Különös jó tulajdona az embernek, hogy a hol nevetést hall, oda töri
magát. A nagy kaczagásra, mi természetesebb, mint hogy a konyhanép
összes személyzete a korcsmába csődült, s mi természetesebb, mint hogy
Vincze vitéz sátánnak való két szeme nagy hamar megakadt a vidám
fehérszemélység legszebbikében? Kinek szintén fekete, mindig villogó
szemei voltak, piros tele ajka, felül kissé hamvasan pelyhedző nagy
fekete sugár szemöldöke, piros arcza, sötét haja s olyan termete, mint a
hét világ! – Ez volt Vicza asszony.
– Ejnye lelkemadta, még magát se láttam! szólt a huszár, amugy brevi
manu meg akarva mérni, minő karcsú a szép nő dereka? – de a körmére
koppantottak.
– Menjen innét, vitéz uram, nem kell legyeskedni, szólt tréfás boszúval
a hamis menyecske, kiküzdve magát a huszár foglaló kezéből, s egyet
pöndörülve, férje mellett termett, kinek is elkezde szépen hizelkedni,
lejebb huzván fejében a hálósüveget s törekedvén mellette a lóczán
helyet foglalni. Mikor aztán átölelte a termetes gazdát, mintha a
siskakemenczét fogta volna nyalábba. De hamis volt a zuzája is a
menyecskének: mikor legjobban csókolta az édes öregemet, akkor
kacsintott félre a kaczki legényre. (Pro memoria minden feleséges
embernek: mikor a nő az egyik szemét lecsokolja a férjnek: fölnyissa ez
a másikat és a szemébe vigyázzon vele!)
Vincze vitéz pedig, hogy hibáját jóvá tegye, körülnézett, egyet pödrött
bajuszán s hirteleni fordulattal útját állva a fehér népségnek (kik úgy
tettek, mintha menni akartak volna), a melyik hozzá legközelebb esett,
egy pántlikába font hajú kurta némbernek, huszáros csipcsókot
alkalmazott a kövér arczára, ki is akkorát sikoltott, hogy repedt bele a
stukatur.
– Ördöngözöm a lelkét, katona uram! ordíta viszhangul e sikoltásra egy
bivalylyal álmodott hang, kisérve mérges toporzékolástól. – A hoszúbotú
béresben eldült a borju, az bömbölt akkorát.
– No hát no? Mi baja kendnek, földi? kérdé a katona ijedtelen képpel
tekintve a tombolóra.
– Mi bajom? Az a bajom, hogy az a leány ott la, nem édes mindnyájunké
ám! felelé a béres kitörő zélussal.
– Hát’szen helyesen van. Magam sem szeretném, ha rajtam kivül még
másvalakié is lenne. Kötekedék a katona, s még egyszer hozzá nyult az
élő orgonához, az még nagyobbat sikoltott.
– Tyhuj! Ezer malomkerék! Andrásnak sem kellett több. Felugrott, kirugta
a lóczát maga alól, földhöz vágta a süvegét, hogy akkorát szólt, mint
egy ágyú, s azt ordította – – – nem – semmit sem ordított, hanem
beleköpött a markába, s azzal gyürte az inge ujját.
– Hadakozni akar kend, jámbor lélek? kérdé fitymálva a huszár s önhitten
mosolygott rá. Bezzeg nem kaszanyélből készítik a kardot; ne bántsa kend
azt, a mi katonából van.
– Bántom biz én, ha kutyafejű tatárból van is, mihelyt a szeretőmet
bántja, – kiverem én, nem csak a kocsmából, de a világból is, ha
mindjárt ezer is a lelke; nem is félek én a kardtól, katona uram.
Szólott s az öreg szürt kikerítve nyakából, előfogta a két kézre valót,
melynek végén akkora bunkó volt, mint egy birka feje.
– Ne bolondozzék kend, András, sikolta ama sikoltó leányhang s esék
nyakába a botgladiátornak a kérdéses fruska, kérlelni akarván.
