Közelebbről nézve, valami hallgatag, visszataszító van ez épület
alakján; az ablakok megszivárványosodtak a nap sugáritól; a falakat
kiverte a penész, a belvederek ablakaiban virágcserepek állnak,
kiszáradt cactusok fonnyadt kóróival; a kert virágágyait ellepte a
bojtorján és a gyom, az ajtók berozsdásodtak sarkaikba; semmi hang,
semmi élet nesze nem hallik itt; a fák és bokrok vad tenyészetben nőttek
össze-vissza, de madár nem száll reájok, reggeli énekével üdvözleni a
napot, a méh nem jő ide virágait keresni; még csak egy pókhálót sem
látni a ház bármely szegletében; tiszta, hallgatag, lakatlan minden,
mintha csak most épült volna; senki sem jár bele, csak az idő, ennek is
alig látszanak meg rajta nyomai.
A kert hátulján a bokrok közől egy meleg forrás gőzölgő patakja lappang
elő, csavargós kigyóútját bürökbozótokkal jelelve a farkastejes mezőn.
A ház körül elszórva apró befüvedezett dombokra akadni, mik olyanok,
mintha sírdombok volnának; némelyik előtt kirohadt fejfának is látszanak
nyomai. Úgy tetszik, mintha e ház ezen sírokat volna itt őrzeni.
Egyik falára korommal fekete kereszt van festve, melyet sem zápor, sem
emberek keze onnét le nem tud törülni.
Senki, semmi sem lakja e házat.
Elhagyott romoknak van kisértő lelke, ki alvó éjféleken felvánszorog
ismeretlen sírjából, s végig csörtet, lánczait vonszolva a kietlen
tanyán, s ijeszti arcza halványságával a közeledőket; e házban még a
kisértet nem jár, csak egy névtelen, kifejezhetlen borzalom, mely végig
futja annak lelkét, ki e szobákba lép, ez üres viszhangzó puszta
termekbe, mikben jéghideg a lég derék nyárban is, és úgy tesz, mintha
szüntelen dermesztő szél fúna azokon keresztül. Ily hideg csak a halál
lehellete tud lenni… Igen… e házban a halál lakik.
Ki egyetlen éjet mer tölteni e födél alatt, meglátja annak képét, de nem
mondja el, hogy mit látott, ez életben többet.
Azok a dombok ott a ház körül sírdombok.
A ház meg van átkozva.
Jaj annak, ki vendégül odaszáll! a halál vendége az.
* * *
Madocsai Bálint, ki egykor e föld ura volt, maig is híres szerencsétlen
haláláról a környékben. Szilaj lovai az erdőkben elragadták, s izekre
szaggatva hagyták el tagonkint a fák között. Élete szintoly
szerencsétlen volt, mint halála, szintoly szánalomra méltó, szintoly
segélytelenül nyomorú, mint halála.
Gazdag volt. Apjáról, kit soha sem ismert, három faluja maradt, – még
nem volt esztendős, midőn szülőit elveszté.
Természet alkotá-e azzá? születésekor átkozta-e meg valaki, vagy tán úgy
nevelték? sötét, magába vonult, elzárt szívű volt gyermekkorától fogva,
mintha egy másik leélt világból hozott volna át elolthatlan keserűséget
lelkében – s hosszú életében nem talált emberre, a ki szerette volna.
Kortársai, ha köztök megjelent, egyenkint szökdöstek meg előle;
barátjának soha egy sem tudá nevezni, s a mint ő nem mosolygott senkire,
úgy ő reá sem mosolygott senki.
Csak az ő arczát kellett meglátni, hogy a legvígabb társaságban
megszakadjon a beszéd fonala; csak egy sóhajtás, mely kebléből olykor
felszakadt, képes volt a legvígabb kaczajt rögtön elnémítani.
Nyomasztva, lehangolva érzé magát mindenki közelléte által. Szavai
hidegen, fájdalmasan reszketők voltak; szemeibe senki sem mert nézni; ha
szólt, szavaira senki sem felelt; hozzá nem jártak látogatni; a nők
irtóztak baligézetű tekintetétől, s taggályosan huzódott tőle minden
lélek.
S ezt ő maga is jól tudta.
Valami volt az ő homlokára irva, láthatlan betűi a fátum kezének, néhány
redő vonásában kifejezve, és e kifejezés volt választó vonal közte és a
világ között.
