Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt
testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor
beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni:
szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt
szerették.
Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé
kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a
segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá,
ez estében egy fogát kiütötte.
Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak
tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.
Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol
saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak,
kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha
bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen
rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla,
hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg
ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel
tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:
– Meg fogsz halni. Éhen fogsz meghalni…
Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem
tevé.
Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s
Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy
valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb
rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy
az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt
terhelni.
S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban
van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.
Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem
átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a
háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.
Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött
lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és
fult légtől halálig aléltat.
Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse,
egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb
viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta,
hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a
közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.
Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt,
elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett
hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…
* * *
Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom
virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó
szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden
teremtése mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi
felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…
Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom
felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi
köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett
rezgő rozmaringszál.
Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony
hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.
Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya,
két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az
égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép
menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd
halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha
is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely
arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy
csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam.
Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen
osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit
gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.
Dezső és Linka voltak e boldogok.
Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív
testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el,
míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá
e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt
előttük szentelt ajtaja.
Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most
megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul
zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja
vendégül. Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül
vette az ő leányát…
A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két
hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy
hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal
ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik
azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz
iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt
tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.
A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak
arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…
Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét
mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden
lélek elfelejté aggodalmait.
Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű
szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.
Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között
folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.
Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új
társait.
Dezső, Linka és Matild egyedül maradtak.
Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett
azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson
függött.
Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem
hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.
– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem
mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is
szorít e gondolat, nem most találkozom először vele. Sok volt, a mit ez
életben le kelle fizetnem; tűréssel, szenvedéssel lefizettem mindazt.
Meg vagyok érve a halálra, s hiszem, hogy az Isten megelégli éltemet és
elvesz magához. Fájdalmaim nevét nem fogjátok megtudni, ne is tudjátok
meg soha; haljon meg bennem e titok, melynek hordozása alatt negyven
éves koromra megőszültem. De egyet mégis fel kell fedeznem előttetek.
Itt házam padlója alá kincsek vannak elásva, általam tizenhat év óta jól
ismerve, de nem érintve soha. E kincseken iszonyú titok fekszik; ezek
lételének tudása volt egész életemnek átka. Láttátok, mily szegénységben
éltem; együtt éreztetek minden nyomort velem; gondolhatjátok, hogy ez
elásott kincsen mily átoknak kelle feküdni, hogy hozzá nem nyultam,
legnagyobb nyomoruságom óráiban sem. Most ezt fel kell venni, e kincs a
tietek. Kettős vérrel van ez lepecsételve, a vér is titeket illet; de ti
le fogjátok azt tisztítani arról; lelkeitek sejteni nem fogják a
borzalmak eszméit, mik ahoz vannak kötve, s megáldja kezeitekben Isten e
pénzt. Csak egyet kérek, nem magamért, hanem ti nyugalmatokért, e
kincsről ne halljon említést a világ, mert ha megtudja azt, boldogságtok
elmegy s vissza nem jő többé. Nem lázban beszélek, világosabban szólanom
nem szabad. Tiértetek, nem magamért. – – Segítsetek a pallót
felfeszítenem…
Dezső bámulva engedett a rejtélyes nő parancsainak s a hol az mutatta,
egy fejszével felfeszíté a pallót. Egy réz üst tünt fel az alatt, vas
serpenyővel letakarva. Az üstöt kiemelé. Madild levette a fedő lemezt.
Linka a gyertyát tartotta oda. Gyémántok és aranyok csilláma ragyogott
szemeik közé.
Matild eltakarta arczát. – Tizenhat év előtt! sóhajtá fájdalmasan, –
tizenhat év előtt láttam ezeket; nézzetek oda, ott sok pénz van
elrejtve, mennyi egész életetekre biztosítani fog. Ne féljetek elvenni.
Tietek Isten és emberek előtt mind az; senki más jogot nem tarthat
hozzá, csak egyedül ti a kerek ég alatt.
– Hát én nem? rikácsolá közbe egy vadállathang s hosszú, éles körmű kéz
nyult közéjök s görcsös ujjaival bemarkolt a pénzbe.