– Ej! kelj innen, Panna, szólt András, elhárítva magától minden
emberszeretetet, – majd én mutatom meg, ki ül a padkára!
– No András, tréfálkozék a nyalka huszár közben, minthogy kend András és
csakugyan verekedni akar, hozok én is olyan hosszú fegyvert, a milyen a
kendé – s indult az udvarra.
– De hozhat én miattam; akár malomgerendelyt hoz is vagy egész tölgyfát,
nem félek én tőle hatod magával sem, szólt, a falnak vetve a hátát, a
béres-athléta.
– Ne tartson kend tőlünk, dörmögé az őrmester, nem szólunk mink bele.
Kitesz Vincze vitéz egymaga magáért.
– Már’szen majd megválik, felelgetett vissza, fejét fel-felvágva, a
zsirbafőtt ökrész, s várta nagy szemekkel a megérkezendőt.
Megjött az. De a világért sem czepelt magával gerendelyt, sem egész
tölgyfát, hanem kihúzott a ház tetejéből egy hosszú nádszálat, azt hozta
fegyverül.
– Hát csak bolondozik? kérdé András elszégyenülve.
– Nem én, felele a huszár nem tréfálva. Álljunk csak szaporán egymás
szeme közé; no, atyafi, melyik szemét szúrjam ki hát elébb? s ezzel
elkezde a nádszál lobonczos végével alkalmatlankodni a béres orra, szája
körül, ki elsőbben kézzel kapkodott hozzá, de nem kaphatta el, – később
mindig jobban kezde kijőni türelméből; végre, mikor nem állhatta a
boszantást tovább, neki fogta a fütykösét s megemelve azt, vérben forgó
szemekkel, iszonyú ordítással és veszett haraggal olyat sederinte maga
körül, hogy a mint a ház tulsó oldalát megütötte a bunkó vége, kívül a
vakolat potyogott. Iszonyatos volt e csapásnak ereje: Vendel gazda elől
ezer milliom cseréppé törve repült le a kétfüles kancsó, három szék
felfordult, egynek keze lába törött, Hanzli pedig az asztal alól nézte a
maga hosszúságában az egész csetepatét. Jaj volt azon léleknek, ki e
kárhozatos suhintás gőzkörébe jut; meg sem pihent volna a másvilágig,
olyat repült volna tőle.
De a fránya huszár világért sem repült, – hova tette magát, hova nem a
criticus perczben? azt ő tudja, senki más; elég az hozzá, hogy midőn
András szörnyű pusztító dühében óriási módon elrikkantá magát, csak azt
vevé észre, hogy a veszedelmes nádszál a szájában állt meg, messze
kimeredve, mint egy két öles szivar, – a huszár pedig sértetlen
állapotban ficzkándozott előtte.
András elálmélkodott, bámulatánál csak az összes nézősereg kitörő
kaczagása volt kietlenül hosszabb.
– No még így sem jártam, mióta Kilitiben lakom.
Vendel gazda áldott tuloktermészete sehogy sem birta a rebellis
jeleneteket megemészteni. Miatta ugyan valamennyi ágyú gyujtólyuka
berozsdásodhatott volna, ő nem találta fel a háborut.
Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, – nem elég;
káromkodtak, – azt is mondták, hogy «milliom-adta», meg hogy: «ördög ide
amoda» s más több fertelmes szitkozódásokat, – ez sem elég: tubákos
szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak, – pudlija farkára szintén
kinálatlanul rátapostak, kinevették; – még odább szemeláttára verekedni
mertek! az uraság béresének nádszopókát nyomtak a szájába, s mi
legrettenetesebb: kancsóját, szerelmetes kancsóját, a tiszteletben és
becsületben megfakult kancsót, azt a kétpintest, örökre semmivé tették,
úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a hol pedig
ugyan mind a négy feleségét újra és együtt fel fogja találni.
Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német serfőző lelke
elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt.