Ha néha a nagy tömeg között egyesekre akadt, kik kevésbbé látszottak
tőle tartózkodni: mint akarta ezeket magához csatolni! hizelgésekkel
halmozá őket, kincseit pazarlotta reájok, egy jó szóért szíve minden
fájdalmait kibeszélte, s égett, epedett azon eszméért, hogy valaha tán
egy azok közől így fogja őt megszólítani: «barátom».
Mind hasztalan!
Kit szíve legtitkosabb szentek szentjébe bevezetett is, midőn azt várta,
hogy nyakába fog borulni és együtt sírni vele, önkénytelen hidegséggel
szólítá őt így: «méltóságos úr!»
Egykor egy fiatal ismerősétől, ki igen szegény volt, könyezve kérte ki
azon kegyet, hogy nyujtsa neki kezét és szólítsa őt a bizalom nevén. Az
ifju megtette azt, de úgy elhalaványult azon perczben, mintha a halál
angyalával fogott volna kezet s az nevezte volna édes testvérének, s e
percztől fogva kerülve kerülte őt.
Ez ifjut Ajky Bélának hívták.
Bálint naponként jobban kezdé magát a világtól elszigetelni, végre
egészen száműzte magát abból, minden társadalmi örömekből kitagadva,
magánosan élt csendes falujában, hallgatag ószerű kastélyában
látogatatlanul.
Mint minden, ki a világot megunta vagy meggyűlölte, ő is a természetben
kereste szórakozását; fákat ültetett, virágokat gyűjtött s egyetlen
társasága kertje s ennek néma zöld lakói voltak. De semmin sem volt
áldás, mihez az ő keze nyult: mérges bogarak rágták le gyümölcsfáiról a
virágot, vagy irthatatlan fattyúsarjak ágaztak azok derekain,
kiszárasztva a gyümölcshozó ágakat, vagy a ragya gyalázta el a fejlődő
gyümölcsöt. – Egykor pedig megdöbbenve tapasztalá, hogy mindazon
virágok, miket ő nagy szenvedélylyel összegyűjtött, egytől egyig
méreghatású növények voltak.
Apjának egy vén kutyája volt. Saját ételéből adott ennek tápot,
szobájában párnákon hálatta, czirógatta, hizelkedett neki, de még ez a
kutya sem akarta szeretni, soha egy farkcsóválással sem köszönte meg új
gazdája kegyét; félve, óvakodva nyult az ételhez, mit ez adott neki, s
meglapulva, behúzott farkkal, szűkölve, nyöszörögve kéredzkedett ki
meleg szobájából, s gyakran, ha ki nem bocsáttaték, kisértetes, rémült
üvöltéssel ordítá őt fel legmélyebb álmaiból.
Tehát még a lelketlen tárgyak is érzék azt a végzetes bűvhatást,
melylyel le volt fátyolozva.
Csak két lény szerette őt: legvénebbik cselédje, egy tébolyodott
kertész, s ennek unokája, egy nyolcz éves lányka.
Azt mondják, hogy a kit a gyermekek és az őrültek szeretnek, irtózatos
lesz annak kimúlása.
Juditnak hítták a gyermeket, egy szép, fekete szemű, halvány, szögfürtű
lánykát, ki messziről a legsűrűbb néptömeg közt meg tudta ismerni őt, s
olyankor eléje futott, nyakába fűzte gömbölyüded karjait és csókolta őt,
vagy szivéhez szorítá kezét kisded kezeivel, hogy nem birta azt azokból
kitépni; valami őrülésig vivő volt e rajongása a gyermeknek, el tudott
ülni Bálint szobájában napokon keresztül étlen, szomjan és szótalan, s
ha elvivék onnét, egész éjszakán keresztül sírt, s e vonzalom mint
holdkóros epedése a hold után, fogyasztá, gyötré s még halaványabbá
tette a gyermeket.
Nagyapja, a szótlan, tébolyodott agg kertész, gyermekkorától fogva
üldözte őrült szeretetével Bálintot; soha sem mosolygott, de mikor őt
látta, elkezdett kaczagni, hogy a könyek csorogtak le arczán; néha
rálesett a kertben, s mikor előtte elment, akkor megrohanta,
átszorította térdeit az őrültség lázas erejével s összecsókolta lábait,
s ha elragadták onnan, bőgött, mint a hálóba került vad. – Eleinte félt
tőle Bálint, e dúlt vonású arcztól; később, miután a világ számkiveté,
vonzódni, hajlani kezde hozzá, megszokta; lejárt hozzá kertészlakába,
elbeszélgetett vele; ilyenkor voltak az embernek tiszta időközei;
elmondá, hogy ő is látott boldogabb időket, hogy neki is volt egykor
mindene, minek emberi szív örül; ő is volt egykor boldog ember, kinek
házát az örömök gyakran látogatták.