Sikoltva tekintének hátra a nők; undok pöffedt szörny állott megettök,
kinek szemei vérben forogva nézének reájok. Szája egyik fülétől a
másikig vigyorgott.
Matild elképedve nézett a csudára. Iszonyú vonzalom kényszeríté
hozzárohanni, megölelni és mondani neki: «Fiam, elvesztett fiam!» míg
egy borzalmas sejtés lebilincselve tartá minden tagját, és taszítá
vissza.
A szörny kaczagott, hogy a vér fagyott meg bele.
– Hát nem siettek ölelésemre tíz évi távollét után? vagy tán nem
ismertek rám többé? E ferde púp hátamon, e kutyaszemek, e sörtehaj, e
páviánkezek, e görbe lábak, nem tudjátok már, hogy kit szolgáltak
egykor? nem emlékeztek rám?
Matild merőn, halványan nézett rá, és nem szólt. Linka félve rebegé:
«Makár».
– Nem Makár az én nevem, az én nevem Csudafő! rikácsolá az ijesztő, s
szétvetve köpenyét, fegyverekkel körültüzködött tüszőt mutatott elő.
A két nő sikoltva hullott egymás nyakába. Dezső bátran előlépett. «Mit
akarsz itt?» kérdé emelt homlokkal az ijesztőt.
– Hm! osztályrészemért jöttem, felelé ez daczosan, pisztolyain játszva
kezével, ti, a mint látom, ki akartatok tagadni az örökségből, hanem
jókor jöttem. S ezzel pénzéhesen, villogó szemekkel indult az üstben
rejlő kincseknek, kezeit markolásra horgasztva.
– Ne bántsd! kiálta, hirtelen felugorva székéről, az anya, s mindkét
kézzel visszataszítva a közeledőt, magát a nőoroszlán bátorságával
állítá szembe azzal.
– E pénz nem a tied, e pénz ezé itt, szólt, Dezsőre mutatva reszkető
kezével.
– Sőt nagyon is az enyém, szólt a monstrum, e pénz apámnak lélekdíja,
lelkét adta el érte az ördögnek.
– Még apád hamvai sem szentek előtted, irtózatos ember? kiálta Dezső
elszörnyedve.
– Apámé? – Tudod-e, ki volt az én apám?… A tiednek gyilkosa!… S tudod-e,
ki volt a te apád?… Az enyémnek gyilkosa. Oh, mi igen szép rokonsági
összeköttetésben állunk.
– Te őrült vagy, átkozott!
– Őrült is vagyok, átkozott is vagyok, de igazat mondok, olyan
igazságot, melytől lelked is meghalálozik. A te apád bizományban adta az
enyimnek e pénzt, az én apám eltagadta, elesküdte azt tőle, és a te apád
megölte az enyimet és magát.
– Fiam! Makár! esde a szerencsétlen anya.
– Miért hívsz fiadnak? Tán háladatos legyek azért, hogy a világra ily
nyomorúnak szültél? Az én születésemre esküdtél, anyám, az én fejemre
híttad le az átkot?… Te vétkeztél, te voltál a bűnös, s engem ért az
átok… Nézz végig… ugy-e, hogy szép vagyok?… Nincs a kerek földön oly
undok teremtés, mint milyenné te szültél engemet, s ezt köszönjem neked?
Büntetve vagy bennem, de én is tebenned. Te vétkeidért nevezsz fiadnak
engem, hát én mi vétkemért nevezlek anyámnak?!
Mindhárman szoborrá meredve állottak előtte. Az iszonyú titok fel volt
fedezve az ifju szivek előtt. Az átok újra be volt oltva.
– De lefizetjük egymásnak, a mivel tartozunk, folytatá a szörny.