– Fektessetek le! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, s két szája
végét siralmasan elhúzva, oly képet talált mutatni, milyennek mását csak
a magyar kártyában a makk-csali viselheti. Vigyetek el innét, könyörge
ápolóinak iszonyú vékony hangon. Viczuskám, melegíttess ágyat forró
téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, –
oh, ohwé! beteg, – Vicza… meghalok, oówéwé!
– Az Istenért! kiálta a menyecske, úgy téve, mint a ki nagyon megijedt,
– s a cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben
száját alig birta betömni a ki-kitörő nevetéstől. Hozzatok a padlásról
bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten! forraljatok vizet a
herbateának, melegítsetek fedőt; te Hanzli, szaladj a borbélyhoz
pióczáért, te másik, fuss, bonts ágyat; a gazda beteg, szörnyű beteg, ni
hogy tüzel a feje, mint a katlan, a keze meg oly hideg, mint a fagyos
répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett!
Ekként Vicza asszony. – A cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt,
s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a hálószobába,
mint a gólya a fiát, ott beledugták az ágyba; még egy reklit adtak rá,
aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, s torkig
bekötözve tisztesfű-kötéssel, megitatának vele egy meszely székfű- és
ugyanannyi bodzavirág-levet, a mitől aztán oly izzadásba jött a jó úr,
mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a
párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy
mellett a kurta seprünyéllel, s úgy rá talált kommantani, hogy
megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az
embert a maga levében, – hogy ha meg nem fullad, vagy a guta meg nem
üti, bizonyosan meggyógyul.
Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy
érdekessé akarta magát tenni a hamis; hanem rajta kapták. Végre maga is
elhitte, a mit maga költött: érzé, hogy vagy a hideg, vagy a meleg, de
valamelyik leli.
Az a megivott itcze herbaté, a hasára rakott lenmagkása tarisznya, a
talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arczok, a csisz-csosz
lépések, a forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassu
suttogások, homlokát tapogató kezek… mind oly sajátságos érzést költének
benne, minőket az ember közelgő betegség előestéjén szokott
megsejdíteni: valami nyugvó zsibbadást a főben, rajgós nyüzsgését a
duczrendszernek, lélekzetforróságot; de miket jóravaló ember reggelre ki
szokott aludni.
– Te Vicza, nyöszörgé a patiens a dunyha alól, melyből csak orra
látszott ki, mint egy árbocz, te Vicza… ihatnám.
– Majd mindjárt jön az ezerjófű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a
kortyot egy kevéssé.
Hjaj, de nem ezerjófüvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit? azt még
sem merte kimondani.
– No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű édes öregem; várj,
kitöltöm a csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz
tőle, – várj, majd megfuvom; vigyázz, meg ne égesd a szádat.
– Brrrrrrrrrphü! ordítá megrázkódva a hypocrita nyavalyás, a mint az
első korty megfordult a szájában, s olyat rugott magán, hogy ha vassal
nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (ugymint az ágy). Hisz ez
méreg!
– Méreg a gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle;
valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak öregem, szaporán
idd meg, no de megidd, ha mondom.
Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a száját s elnyelni
szinlett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát,
melynek azon panaceai hatása van, hogy a kinek nem árt, legalább nem is
használ neki.
Nyilván való állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős
appetitorium szokott lenni; – ez így volt harmincz esztendő előtt is. –
Vendel gazda egy ideig csak fintorgatta az orrát, testének ez egyetlen
activ állapotban levő részét; szítta, tüszkölte, emelgette e tülöknek
termett emberi tagot, míg végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté
magához Vicza fejét, s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához
tartotta fülét s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott,
cannibali arczkifejezéssel kisérve e mondatot:
– Azt hát, ördögöt, meg a máját! szólt felpattanva Vicza asszony, hát
még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa; jobb biz, elalszol,
míg jó dolgod van! s ezzel haragosan tollat ütve a titáni férjre,
belehuzá még egyszer annak fejébe a lobonczos hálósüveget s mérgesen ott
hagyta.
Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel – mint a poéták
mondják – reményeinek ily felsülése után.
Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind a mai napig
rejtve maradt a historicusok előtt. Psychologusok és philosophusok
egyébiránt, kik a gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen
kiokoskodhatnák, ha akarnák, mikép az ilyesmi lehetett: «ehetném»!
Tehát Vicza asszony magára hagyta a szenvedőt, gondolván: a ki éhezik,
aludjék.
De Vendel nem tudott aludni. Szörnyü kisértetek jelentek meg szemei
előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen
szalonnás gölődény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros
hátu csehpampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején
fehér habkoronával és a sült malaczok és a sült galambok, mosolygó
begyeikkel, s a mindenrendü sültek, főttek és pörköltek, s a minden
néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveleikkel,
kinálkozó illatjaikkal, s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!!
– Oh én százszor boldogtalan! ki mindezekbe nem haraphatok! ordítá
magában kétségbeesetten a potrohász, s nyálát nyelve, a fal felé fordult
és imádkozni kezdett.
De hogy tehette volna ezt ily állapotban? Éhesen, szomjasan, torkig
csuronvíz! A tatárnak volna ilyenkor kedve kegyeskedni, s még hozzá a
mellékteremből áthangzó boszantó vinnyogás, röhögés és hanczurozás víg
hangjai mellett. – De biz úgy megmorgott, mint egy hat esztendős medve,
s a vánkosa csücskéit kezdte rágva-rágni.
A mint így kínlódnék, küzködve magában, s már-már sírni kezdett:
egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a feje alól a
vánkost, rejtelmes susogás közben, mindig erősebben rángatta, – végre
fejéhez nyult…
… Ki az?!
– Jahahaj, én vagyok, gazduram, szólt valaki fogvaczogás kisérete
mellett.
Hátratekinte. Hanzli állt előtte. – Zöld volt a fiu képe és térdei
összevissza verődtek és hajszála mind szerteszét állt.
Vendel úr azt hitte, kisértetet lát. Kiáltani akart, de a boszorkány
rajta ült a nyelvén, nem birt szóhoz jutni.
– Gazduram! kiáltá erős asthmával a fiu, s szemein egyet fordítva,
térdre esett – egyszerre mind a két térdére; s úgy megragadta Vendel úr
hálóréklijének gallérját, hogy ez csakugyan azt hitte, mikép éhsége
lecsillapításául most őt fogják megenni. De nem tették, nem. Sőt inkább
Hanzli úrfi keservesen elkezde sírni, szepegni, csuklani és huákolni s
Vendel úr megkapott nagy kezét csókolgatni, miközben mindig csak azt
emlegette, hogy: «gazduram, gazduram».
– Hallom, fiam, hallom, de hát mi lelt?
– Oh engem semmi sem lelt, de gazduram oda van, elviszik, elragadják,
irtózatosképen csúffá teszik…
– Mit beszélsz, fiam Hanzli? szólt megütközve a circumspectus.
– Hát – tudja kend, gazduram, kiért, miért jött ide ez az irtózatos
gáliczkőfaló ellenség?
– Nem én.
– No én sem tudtam, de most már tudom. Oh ezért járnak be ezek most
országot világot, tűzzel, háborúval; oh ezért keresnek össze minden
birodalmat, oh ezért…
– De hát miért?
– Hát nem mondtam még?
– Te? tán a feleségemért? ordítá felülve az expatiens, s hirtelen még
éhszomjas voltát is elfeledte.
– Az még csak jó volna, gondolá magában Hanzli, ők bánnák azt meg, de
nem is úgy. – Kendért magáért jött ez a háboru, szeretett gazduram,
susogá kimeredt szemekkel (nem szemekkel susogá), s hosszú póznakezével
a hanyatteső gazdára mutatott, ki noha nem érté a dolgok mivoltát, de
azért nagyon megijedt.
Vendel úr nézett Hanzlira, mint egy sült hal, Hanzli pedig Vendel úrra,
mint a másik sült hal. Egyébiránt az egyik izzadt, a másik didergett.
– De hát mégis… mi szüksége van rám a franczia császárnak? töprenge a
gazda.