Névnapokat tartott, vidám atyafiak forogtak körüle, családja és baráti
voltak s hogy ez mind, mind el van temetve, el van ásva a földbe.
Bálint mélázva hallgatott a vén beszédére s azon gondolkodott, hogy ha
ezen ember meghal, tán ő is oly egyedül marad a világban, mint ez
maradt.
Ha a kertben néha merengve sétált, s olykor vette észre, hogy háta
mögött két árnyék kiséri, s hátra tekintett: a vén őrült Rába járt akkor
utána, mint viszás másolatja saját gazdájának. Nyári éjszakákon szobája
ablaka elé vetette ágyát, őszszel belopózkodott előszobája ajtajához s
ott feküdt éjente összekuporodva, mint egy hűséges eb, s ha rájött a
gonosz óra, sírva s jajgatva akart betörni hozzá, azt kiáltozva, hogy
urát iszonyú veszély fenyegeti, arra kell őt figyelmeztetnie!
Naponként erősebben kezde Bálint ez emberhez csatlakozni, végre valódi
életszükségévé vált ennek jelenléte, melyet minden egyéb irtózva került.
Egész napokon át elbeszéltek együtt valamelyik sötét
kandalló-világította udvarszobában. Beszéltek sejtelmes álmaikról,
miknek jós képei évek mulva kezdtek iszonyú valóul rajtok beteljesülni,
– a physica subterranea mysteriumairól, a balcsillagzatokról, mik
rejtett hatással uralkodnak az ember szomorú életén, – a hetedik
szülöttről, kinek sorsa fölött a hetes szám omene határoz, – rejtelmes,
ki nem mondott szavakról, miknek kimondása erőszakot tesz a sors
akaratán, s megfordítja az előre megirt prædestinatiót; – s azon
szerencsétlenekről, kik egymás önkénytelen rontására vannak kárhoztatva
valami sötét, világduló lénytől, kölcsönös átka, szerencsétlensége
egymás életének, a nélkül, hogy tehetnének róla, vagy azt kikerülhetnék.
Ilyenkor összehajtotta fejét a két beszélgető, a kandalló hamvadozó tüze
bánatos arczaikba világolt, – az őrült fehérsárga hajzata szerteszét
volt tűrve, rejtelmesen susogó, olykor felijedő hangja megnépesíté
kisértetekkel a kis udvarszobát, szemei mindig merően egy pontra néztek,
kezei nyugodtan voltak térdeire fektetve, míg Bálint némán ült
karszékében hanyattfekve, s behunyt szemekkel, összetett kezekkel
hallgatá a tébolyodott látnoki phantasmáit… Oly magas volt már ekkor
Bálint homloka. Kopaszodott.
Tehát volnának lények, kik egymás vesztére születtek a világra? kiket a
sors a legcsudásabb úton valami véletlen által a föld legtávolabb
részeiből összehoz, hogy rajtok egy el nem kerülhető itéletet
végrehajtson, melynek életelőtti okait nincsen, ki meg tudja találni?
Mért ne lehetnének? Hisz olykor a legparányibb körülmény, egy szó, egy
lépés, egy kivánat, melynek támadásakor, mintha egy jobb őrzőangyal
rántotta volna vissza szótlan óvással az embert, egy élet fölött
határoz, mi ha nem történik, minden máskép leszen… A waterlooi csatát
egy szelet fokhagymássült miatt vesztette el Napoleon. Az élet minden
szenvedéseit egy harapás almáért mérte ránk a sors.
