hogy hibáját jóvá tegye, még egy poharat adott a
haragvónak, hadd igyék kettőből.
– Siess, ember! kiálta az asztalvégről egy minden gordonnál gordonabb
hang, mely is jöve az érdemes huszárőrmester bajusza alól, mely is vala
immáron őszbecsavarodó, de mind a mellett erősen kiviaszolt állapotban;
az őrmester hasa pedig vala gömbölyű és ült vala a lóczára, és vala
nékie, őrmesterek szokása szerint, imposant rossz kedve. Siess, ember!
mennydörgé, hozz innya-valót, mert – – majd így – majd amúgy…
Hanzli törte magát, s visszatérve, czifra tányért nyomott az őrmester
elé.
– Hát enni kértem én, te gólyának született! rivalla rá a türelmetlen
férfi, hogy tányért adsz pohár helyett?
Hanzli rohant s hozott egy nagy pohár habzó árpamustot a hadastyánnak s
villát is adott hozzá, a melylyel megehesse.
– Ejnye! erre is, amarra is, hát kinek nézesz te engem, hogy sört akarsz
velem itatni, a mi semmiféle ivadékom szájában meg nem fordult? (Mintha
ezt a családi tulajdonságot mindenki eleve tartozott volna ismerni.)
Hanzli minden nyomon nagyobb-nagyobb confusióba kezde jőni, míg elvégre
saját két kezét sem találta többé, oly nagy vala az ő tisztelete és
elfogódása a nagyrabecsült huszár urak irányában.
Oh, a tisztelt vasalt német urak sokkal nyugodalmasabb vendégek voltak:
mindeniknek megvolt a maga szokott szeglete, a maga szokott pohara, mely
mellett éjfélig is elüldögéltek s értekezének Kant philosophiájáról, míg
a nagy értekezésben ki a padon, ki a pad alatt elaludt.
De e magyar népnek semmi fogalma az æstheticáról és a sörivásról. Ennek
ugyan még a forgácsaiból sem lehetne németet és philosophust faragni.
Még maga Vendel gazda is ugy meggubahodott e látványban, hogy háromszor
hajtotta fel a sörös kancsót a nélkül, hogy észrevette volna, hogy egy
csepp sincs benne. Gyermekkorától fogva azon hitben nevekedett, hogy az
ilyen huszárféle katonától tartani kell minden jó léleknek; de nem vala
egész bizonyosságban a felől: vajjon Vicza asszony is hasonló hitben
nevekedett-e?
Az asztal alatt, épen Vendel úr papucsára hajtva le fejét, aludt egy
kondorszőrü, farkával adózott szuka pudli, álmában egy-egy idétlent
csahintva.
– Isten jó nap, csaplár gazda! köszönté a fürge huszár Vendel urat s oly
bizalmasan veregetett vállára, mintha együtt csaptak volna fel a
verbungosnak. Vendel nagy szemeket csinált; tudniillik azon egyet, mely
volt neki, szörnyen felnyitotta, a huszár pedig fogta az öreg hájjal
béllelt tenyerét s abba oly parolát csapva, hogy a terem viszhangzott
bele, megrázta jókedvében az egész hájkolosszust félkezénél fogva, amúgy
magyarosan, s azután confidenter mellé ült a padra, s a nyilt
tubákszelenczébe barátságosan belemarkolt három ujjával, s a mint e
közben lábaival helyet keresne az asztal alatt, ráhága szive szerint az
ott alvó pudlinak félbenszakadt farkája végére, hogy szintúgy
csikorgott.
– Auvavau, katona uram! ordíta az álmaiból felháborított házi állat, s
felszökve szaladt a szobában szerteszét, sikoltván és jajveszékelvén
kérlelhetlenül, mire az udvarban a komondor hatodmagával kezde
felelgetni; aztán visszarohant a gazdájához s annak zsöllyeszéke alá
bebujva, onnét ugatott ki a nyalka huszárra.
– Enyje no, ne haragudjál már no, csitítá a nyalka legény, katonadolog
az egész, fel se vedd, – hátha az orrodra léptem volna? Ejnye be
haragszol! S ezzel oda csalta a nyüsgő állat fejét térde közé, s a
kezébe csípett burnóttal mit tehetett volna okosabbat? felszippantatá a
jámbor pudlival.
Kik emlékeznek azon comicus helyzetre, melybe a kutya szokott jőni,
mikor trüsszent, képzelhetik, mily grimászokat vágott a pudli a
tubáktól, ugatni, boszankodni és prüszkölni is akarván egyszerre, s nem
birva elrejteni e fölötti komoly neheztelését s iregve-forogva előre,
hátra s nyakát félrecsavargatva. – Az összes gyülekezet majd kibujt
bőréből nevettében. Nem győzték neki a «prosit»-ot kiabálni. Még Hanzli
is el merte nevetni magát, de meg is lakolt érte, mert kitölté rajta
boszúját a kedvencz házi pára, neki esvén a bokájának s kirántván
lábából a czifra papucsot, mintha mondta volna: «a katona uraktól csak
felveszem a tréfát, de kend csak Hanzli, kend ne merjen nevetni».
Vendel úrnak nőttön nőtt az orra e történtek közben. Mily szörnyű
emberhusfaló ivadék! gondolá magában, – nem ismer ez sem Istent, sem
embert, a ki csak bort vedel s becsületes ember tubákjába markol, s azt
a kutyának adja be, s még fenhangon nevet. Mi nem következhetik még?