– Hej! felelé a szolga, nagy dolga van annak kegyelmeddel; épen most
súgták egymásközt a zöldfejű huszárok, hogy ez lesz az, ez lesz az! s
fejüket billegtették. Odafülelek, hogy ki lesz az, mi lesz az, hát mit
hallok?…
– No hát mit hallasz?
– Azt suttogták, csak amúgy titokban, hogy senki se hallja: hogy a
franczia császár mindaddig nem szünik meg ez országot tűzzel-vassal
pusztítani, míg neki váltságul egy ötmázsát nyomó darab embert nem
adnak.
– De hát minek az neki? hebegé Vendel.
– Ezért elhatározták, hogy kendet holnap reggel megmázsálják, s ha
megüti a mértéket, menten kiszolgáltatják a franczia császárnak. Ezt
csak úgy suttogták – csak úgy titkosan, a kalap alól, pedig kegyelmed
megüti a mértéket.
– De hát mit akarhat velem? te Hanzli, nem tudod mit akar?
– Rettenjen agyon kegyelmed! Semmivel sem akar kevesebbet, mint önt
ritkasági gyüjteménye számára spiritusba tétetni!!!
– Valamennyi szentek, ne hagyjatok! ordítá, nagy képéből kikelve, a
serfőző, engem spiritusba tenni, mint a négylábú csibét, meg a kétfarkú
gyíkot!!!
– Biz úgy; és pedig elevenen.
– De nem úgy, Hanzli fiam! kiálta szörnyen megfrissülve az öreg; e
tisztelethez nekem semmi kedvem, épen semmi. Jer, segíts felkelnem, –
hol van a papucsom? – Szent János próféta! semmi kedvem hozzá, – addsza
a janklimat, meg a bagósüveget. – Húj, szent Flórián és Habakuk!
segítsetek öltözködnöm! A bundámat, a bundámat Hanzli! – Oh szűz
Cziczelle! add rám a bundámat! fussunk, fiam Hanzli, fussunk! (Vendelt
az ijedtség elevenné tette.)
– De merre?
Ez volt ám a kérdés.
– Merre hát? az ablakon keresztül. Fogd a fejszét, csapd ki a
keresztfát, ne törődjél vele. No mostan emelj ki, fussunk, fiam,
fussunk.
Percz mulva földrengési zuhanat hangzott odakünn, mit a csárdai borozók
ujjongatása sem birt túlhangzani.
– De hogy megyünk tovább? ez volt a második kérdés, mert Vendel gazda
lábai nem arra voltak teremtve, hogy szaladgáljanak. Mit volt mit tenni?
Hanzli targonczát hozott, az öreg Gambrinust belerakta, a hámistrángot
nyakába ölté s ment az országútnak, görhesen tolván maga előtt a
colossalis testet; mely emberfölötti vállalat terhe alatt kidűlt a két
szeme s dereka C-vé hajolt meg. Az öreg pedig váltig biztatá: «Told,
fiam, told!» – Majd megszolgálom szépen a másvilágon.
Hanzli úgy szuszogott, mint a majorennis vadkan; a taliga kereke
csikorgott, mintha azt mondta volna minden fordulásnál: «hájat
vegyenek!»
Vendel pedig folyton biztatá: «Told, fiam, told! majd megpihensz
otthon!»… Igy mentek végig a kertek alatt.
Már a falu végén voltak, – a legelső kukoriczaföldhöz értek. Hanzli
közel volt a megszakadáshoz, s midőn épen egy kis dombra akarta volna a
sysiphusi terhet feltülekedni, midőn Vendel legjobban szorítná a dolgot,
mondván: «Told, fiam, no még egy kicsint, no még egy kicsint!» puff!
beledönté az árokba.
– Zatraceni! nyöszörgé a «szállj le Balázs a hintóbul» odalenn.
Zatraceni, végy fel, Hanzli, nem tudok felkelni.
Hanzli felrángatta az esett hust.