– Igen – igen, mondá rémes reszketegséggel az őrült. Őrizkedjél az olyan
leánytól, kinek igen fehér a homloka és igen feketék a szemei, mert
téged az fog megrontani. Az visz téged a sírba és te őtet, egy éjjel
haltok meg mind a ketten, egymástól távol, de mégis egymás miatt. És e
rögeszmét annyiszor ismételte előtte és mindig oly látnoki erővel, míg
végre vele kezdett álmodni, egy fehér, igen fehér leánynyal, kinek
szemöldei alatt két fekete gyémánt ragyogott, két fekete szem. Felijedt
ilyenkor mindig álmából, felnyitá szemeit s még sokáig állt előtte
azután is ott a sötétben az a megszólíthatatlan phantom; azután ismét
behunyta szemeit, hogy ismét összejőjjön vele. Ki lehetett az, kinek
kellett annak lenni? Iszonyúan gyötörte e gondolat, föl-fölélesztve az
őrült túlvilágian phantasticus babonái által. Mindig csüggedtebb, mindig
elmerengőbb lett; az álom el kezde maradozni szemeiről és lelkéből az
ébrenlét, az idyosincrasia tökéletesen erőt vett önmagából kiforgatott
lelkén, míg utóbb valami végtelenül csendes elmélázó tébolyodottság
nyomait lehete észre venni rajta.
Egyszer késő holdvilágos este szokott udvarszobájában ült Madocsai
Bálint, szemközt vele Rába, a lélekbeteg kertész; azt hitték mindketten,
hogy egymással beszélnek, pedig hallgattak, – az őrült összeroskadva ült
karszékében, egész teste kétrét hajolva egymáson feküdt, nagy, kopasz
fényes feje közepét, a mint térdeiről lelógó kezeire fektette, sütötte a
hold.
Bálint az ablakra mélázott, melyen át félhomályú, fel nem ismerhető
tárgyak tüntek szemei elé, el-elsötétülve, a mint a hold elé egy-egy
felhőfoszlány tévedt, – midőn úgy tetszék neki, mintha az ablakon át egy
halvány fehér arcz tünne fel előtte s fekete, szénfekete szemeivel
feléje nézne. Azt hivé: álmodik. Megmozdítá kezét. A kandalló
érczlapjához érteté ujjait, – érzé, hogy fájnak, érzé, hogy ébren van.
– Nézd, itt van ez arcz! kiálta felriadva, és talpra ugrott s ujjával
odamutatott az ablakra. Sikoltásának viszhangja szólt utána, mely után
minden néma lett újra.
– Itt volt! kiáltá lihegve s az őrült karját megragadva, nézd, nézd, ott
állt, rám nézett, nem szólt semmit. Fekete szemei, fehér, arcza, ott,
ott! nem látod? nem látod? s e közben az őrült karját erősen rázta, míg
a székről leesett és ott maradt. – Meg volt halva. – Csendesen, nesz
nélkül, a mint élt, úgy meg is halt, utolsó fohászát senki sem vette
észre.
Bálint összeborzadt, a mint az élettelen test lábai elé rogyott; kezei
és nehéz agya tompán ütődtek a padozathoz, arcza rémségesen szomorú
volt. – Nincs oly iszonyú komolyság, mint a halál komolysága.
De nem bántotta lelkét úgy a halál képe, mint ama rejtelmes arczé. «Ki
lehetett az? Ki lehet az?» kérdé, és nem tudott rá felelni.
Pedig tudhatott volna.
De önlelkével sem volt már tisztában.
Megörökölt benne azon vad eszme, hogy sorsa le nem könyöröghető, s az
üldözé, és oly gyötrelmessé, oly kiállhatatlanná vált előtte, hogy
futnia kellett önmaga, önlelke elől. Másnap elutazott. A világ
legzajosabb városait kereste fel, s azoknak lármás, érzéktompító
labyrinthjaiba temette magát, s ismerői, kiket sorsa mysteriumai
érdekeltek, évekig sem hallának egy árva hírt felőle.
Hat esztendő mult el, hogy a világot így barangolta, futott a borús
gondolatok elől, menedékét az érzéki örömekben és vad kicsapongásokban
vélte föltalálni. S hat esztendő mulva, midőn visszakerült, ismét
visszaóhajtá szívébe mindazon balérzetet, mit onnét ki akart irtani, az
élvémelyedés salakja még tűrhetlenebb lett előtte sorsa minden
gyötrelmeinél. Sehol sem találta a világon helyét, neki minden bántó,
minden keserű volt; rögzött melancholia förmedt el elfeketült vérén, s
csak annyiban változott, hogy míg egykor a sorsot, a fátumot rettegé,
most már hinni is megszűnt benne, s nem rettegett és nem remélt semmit;
ha mosolygott, az a legsarcasticusabb gúnymosoly volt, s legkeserűbb
volt a gúnymosoly, ha arra gondolt, hogy valaha a jóslatnak hitelt
tudott adni. – Hat év alatt mindig egy eszmét kergetett, melytől
legjobban félt: mindenütt a halavány, sötétszemű nőket kereste. Talált
is eleget, de egy sem lett halála. Szépek, kaczérak, csábítók voltak
elegen, de baligézetű egy sem volt közöttük, minő neki jósolva lőn.
