Még 1822-ben volt az ó-g-i határban egy elhagyatott avar puszta, melynek
közepén egy odvas fa állott.
A puszta kietlen vala, sűrű bojtorjánnal és tövissel benőve; elvadult
táját kerülték a legelésző juhnyájak; a vad madár félénken repült el
fölötte; csak a zivatar látogatta meg olykor, s az év utolsó éjszakáin
két emberi árny.
Közepén mintegy elátkozva állott az odvas fa; tövén és derekán kínszülte
moha és gombák tenyésztek, egyetlen görcsös ág nyúlt fel oldaláról az
égbe, a többit leégeté a belecsapott villám. Azon egyetlen ágon, mikor a
tél zúzmarával virágoztatta fel a ligeteket, két fagyöngy-bokor zöldelt,
mint nyomorék anya keblén két szívtelen gyermek, utolsó életerejét
kiszívók.
1823-ban e puszta föld, tagosztályi per következtében, C* S. honosított
franczia marquis birtokába jutott, ki azt felszántatta, a dudvák és
bozótok rengetegét kiirtatá, s az odvas fát kivágatta.
Mikor levágták e fát, egy mélyen kivájt üreget találtak benne, mely
egész gyökeréig lehatott, s ez üreg fenekén egy ércz-szelenczét, zöld
rozsdával bevonva.
Azt hitték, hogy kincset fognak a szelenczében találni; s feltörvén,
találtak benne hosszú ősz hajfürtöt, egy pergamentdarabka körül
csavargatva; – a pergamentdarabra e szavak voltak irva nőirással: 1822.
Dec. 22. Halálos ágyamon reád emlékezem… Több semmi.
Ez igénytelen leleményt átadták a találók a tulajdonos marquisnak, ki
nekik viszonszivesség fejében adott két bankóforintot, s ezzel a semmit
nem jelentő dolgot félrevetve, az egész eseményt elfelejté.
Történt azonban, hogy a marquis úr, egy hosszú téli estén, megsokalva
mindennapi vendége – az unalomnak latogatásait, azon kezdé törni fejét,
mikép rázhassa le nyakáról e hivatlan és kelletlen társaságot. Végig
képzelte mindazon mulattató kedvtöltéseket, miknek a fölösleges időt
martalékul szokás elébök vetni, egyet sem talált köztök, melyet
jelenlegi helyzetére alkalmazhatott volna miután keveset fedezett fel
olyat, melylyel az ember magányosan is elmulathatja magát, anélkül, hogy
felebarátjai társaságára szorulna, s e szerint nem maradt mulattatására
egyéb, mint ősi képeivel körülrakni magát, s e vidám társaság körében a
legédesebb élvezetek közt bevárni az éjszakát. – Ilyen helyzetben lepte
meg a marquis urat azon szokatlan gondolat, hogy talán lehetne az
embernek magát saját eszméi, saját gondolatfüzérei által annyira vinni,
hogy hat órai örökkévalóságot szerfölötti ásítások nélkül keresztül
élhessen; azaz, hogy maga magát, anélkül, hogy passianceot játszanék,
csupán eszméi furcsasága által elmulattassa?
Ha én orvosa lettem volna a méltóságos úrnak, elméje ezen
kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének
tulajdonítandám.
Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon
láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot
tartott a gondolatok után agyának Saharájában; – hasztalan! –
gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a
teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a
muslinczák és szunyogok fellegei őgyelegnek… A túlságosan élvezett
érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek
kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt.
A marquis úr láthatott valaha versirót vajudási gyötrelmei között, a
mint a jőni nem akaró eszmét hol füle mögül, hol a tollszárból rágta ki
nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne
keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle
magát vigasztalnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van
alkotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös
kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának
felbodorítására.
Ekként hátat fordítva magának, véletlenül belebotlott emlékezetével az
említett rejtélyes szelenczébe, s a benne foglalt tárgyakra gondolt; és
ekkor jutott először azon észrevételhez, hogy ez eset regényesebb, mint
egyelőre gondolta volna. De mint lőn meglepetve, midőn figyelmesebben
szemlélve a pergamentre irott szavakat, azokat szerfelett hasonlóknak
találta saját édes anyja irásaihoz, s a hosszú ősz hajat azon hosszú ősz
hajhoz, melyet saját édes anyja viselt. Nevelte megütközését annak
emlékezete is, hogy deczember 28-án szünt meg élni, s azon év utolsó
napján el is temettetett…
Eszébe jutott továbbá azon eset is, hogy ugyan 1822-ik évi deczember
24-én az említett puszta téren egy nyomorék koldus fagyott meg; – kopasz
volt és őszszakállú; arczán egy hosszú élet szenvedései, jobb lába
helyett famankót viselt, öltözetül daróczot, azt is rongyosat; s ott a
mohos fa tövében találtatott megfagyva; – mankója forgácsaiból rakott
tüzet a fa alatt, a fa félig megégett tőle; úgy látszék, mintha ezt
egészen el akarta volna égetni, s hogy ereje elhagyta s érzé elközelgeni
utolsó óráját, bal kezével egy nagy köteg irást a tűzbe vetett, s e
helyzetben adá ki lelkét. Iszonyú hideg volt azon a télen, s azon keze a
nyomoréknak, melylyel a tűzbe nyúlt, korommá égett, többi része testének
megfagyott.
Azon csomó irás közepe kiégett, csak az elejéről és végéről maradt meg
néhány levél, s e maradványok a marquisnak adattak át, ki a nyomorékot
eltemettetni szíveskedett.