– No de már most menjen ám kend, jó gazduram, a maga két lábán, vagy ha
tolni akarja a taligát, hát itt hagyom. Nekem szétnyilt a hátam
gerincze. Kódis vagyok.
– Ne bolondulj, fiam Hanzli. Itt ne hagyj most; legalább segíts elbujnom
valamerre, segíts elbujnom. Hiszen tudod, hogy mindig úgy szerettelek,
mint a tulajdon fiamat, édes szép Hanzlikám.
– No csak ne czirogasson kend. Hanem adja hát kezét. De ha úgy belém
kapaszkodik kend, egy tapodtat sem megyünk. – Próbáljon a maga lábán
járni. No – no!
Igy nógatta Hanzli megrémült gazdáját a kukoriczába, ki holdvilágos
éjszakának idején megszökött meleg ágyából, hogy egy hideg
kukoriczagóréba menjen bujdokolni, melyből a csősz megszökött, s melynek
tetején beesik az eső, oldalán keresztülfú a szél.
Ide hozta Hanzli a gazdát, ki ugyan elfáradt, mire ide jutott.
A góré tetején fiaverebek sipogtak, oldalai nádkévéből voltak építve,
kifoltozva kukoriczaszárral, melyet szépen befutott a földi mogyoró
jószagú virága. Benne semmi sem volt, kivéve tán egy légio szunyogot.
– Hát itt maradjak? kérdé desperált arczczal a gazda, széttekintve a
nádkastélyban, mely egymagával tele lőn.
– Ne féljen kend, itt senki sem fogja keresni.
– De hová ülök le?
– Bizony csak a földre.
– Szent Jeremiás! Kemény ez a föld ülőhelynek.
– Ne bánja kend, csakhogy spiritusba nem teszik.
– De bizony hideg is, aztán meg ehetném is.
– Majd tegyünk róla: én most hazamegyek és hozok kendnek egy egész
kenyeret, meg egy sonkát. – –
– Egyebet semmit? – Hát azt akarod, hogy éhen haljak meg itt?
– Azt nem akarom, hanem kendnek mindenesetre le kell magáról soványkodni
vagy félmázsára valót, ha örök bujdosásban nem akarja tölteni életét.
– Jól van, fiam, jól! Azaz dehogy van jól, dehogy van jól! Hozd el hát
legalább a kutyámat, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha magam leszek, és
a ki megőrizzen…
– No Isten megáldja, gazduram, meg ne ijedjen, míg visszajövök.
– Te Hanzli! aztán felőlem senkinek se szólj! tudod, ki az a senki! Hát
még annak se, egy kukkot se.
– Nem, nem, nem, nem!
Mintegy félóra mulva visszatért a hórihorgas, szörnyen felbatyuzva.
Vendel úr már messziről leste s örült, hogy itt látta, azt hivén, ez
legalább is az egész éléstárt elhozza a hátán.
Messziről rákiálta: – Mi az a hátadon, Hanzli fiam?
– Egy kéve szalma és a bunda.
– Jajh! nem ennivaló. Hát ott az öledben.
– Ez a pudli. – Nem akart eljőni, az ölemben kellett idáig hurczolnom.
– Az sem ennivaló. Hát a kenyér, meg az a másik?
– Itt van a tarisznyában.
Hjuj! Az a tarisznya szörnyű kicsiny tarisznya volt.
– Hát innivalót nem hoztál, fiam Hanzli?
– De bizony, itt van a korsó.
– Nyujtsd ide, hadd huzom meg… Jaj, Hanzli fiam, pogány a lelked is,
hiszen víz van ebben!
– Még pedig friss.
– De hát halálom óráját akarod megérni?
– No ne zúgolódjék kend, gazduram, mert valaki meghallja. Ehen van ni,
megcsinálom az ágyát, a tarisznyát felakasztom ide a körösztfára,
aludjék kend szépen, holnap este majd megint eljövök. Tegye be az ajtót.
Jó éjszakát.
Vendel úr magára maradt.