Végre rájött, hogy őrült szavait csak őrült hiheti el, s valami sivatag
nyugalom foglalta el e hitvesztés után elkopárult lelkét.
Ismét visszatért falujába. Sehol sem volt már maradása. Megölte volna
magát, de rögeszméje volt, hogy az öngyilkosok lelkeinek más világon
sincs megpihenésök s így vonszolta magával napról-napra a százszor
megunt, százszor megátkozott nyomorú életet.
Ott lakott naponta kertjében; volt egy sötét lugas benne gobea és a
jerichói rózsa sötétzöld fonadékiból, itt ábrándozta végig a napot;
gyakran megázott, de mit tett az neki, ki lelkében oly száraz, oly
kipusztult vala?
Egykor, a mint így hypocondricus álmaiban elmélyedve ott merengne, a
gobeafonadékokon át egy nőalakot pillanta meg, ki a kertben virágokat
szedegetett. Megütközött. Ugyanazon arcz, ugyanazon szemek, melyek
annyiszor kisérték; ugyanazon kifejezés rajtok, mely amaz éjszaka… «Eh,
ismét álom!» mondá magában fásultan s lehunyta szemeit. Nem birta azokat
sokáig úgy tartani, ismét kinézett. A hölgy közelebb jött, ismét
közelebb; végre a lugoshoz lépett, egy jerichói rózsafürtöt szakasztott
róla, a megrázott ágakról hervadt virágok hullottak Bálint arczára. «Ki
vagy te, leány?» kiálta önmagából kikelve Bálint, s a lugas falát
szétszakítva, elébe ugrott. Reszketett.
A leány meglepetve elereszté virágokkal teleszedett köténye szélét, a
füzérek széthullottak, de halvány arcza semmivel sem lett pirosabb;
reszketve rebegé: «Én vagyok Rába unokája.»
Ah! egy évtizedes fátyol hullott le Bálint lelke előtt. Tehát te vagy
amaz ismeretlen phantom? Mennyi gyötrő mysterium kulcsa lőn kezébe adva!
mennyi kételye kiegyenlítve egyszerre! E perczben tíz évvel megifjodott.
– Mennyire megszépültél, kedves kis Juditom, mondá, önkénytelen ragadván
meg a halvány szűz kezét, s midőn érzé annak visszaszorítását, oda
karolta keblére s hallani lehete szive verését, oly hangos volt.
A kis leány most is oly rajongó, oly ájtatos vonzalommal simult hozzá,
mint hat év előtt.
Bálint valami újat, valami édesen nyugtalanítót kezde érzeni szivén
belől. Először vette észre életében, hogy milyen szép kék a
kiterjesztett menyország odafenn.
Karonfogva a kis szende lányt, végig sétált vele a kertben, keresztül a
virágágyakon, öntudatlanul, önmagát elfeledve, s beszéltetett vele
magának a világ legközönbösebb dolgairól és leste a szót annak gömbölyű
csengő ajkairól, s semmit sem hitt erősebben, mint hogy a kerek világ
ezen ajkak körül forog.
E percz óta, mintha kicserélte volna lelkét, mintha öntudatlan rálépett
volna a talizmánra, mely sorsát megfordítá, egészen levetkezé magáról a
régi embert. Mosolygott, jó kedve lett. Aludt, korán kelt, beszédes
lett, mint más Isten embere, a kis leánykájánál napokat eltöltött a kis
kertészlakban, s így mulattak együtt, mint csak két pajkos gyermek
mulathat együtt, kiknek minden eszméjök csak az ártatlan csínytevéseken
forog. Egész öröm volt őket látni.
Egykor, midőn a kis pajkos leány kedves ingerkedéssel dült Bálint ölébe,
ez gyöngéden marasztá őt keblén s átkarolva szelid termetét, mélyen
szemeibe néze s kérdezé: «Leány! szép kis leány, tudnál-e te engemet
szeretni?»
A leány nem felelt, de szemeibe néze az ifjunak, oly komolyan és e
mellett oly hévvel, hogy az ki nem birta tekintetét.