Halljátok, mint zúg odakin a szél? – épen így zúgott, így tombolt
ezelőtt tíz évvel, mikor a várost fejetekre gyujtottam, – halljátok,
mint zúg a szél?… Az a percz ismét el fog jönni, – nézzetek ki! ordítá
rekedten, s az ablakhoz futott, melyen át vérrel vereslő fény kezde a
szoba sötétjébe bevilágítani, halljátok e zajt, halljátok? E perczben öt
helyen gyulladt ki a város. Hahaha! Ez a nép, mely undok fejemre
haláldíjt tett, jajgatni fog, és átkozódni és kétségbeesni! Csudafő
lelkének gyönyör kell: sírjatok, ordítsatok, csikorgassátok fogaitokat,
hadd kaczagjak rajta.
Dezső e közben férfias lélekéberséggel a szobaajtóhoz futott s azt
bezárva lelvén, kitörte, a konyha kettős ajtaja azonban hosszú szegekkel
volt beszegezve. Az utálatos szörny mindent előre jól kiszámolt: sem
kívülről, sem belőlről nem lehete az ajtót felnyitni. A kétségbeesés
erejével kezdé feszíteni azt. Fejszéje bentört, de az ajtó nem nyilt. E
közben a padlás hasadékain fojtó füstpára kezdett alászállni a szobába.
Künn az utczán üvöltő néptömeg gyűlt össze, s ez átkos név hangzék zajos
ordításban: «Csudafő». – Meglátták őt az ablakban állani, s hágcsókat
támasztának a falnak és be akartak rontani.
Sikoltva futott Matild az ablakhoz s testével elfedve fiát, lekiálta:
Nincs itt, – ne jőjjetek ide, nincsen itt senki… Az én fiam elveszett. S
feje felett égett a ház. és – Itt van Csudafő! kiálta a szörny kaczagva
s eltaszítá anyját az ablaktól. Ha tetszik, fogjátok el! jertek! s
pisztolyait felvonva, azokat a néptömegre irányzá. – Ki akar szemembe
nézni? kiáltá fogcsattogtatva, ki akar velem jönni a pokolba? s lőni
akart, midőn hirtelen hátulról két hatalmas kar vállon ragadta s kivágta
őt a szoba közepére; a lövések a levegőbe mentek, s a haragos boszuló,
gyomrára tiporva az ember-fenevadnak, lefogta kezeit s nem engedé többi
fegyvereihez nyulni.
E férfi Dezső volt.
Veszett ordítás tört ki a földhöz ütött szörny szájából s tajtékozva
marta éles fogaival izmos ellensége vállait, míg karjait a kétségbeesés
vaserejével iparkodott kiszabadítani, vagy fegyvereihez juttatni, s e
közben hánykolódva bőgött s ellenét hányta le magáról.
A fejök felett égő gerendázat világíta le reájok.
– Segítség! sikolta az ifju nő a néptömeghez. Matild pedig eszmétlenül
rogyott a kétségbeesetten birkozók lábaihoz.
A zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a szörny, nem vonaglott
többé, hanem elhagyta magát, s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar
emelkedni, hirtelen kirántá karjait s annak nyakát magához szorítva,
bőgé: «Itt fogsz elégni velem!» s nem hagyta felemelkedni.
E perczben rontott be az ablakon a boszúszomjas nép s a küzdőket
szétválasztva, Makárt gúzsba köté s örömujjongással hajítá ki az
ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel s kirohant vele a lángok
közől, s künn résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant
vissza az égő házba.
Nejének anyját s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia.
Matild ájultan feküdt a szoba közepén s az égő padlás le készült
szakadni; ott lábai előtt hevert a vérörökség, mely holta napjáig
gazdaggá fogta volna tenni, s egyszerre csak egyet lehetett a két teher
közől megmenteni.
De nem tétovázott ő. Elrugta a tűz közé az átkos kincseket, és azt a
nőt, ki annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta s kiszabadítá a halál
kezéből…
… Dezsőt és szép nejét megáldá az Isten; szegények maradtak, de hozzá
boldogok.
Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt
fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, s a mint ellebegett
lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassu,
megszelidült hangon mondta volna neki: «Megbocsátok… megbocsátok neked»…
s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom országába, honnét
kisérteni feljárt…
… Meg is bocsáta. – Az nap reggelén, melynek éjszakáján vele álmodott,
vevé hirül Matild: hogy fiát, a Csudafőt, lefejezték!…