Ilyen az emberi élet. Az ember semmiről sem bizonyos, még mikor meleg
ágyába szépen lefekszik, akkor sem tudhatja, vajjon hol fog fölébredni,
mint íme az élőpélda.
Sötét volt. Alig tekinte be a hasadékokon egy-egy kiváncsi csillagocska
a nádresidentiába, s minden lélek fülelt.
E nagy csöndességben, e nagy sötétségben hirtelen úgy tetszék Vendel
gazdának, mintha valaki vagy valami mellette németül beszélne. – No de
világosan hallá:
Quak, quak, frakk!!
Ki lelke lehet ez?
Ismét: quak, quak, frakk!
Ejnye, ezzel talán tótul is lehetne beszélni?
– Jako sza volás moja dusa…
Quak, quak, frakk!! szólt mindig közelebb a gyalogmadár, míg végre
Vendel azon bátorságot vevé magának, hogy kezét a hang tájára kinyujtsa
s megtapogassa annak okozóját.
Brr! Valami hideg mozdult meg ujjai alatt, oly hideg, mint a béka.
Ugyan mi a tatár lehetett? Hideg mint a béka, németül beszél és mozog.
Vendel gazda nem birta kitalálni, hanem fogta a bagósüvegét s a mint még
egyszer megszólamlott a rejtélyes állat, leborította vele, gondolván:
reggelre majd szeme közé néz, s ezzel kivette a tarisznyából a kenyeret,
a gyürkéjét letörte s miután azzal elbánt, az egész kenyeret odahelyezte
vánkos gyanánt a feje alá, s jóizűn aludt a fáradalmak után, egész
hajnalig meg sem mozdulva egy fekvő helyéből. Érzé ugyan néha, mintha a
haját húznák, meg az orrát csókolgatnák, de mikor az ember alszik,
ilyesmit föl sem vesz.
Hajnalra azonban nagy álomlátások kezdték háborgatni. Azt látta, mintha
egy nagy muzeumban lett volna, hol mindenféle kitömött pelikánok,
struczczok, gólyák és krokodilusok, tengerilovak, páviánok, macskamajmok
és kutyafejű tatárok, bebalzsamozott tarka ördögök és kővé vált vizi
angyalok és egyéb naturæ curiosumok, köztük egypár kritikus is, lábánál
fogva felakasztva – álltak hosszú sorral.
De legbámulatosabb volt két óriási üveg, a középre téve, mindkettő
színig spiritussal, fölül hólyaggal lekötve, – miknek egyikében egy
sovány elefánt lubiczkolt hosszú nagy orrmánynyal, frizirozott hajjal,
fénymázos czipőkben, nagy széles bő frakkban; a két fátermörder mint a
két agyara hegyesült előre s a két füle lógott.
De bezzeg a másik üvegben! ott meg Vendel úr uszdogált, még egyszer
akkorára hízva, mint a mekkora volt; sárga flanellréklije rajta volt, és
a tarka papucsai; szörnyen kapálózott, hogy magát kitörhesse; kiabált
volna, de mihelyt szájat nyitott, itta a spiritust; végre egy
kétségbeesett lökést tett magán talpával, hogy fejével a hólyagot
kiüthesse s kirugta a nádviskó oldalát.
– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem
magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a
kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár
megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a
feje alól a réti patkányok.
– No már most kenyér nélkül egyem meg a sonkát? Megbetegedjem tőle?
De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne betegedjék. Mert a
mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.
Iszonyú rémgondolat czikázott keresztül agyának sivatagán.
– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva
a nád alatt a földben.
Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az
elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első
lábába s szépen rágogatván.
– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát
a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.
Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés
prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő
sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és
pudlijának születése óráját.
Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban
kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a
szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király,
magamagát ette volna meg.
– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az
öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a
kutya hordja el; – hát a huszárok?
– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor
lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.
– Hát Vicza asszony?
– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép
dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy
dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.
Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a
franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar
tenni, a másik kalodába.
– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli
impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a
holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá
ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát
mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban
érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű
kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony!
akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal
jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor
hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.
– Alé! juj!
– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a
vásárra Afrikába.
– Te – messze van az az Afrika?
– Még nem tudom. Lehet annyira, mint Szerdahely; de miért?
– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap
alatt jöhet vissza.
– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely
komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám!
Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.
– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki
enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte
potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak
feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál
termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy
kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.
Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának
napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat,
nemkülönben hireket és történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik
sem volt igaz.
E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a
tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog
mezőket.
Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a
faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a
fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok
távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde
fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig
harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a
nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos
világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép
csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn
pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a
félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat,
vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az
uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a
karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint
egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas,
akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg
Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét,
kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált
fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra.
A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek
között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az
aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a
poétává levéstől.
De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé
tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább beéri, – bővült, tágult
minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra
föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e
már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre,
hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.
Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve
is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári
palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború
iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt
kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a
mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a
hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali
rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime
ezennel elmondatik.
Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek
meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember
hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított
az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel
fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a
földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen
törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének
(és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének,
mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt,
hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani,
mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen,
mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta
tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és
kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni
kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig
hangosabban. Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy
iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – –
mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy
rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó
szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!
– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez
olyan állat, a ki a bikát is lefogja.
De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy
lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant
volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt
Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.
Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon
domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes
mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták
kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden
vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr
kastélya szenved áradást.
Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol
kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején
kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s
már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn
valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s
ráhullott Vendel úr orrára.
No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt
Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a
házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett
volna a hátán.
Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad!
nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s
végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek,
a holott is a népet rögtön fellázíták.
No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol
vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is
a tied lesz.
Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva
tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.
Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had
kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos
Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a
bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott
a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli
rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes
árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.
Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és
szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s
minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta
magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni
életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három
évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A
negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá
nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében
fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot
szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított
a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét
annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.
Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen
feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a
czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi,
fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e
puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak
valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra
nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja
az országutat.
Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok
közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy
volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik
bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem
látszott meg, mintha embert evett volna.
– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a
falu? nem jőne kend velem?
Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta
magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed
tőlünk valaki.
– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az
ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott
jól elbujjunk.
– Hát csakugyan bántják az embert? kérdé ez szepegve.
– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat.
Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem
jövünk onnét, meglőnek!
– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok
álltak? okoskodék Vendel.
– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem
billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere,
kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból
jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.
És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres
insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az
ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt
tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru
alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt állítá,
hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti
fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai
napig sincsen vége szakajtva.
A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama
fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s
ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig
győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt
minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is
kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak
keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.
Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben.
Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől
egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy
üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a
pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» –
Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj!
Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy
szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze
a szekér oldala.
– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot
levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy
prófuntot emelgetett elő.
Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel,
mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is
öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy
harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly
jóizűen nem falatozott, mint akkor.
Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott
miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri
burdsellát, kecskeméti kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét,
a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát,
feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval:
kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy
historicusok titkolják előttünk).
E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért
mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül
családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a
franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal,
de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést,
– s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska!
mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja
meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol
volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.
Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen
megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi
énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers
körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan
voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala
magukat pénzért, sub titulo: finnek.
Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s
erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált,
szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának
ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak.
Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre
benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek
apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra
annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes kedves
felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza
ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől
csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu
és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony
illata boszantá az éhes ember orrát.
Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e
kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta,
nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy
kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija
ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend,
földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami
koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.
De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden
lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A
hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.
– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált,
vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.
– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon
álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy
kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről
ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!»
hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba
vitték, denique jól fogadták.
Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a
Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a
lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy
ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni,
biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig!
Ekként végződött a jólelkű serfőző veszélyes expeditiója.
És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok
nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek
mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.
* * *
Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az
utólsó férfiuig elesett a csatán.
E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy
titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett,
sem ivott.