– Nem értesz tán? Lásd, nekem senkim sincs, ki engemet szeressen, neked
sincs kívülem senkid, légy te az én kedves nőm, az én örökké hűséges
mindenem.
A leány elhallgatott, elsápadt; karjai lefoszlottak az ifju karjairól,
végig borzadt.
Bálint a szűzi szendeségnek tulajdonítá az elkomolyodást s igen
megnyugodott benne, s rövid határidőt szabott reménylett gyönyörei
teljesültének. A leány nem szólt rá semmit. Hanem e percztől valami
visszatartózkodó félelem volt észrevehető rajta, valahányszor Bálint
hozzá közeledett, mit ő ismét rejtett lélektani okoknál fogva igen
természetesnek talált.
Már csak egy hét volt hátra, menyegzője boldog napja előtt.
Mennyi boldog tervet csinált ő e napra! Elhatározá, hogy mint eddig
elvonultan élt saját komolyságának: úgy él majd egyedül a világból
kizárva, s abba nem vágyódva, magános gyönyöreinek.
Gondolkodék, hogy kivel tudassa boldogságát? Rokonai régen elfeledték,
ismerői alig voltak, barátokat soha nem ismert; ekkor jutott eszébe,
hogy van neki egyetlen barátja, kit Ajky Bélának híttak, ki igen szegény
fiu, s ki örömest fogja vele megosztani boldogsága maradványperczeit.
Fölkeresteté az ifju kortárst, s meghítta magához.
Pár nappal a leendő menyegző előtt érkezett meg az, s pár nap alatt élt
az egész kastély ünnep és vigalom között. Tölték a jó kedvet minden
teremtésbe.
A boldogság napjának reggelén hajnalban fölverte a pacsirta szava és a
szerelem szava Bálintot. Sietve felöltözködék s belopózott szép
menyasszonya szobájába, ki fehér köntösben fehéren ült ablaka előtt, s
merev, sötét szemeket vetett vőlegényére. Bálint szerelemittasan
közelíte hozzá. «Juditom, lelkem angyala», susogá s megfogta annak
kezét, de oly hirtelen elereszté azt, – oly jéghideg volt azon kéz, még
jéghidegebb a hang, mely azt mondá neki:
– Méltóságos uram!
Bálinttal egyet fordult a világ, roskadva dűlt egy karszékbe, s
lélekzete elállt. Oh e méltóságos nevezet mennyit üldözte őt életében!
– Méltóságos uram, mondá a leány, én mikor gyermek voltam, igen
vonzódtam önhöz, magam sem tudom, miért? de úgy késztetett valami, önt
szeretni, oly ellenállhatlan erő; de azon pillanatban, melyben ön azt
mondá nekem, hogy szeret, mintha egy hosszú álomból ébredt volna föl
lelkem; egyik világból a másikba léptem, tisztán kezdék látni; nem, nem
lehet önt megcsalnom, szivem nem engedi, meg kell mondanom… S itt elállt
a leány szava, mintha azt várná, hogy félbeszakíttassék.
Madocsai hallgatott; lélekzetét sem lehete hallani.
A leány egy ideig tétovázva állt ott, végre hirtelen sietve kimondá e
néhány szót: «Én mást szeretek», s azzal hirtelen félrefordult, arczát
kezeibe rejté és sírt.
Madocsai fogait csikorgatá, homlokán az erek feldagadtak, de azért
szemei hunyva s arcza nyugodt maradt, mint egy tetszhalotté.
Sokáig hallgatva, végre elfojtá keservét, s halk, erőltetett hangon
kérdezé a leánytól: «Kit szeretsz?»
Judit reszketve, susogva felelé: «Bélát» s tovább zokogott.
Egyetlen fohász, egyetlen mozdulat nem árulá el, mi történik Bálint
lelkén belől. «Jól van!» Ennyi volt minden válasza s azzal nyugodt,
hideg tekintettel szobájába távozék.
A menyegző helyett az nap kézfogó tartatott az úri háznál, csak oly víg,
mint lett volna amaz, csakhogy a vőlegény nem Madocsai Bálint, hanem
Ajky Béla volt.
A menyegző napjáig házánál tartá a jegyeseket Madocsai s kiházasításuk
minden terhét magára vállalta; rögtön egy magas házat kezde építtetni
számukra a Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülő út mellett, s azon
jószágot, hol azon ház épült, rájok inscribálta. Éjjel fáklyavilágnál is
dolgoztak az épületeken, s két hónap alatt lakhatóvá lőn s teljesen
bebutorozva.
