Iszonyú gyanú villámlott a nő lelkén keresztül.
Tagjait minden ízében zsibbadni érzé.
Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng
alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei,
miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a
legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz
ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten
lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket
vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel,
átokkal atyafias titkok.
Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a
felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a
szekrénykulcs maradt szemei előtt…
Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre,
hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából.
Nehéz álomhörgése hangzék melancholicus szomorúan.
A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a
szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot,
melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként,
mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta…
… A fiók üres volt…
A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve
szét akart szakadni.
De nem szakadt szét.
Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a
kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra.
Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a
kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé.
De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan
felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát
hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával.
A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s
ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett.
Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé
szemeivel férjét.
Az nem volt jelen; ki sem tudott róla, hogy hová maradt?
Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s
menni készült.
Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé
tőle:
– Megjött már Lentey?
Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt
felelte:
– Nem tudom, nem ismerem azt az urat, s azzal elsietett.
Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna
venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta
át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig
várta a reggelt, hogy férje megjőjjön.
Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató
lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent
aggodalmat, minden kínt.
Végre dél felé hazavetődött a férj.
Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és
zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt.
… Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok,
kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők…
A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt
annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére
hanyatlott.
– El vagyok veszve! susogá.
Neje elholtan, mereven, mozdulatlanul bámult reá.
– El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva;
arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír.
Matild világosan kezde látni mindent.
Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés
bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét?
– Nincs, nem tudom, felelé ez buta elmeredéssel.
– Őrült vagy-e? Hova tetted a hitedre bizottakat!
– Elvesztettem, kiraboltak, nem tudom, hebegé.
– Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a
férfit, mint egy furia.
– Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy
verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán.
– Mind-e?
– Mind, mind az utolsó fillérig, az utolsó batkáig.
A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a
kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt.
A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta.
– Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem
vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről
terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak
ennek gyámoltalan hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le
fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy
visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled.
– Nincs, elvesztettem, susogá ez.
– Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá,
koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom,
és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk
nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név
becsülete.
– Már késő, felelé Imre.
– Mit késő?
– Eltagadtam.
– Nem értelek. Mit tagadhattál?
– Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem,
hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és
én – megesküdtem.
A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a
legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét.
Pedig még itt sem volt vége a kisértésnek.
Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött:
esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is
hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem
tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az
Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére
imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és
unokáin!…
Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a
kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva:
– Mit vétettem ellened, oh Isten, hogy íly iszonyúan büntetsz?
Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő
eltolta őt magától.
– Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj
meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán
megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg
nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid.
– Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell
tenned a tanubizonyságot.
– Nekem is? s mit gondolsz, nyomorult, tán én is hamisan fogok esküdni?
– Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek,
azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit
tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is
láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt
mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd
rá.
– Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld
el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a
magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő.
– S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik?
nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim
becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni
s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön!
– Megölöm magamat.
– Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz
el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak
bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába
állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen
nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki.
– Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, hadd keressek
könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg.
– Tehát ellenem bizonyítasz?
– Nem bizonyítok.
– Hát mellettem?
– Azt sem.
– Mit teendsz hát?
– Azt én tudom.
A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy
törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle
mennie.
– Fogsz jőni velem?
– Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás.
– Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én
meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos
halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit
gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek
átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált,
és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd
meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek
fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod
elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat
keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog
ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó
jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e
közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt,
ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott
sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte
fel annak arczára.
A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj –
vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj
elkárhoznom…!
Fél óra mulva a törvényszék előtt állottak.
Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott
tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt
szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a
tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen
árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s
alig lehete hallani szavait.
Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva
kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy
szólni fog.
A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének
leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy
igazat fog mondani?
S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy
bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani:
A biró kérdezé:
– Látta-e a nő, hogy a vádló a vádlottnak bizományban pénzt adott át?
A nő felelé:
– Soha sem láttam.
A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben
rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem
felejtett hosszú életében.
A kétségbeesés lehete csak ilyen.
A biró felmenté a vádlottat.
Matild pedig hazament.
Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a
megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára
gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról
levetve magát, szörnyet halt.
Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála
bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét,
nagy titkai vannak.
Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el,
hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!…
Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé:
Már késő, mert az is meghalt.
Estefelé Imrét is kiterítették.
Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak
a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom!
Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal.
Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé,
melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az
álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?!
Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen
szerettelen világé.
Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen
fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a
bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri
arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és
kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek
annak álmai?
