Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó
vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem
ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit
hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít,
megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!»
Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak
a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott?
Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a
vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt
ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve
a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér,
hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül
felejtve!
Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit
erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket
követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek!
Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják,
akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie
kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a
mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit
nem szeret…
Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!
* * *
Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen
leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége.
A leány neve volt Matild, a férfié Imre.
Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a
külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív
benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken
kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon
széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője
kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval
elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki.
Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós
útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát
fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda
jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden
érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás
dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás,
szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai
lettek.
Hová jutunk még, Úristen?!
Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem
oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és
eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk:
hogy ez az ember kiművelte magát!
Ilyen kiművelt férfiu volt Imre.
Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily
szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt:
– Im jövendő férjed.
Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a
két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi
viszonyok. S minthogy ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást
nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének.
Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint
szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek.
Már ezek a mindennapi élet apró csalódásaihoz tartoznak.
S ki volna elég vakmerő meghatározni: melyik fájdalmasabb a kettő közül?
A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz
jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági
tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések
Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki
azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb
reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet
szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész
undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható
szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy
érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…?
Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb
esetben is nevetséges.
Hisz ez megszokott eszme.
A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi
kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta
hagyta szennyét!…
Csodák történnek ugyan a mai világban is.
Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét
az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja
őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az
erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen
bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt vad világban;
elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez,
kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze
annak minden bűneiben.
Hanem az utóbbi eset már nem tartozik a csodák közé.
Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A
fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később
elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a
házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott.
Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd
közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét
tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes
elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s
megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz
keresztnevén «önérdeknek» nevezni.
Az ember mindent megszokik, kivált a nő.
Nő hivatása szenvedés és türelem.
No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek
mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek
várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány,
annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű.
Csalódásokkal fordul fel az ember élete.
Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a
kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét.
Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása
legédesebbikét: anyává tette őt.
A legmosolygóbb remények koszorújával ajándékozta meg.
Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve
szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s
könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya
vagyok»!
Két szív egy testben.
S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem
szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében
összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni».
Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni
gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak.
Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt
hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett,
rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama
boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába
lépett, kit karöltve vezetett odáig.
Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű
aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s
magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült
el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt,
mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín
kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui
nyilván félre voltak tiporva.
– Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a
férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével
szemközt leülteté.
Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de
abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-,
szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá.
– Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát
hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e
mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá:
– Bizony. – Hihetőleg többet is akart mondani, de röstelt fáradni vele.
– Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, szónokla tovább a
férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a
világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ
szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen;
kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen,
összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint
dicséretes kivételt állítván föl mindenekben.
Ki e nagy szavak tizedrészét sem hitte, az bizonynyal saját neje
lehetett.
Érdekházasság és barátság!?
Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen
szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg
fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra.
Olyan bárgyú kinézése volt szegénynek, hogy a madár sem félhetett tőle.
És Matild nem mert rá tekinteni.
Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát
meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából,
hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani.
Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg
újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön,
melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke.
– Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon
az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven
nézve csizmája orraira.
– Igen, felele ez, mint kinek tudvalevő dolgot mondanak.
Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől,
csupa udvariasságból:
– Messzire tetszik utazni?
– Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s
folytatá: Kolozsvárra.
– Szép tájék! fejezé be Matild. Gyaníthatá, mert soha sem járt arra.
– Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet
készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni
nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át
őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném.
– Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán
családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem
teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött.
Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle.
Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét
leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett
volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni
és nem hallani semmit.
De ott maradt.
Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt
kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az
asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni
látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek
volna.
Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s
rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért
szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek
átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé,
s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté.
– Adjak róla nyugtatót? kérdé igen nagy közönyösséggel.
– Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta
ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire.
– Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen
elfogulatlannak iparkodott látszani.
A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét
érzi.
Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott;
végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott
eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet
csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni;
végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott.
A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál
megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az
utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána
kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb
stereotyp búcsúphrasisok özönét.
Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves
nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s
visszament szobájába.
Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a
függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s
a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig,
sokáig nézegette.
Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak,
villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal,
mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója,
beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon.
Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai
vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken,
egyedül nem örömest találkoznék az ember.
A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s
mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta,
félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető.
Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően
bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült,
vagy kit gyilkosságon kaptak.
Azután torzmosolylyal kérdé: Mi bajod? szinte rám ijesztesz.
– Oly különös voltál, hebegé a nő.
Imre összeszedte magát s nevetni akart.
– Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked
ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel
ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá
kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra,
karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt.
E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje
ellenében.
Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte,
csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és
gyöngédségnek.
Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi
körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját
boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda
pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével
ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat
játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem
hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető
lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál.
Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember
végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van.
Végre a nő maga is elhitte a dolgot.
Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely
mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan jellemváltozta elején s
ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan
szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját
megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle:
– Melyik név hangzik szebben: Imre-e vagy Matild?
A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s
képzelé, hogy az férje képmása lesz.
Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta:
ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet
igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem
kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak.
E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az
aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában
aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és
addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután
feküdt le maga is.
Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s
miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe,
hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott.
A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt
fekve aludt.
Matild rezzenve tekinte rá.
E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök,
szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek
minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon.
– Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas
képet mutatni… s megnyugodott benne.
A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje
nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok
alatt vesznek el.
Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában,
vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?»
Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé;
valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép,
sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa.
Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon
szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban
maradt.