Ekkor tartatott Béla és Judit menyegzője. Pompás nászt ültek a madocsai
kastélyban, késő estig tartott a lakoma, maga Bálint a legvígabb volt,
de keresztül feketéllett vígságán valami baljóslatú borzadály, mely az
emelt poharat megakasztá kezében, s midőn a menyasszonyért kellett volna
innia, kiesett a pohár kezéből s ájultan hanyatt dűlt a boldogtalan.
Este az összes násznép kocsira ült, s Bálint maga vezette be
ünnepélyesen nem messze levő új kastélyába a fiatal párt. Ott megáldá
őket, barátját megcsókolá, s azzal mindnyájan magukra hagyták a boldog
új házasokat.
Bálint pedig, a mint haza felé vágtatott sötét zivataros éjszakában,
lovai elragadták s összetörték, szaggatták, s reggelre kapuja előtt
álltak, magok után vonszolva a gyeplőbe akadt szerencsétlen iszonyuan
csonkított tetemét. Az eseten elrémült cselédség rögtön rohant e
gyászhírrel az avari házhoz, Bélát tudósítandó e szomorú esemény felől;
dél lehete, midőn a hirnök a ház elébe ért. A kapu még akkor is zárva
volt. Mind alusznak-e? gondolá a szolga, s miután hasztalan sokáig
zörgetett, bemászott a kerítésen, az alvókat felverendő. Benyitott
legelsőbb is a cselédek pitvarába, ott feküdt két béres a fal mellett és
aludt; oda ment hozzájok, kelté őket, de nem ébredtek, mindkettő halva
volt. Az ember elrémülve lármát akart ütni a háznál, de szavaira a holt
viszhangon kívül semmi sem felelt. Ijedten rohant vissza ura kastélyába
s többi társait magával csődítve, feltörték az elaludt házat. Kifeszíték
az ajtókat, melyek az ifju házasok hálótermeibe vezettek. Az előszobában
az ablaknál a szobaleány hevert, képéből iszonyuan kikelve; úgy látszék,
mintha megfojtották volna; kezével az ablakhoz nyult, lehete észrevenni,
hogy halálos kétségbeestében azt akarta felnyitni, de a halál utolérte.
Feltörték magát a hálószobát. A menyezetes nyugágy függönyeit
félrevonák. Ott feküdt menyasszony és vőlegény halványan, elfehéredve,
egymás kezét tarták, szemeik be voltak esve, lélekzetök nem volt. Az
ablakban réz kalitban három kanári madár feküdt megdermedve, a falról
minden légy aláhullt. Ezen az egy éjszakán minden élő teremtés kihalt
abból a házból és nem maradt egyetlenegy sem, ki hírt mondhasson róla,
ki ölte meg őket.
Ez időtől fogva pusztára maradt az új ház. A halottakat a kapu elé
temették, mintegy intő jelül, hogy senki abba be ne térjen, s ha
találkozott vakmerő, ki e titkot kitudni kiváncsi volt, annak tetemét
rendesen meg lehete dermedten találni egyik vagy másik teremben. Végre
tökéletesen el volt annak átkozva még a környéke is, s nem volt fagyos
tél, mely a házatlan kóbor zsiványt azon födél alá kényszeríthette
volna, s ha oda űzte, bizonyosan tavaszig ott is maradt, a mikor a
vizsgálók szinte a többi sírok közé sírt ástak számára.
Egyetlenegy menekült meg belőle, egy vakmerő gyujtogató, kit üldözők
félelme oda rejte, s ki éjnek idején megérezve az öldöklő angyal kezének
fojtogatását, az ablakon ugrott ki az első emeletből, s azóta is iszonyú
rejtelmes dolgokat tud elmondani lassú, lappangva közelgő fájdalmakról,
mik az ember fejét elkábítják, szemeit erővel lezárják. Ugyanez mázolta
azon ház oldalára azt a fekete keresztet.
A dolog természetes magyarázata az: azon épület egy szüntelen gőzölgő
melegforrás tetejébe van építve, melynek forró párázata átjárva a
falakat, a fojtó lég mindent, ki egy éjen át benne a hermetice csukott
ajtók s ablakoknál meghál, menthetetlenül megfojt.
Madocsai Bálint nem hiába tanulta a physica subterraneát.