Hiába tagadjátok, hogy van pokol. A lélek magával hordja azt.
Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e
halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád
merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik
mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még
kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása,
halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában.
Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú
vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán.
Igy jelent meg Matild álmaiban a rettenetes látogató.
A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben,
de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A
lélek szemei le nem hunyhatók.
Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután
melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután
fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra
mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre.
Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás
elől hová rejteni.
És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik
pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos
szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha
az örök itélőbiró szemei lettek volna azok.
Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett
volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el.
Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e
töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat
szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott,
vonaglott, mint egy galvanizált halottkép.
Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy
födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit
rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az
edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt…
– Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet
harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza.
Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s
maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle.
És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások
füstölőjével borzasztó jövendőt monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel
irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem
huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt
a lélek fehér köntösére lemoshatlanul…
– Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed
fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent
a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön,
melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha…
Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a
te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok
szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el
minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem
mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és
őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől
elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír;
sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a
koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint!
– Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással…
Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre
elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve
rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva.
Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg
belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett.
Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt
behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le
voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az
iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete
égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét…
Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben
megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak
a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan
gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai
összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e
gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új
rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és
szemeit bámulva felnyitá.
A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas
sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok.
Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a
lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül,
sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi
hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok
vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött;
de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon
pokol szenvedést, mit éreznie kellett.
Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta
helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét
szüntelen ott tartotta.
A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem
nézhették szüntelen növekedő kínjait.
Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen;
megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult
maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután
hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta.
Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s
felpillantott.
A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A
szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás
közt hadonázott maga körül, miközben szájában alul és felül két-két fog
látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek.
Roppant feje volt.
A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis
tátost?
– Micsoda állat az? kérdé a nő féldeliriumban.
Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki:
«fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé.
De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint
az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek
felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában
egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin
keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya
tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a
megtérőnek.
A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók
vigasztalóan mondának neki:
– Leányod!
A nő ikreket szült.
* * *
Tizenhat év folyt le. Tizenhat hosszú, nyomorúságban gazdag év.
Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként
megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék
maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott.
Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság
rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az
öregekből halottak levének.
Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a
roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a
világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző
lélek, s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja
leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele.
A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a
szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti.
Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s
fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket.
Fehér hajfürtei lettek Matildnak is tizenhat év alatt.
Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt
elhordozása.
Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó
helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a
nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől.
Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt
zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi
ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek
szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely
templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a
tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni.
Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a
nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen
emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák
kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a
szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában:
– Lőn neked a te szavaid szerint.
Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild
apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető
édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért
kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja.
Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt,
kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei:
ily anya volt Matild Lentey árváinak.
Egyetlen imádkozása volt a bűnbocsátó Istenhez: e gyermekek boldogsága.
De nem hallgatta meg őt az erős boszúálló.
Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint
először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt
mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».
Rövid idő mulva egyik gyermek meghalt.
Háromszor kérte vissza gyermekeit a holt apa.
Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt
négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.
Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig
hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött
azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.
Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája.
Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek
kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát
árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom.
E szegődött átok.
Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az
éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem
hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja
kérni?
– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját
gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne
vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne
vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így
büntetned önnön teremtményedet, nem lehet kivenned a bünhödő kezéből a
vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…
És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és
megélt.
Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt
meg helyette.
Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende
kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava,
mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki
kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút
varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha
megközelíté.
Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit
meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget,
mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott
neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint
egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek
sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas
szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki
volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig
viselendő gúnyteher, egy óriási púp.
«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az
előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre
szokta azt hajtani.
Lina és Makár. Ez volt az ikrek neve.
Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb
dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az
elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok,
alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán,
lelkét is hasonlóvá tette ahoz.
Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál
fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő volt, testvére s mindenki
ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos
boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.
Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében
hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte
össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró
állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.
Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt,
ollóval tőből lemetélte.
Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez
Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép,
kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta,
hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt;
sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?
E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek
gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor
néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó
fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis
leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két
kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek
szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?
Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban
oly kiáltó ellentétei egymásnak.
Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó
galambja, a másik annak megmaró kigyója.
Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya
öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt
összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.
Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden
szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is
lehervad: csak az anyakeservnek nincsen enyhülése, csak az anya
szeretete nem halhat meg soha.
Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt
megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik;
Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az
oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven
nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről
leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!