A marquis kapott a tárgy érdekességén, s előkutatta a nyomorék naplóját,
mely valahol levéltárában félretéve hentergett, s annak leveleit végig
lapozva, abban egy, a szelenczében találthoz hasonló pergamentdarabra
akadt, mely «1772» esztendő számmal s e két szóval: «Reád emlékezem»
volt megjegyezve, s hosszú hajfürttel körülcsavarva, mely hajfürt fekete
vala, mint az éj.
A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember
irásainak végigolvasására, s karszékében végignyújtózva, himzett
sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az
irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:
1772. Martius.
«Mária» – héberül annyit tesz, mint «szenvedések gyermeke!» – Nekem is
volt egy Máriám. – Az én Máriám is szenvedések szülötte volt.
Oly jól esik a szenvedőnek dicsekedni fájdalmaival elmenni a temetőbe s
megmutogatni: «Ime ez is az én halottam volt, s ez is; és ezek mind igen
szépek és igen jók valának és engem szerettek; – kivülök senkim sem volt
a világon; és most meg vannak halva és itt feküsznek – s nincs senki, a
ki szeretne a világon többé.»
Oly jól esik kevély-fájdalmasan megmutathatni a gondtalan örvendőnek:
Nézd, milyen mély ez a seb! – a milyen mély, olyan fájdalmas, – és ezt a
sebet ember viseli, – s az az ember én vagyok.
Oly jól esik végig nézhetni a világon, egy magas hegytetőről lenézhetni
rá, s elmondhatni: «Ime, e végtelenség, e minden jónak és rossznak
egyetemessége, mily nagyszerű, mily tömérdek; és e végtelenből semmi sem
enyém – csak a szenvedések; e tömérdek nép közül senki sem enyém, – csak
üldözőim.»
És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek
mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez
legalább nem fogja elfelejteni…
Most bujdosom, vándorlok a világban. Lábaimat vérzik az út tövisei,
szívemet az emlékezeté. Utitársam a zivatar és a bánat.
Nekem nem jő fel a nap, – az én szivembe nem önti balzsamát a hit, –
bennem nem él a honvágy szent keserve, – engem nem éltet a másvilág
reménye. – Nap, menyország, vallás és haza, – mindezt egy névben
vesztettem el; ez a név volt «Mária».
Szenvedek eleget, éjeim álmatlanok és nappalaim sötétek, mint az éj. –
Más nyomorultat vigasztal az, hogy nálánál szerencsétlenebb lény is van
a világon; nálam csak egy van, ki jobban szenved, – csak egy, ki több
keserűséget érez – de ez engem nem vigasztal, mert ez az egy – Mária.
1772. Julius.
Ma egy éve, hogy legelőször megláttalak, Mária.
Ha e napot kiszakaszthatnám életemből, nem volnék az a boldogtalan, a ki
vagyok. – És mégis csak áldani tudom e napot, melyen először
megláttalak.
Ki volt az, ki ez első pillanatkor szívünkbe súgta: ime, ez a te
lelkednek fele, a te gondolatodból való szív; az én életem a te életed,
az ő boldogsága a te boldogságod? Rokonok vagytok, mióta a világ
teremtve van! Ha Isten volt, miért kárhoztat így? ha vakeset volt, miért
hogy nem kerülhettem el üldöző kezét?
* * *
1771-ben egy nyári alkonyatkor a budai hegyek közt iszonyú forgószél
támadt; – a hegyekről alárohanó viharok, egymással ölbe kapva, egy
nagyszerű légorsóvá egyesültek, melynek feje az egek magasságában a
felhőkön túl enyészett el, míg talapja világrontó pusztítással söpörg
végig a szétkuszált vidékeken. – Az egész mindenség egyetlen egy
örvénynek látszott, mely az elemeket chaosszerű rohamban akarta
összevegyíteni. A légben szétszaggatott asztagok s töveikből kicsavart
tölgyek pozdorjáit csóválta az iszonyatos typon, míg a szüntelen sűrűdő
fellegek vereslő kavarékát sűrű lángostorok kígyózák keresztül.
Egy érütésig csend lőn a vihar közepett; mintha egy varázsszó állította
volna meg a korlátszakasztott zivatart; a levegő elfult, az ég agyon
akarta nyomni a földet; – a nap elsötétült, a természet elájult; éjszaka
lett, mint azon a napon, melyen az üdvözítő megfeszítteték; s e nappali
éjben a felhők sötétvörös méhében egy, a napvilágot felülhaladó lobbanás
ütött ki, bevilágítva a messze terülő világot, mintha az ég hasadt volna
meg, hogy kiömlő fényével minden szemet megvakítson. Erre bódító
levegőrázkódás következett; az ember az eget érzé oszlopaiban ingadozni
s egy csattanás, mitől a hegyek rendültek meg alapjaikban, s a vén Duna
lázadva hágott ki partjaira, úgy tetszék, mintha a föld vettetett volna
ki sarkaiból… A villám a Szentgellért-hegybe csapott le.
E tünemény után a légnyomás rögön eloszlott, az ég erei megszakadtak, s
egyszerre egész terhes felhők rohantak alá, egymásba szakadva a hegyek
közé.
Épen ekkor népünnep volt a budai hegyek között.
E hegyekről mély utak vezetnek alá.
A megrémült sokaság a mély utakba rohant, s a hol kerülte, ott találta
meg halálos veszélyét. – Pillanatok múlva e hegyi utak a
felhőszakadástól támadt vízáradások medreivé lőnek; a vízrohamok a
képzelettől utól nem érhető erővel rohantak a hegyekről alá, roppant
szikladarabokat sodorva magukkal, miknek szakadatlan gördülését csak
hosszasan tartó menydörgéshez lehetne hasonlítani.
Rémséges zaj hallaték: imádság, jajgatás, segélyordítások hangjai. Míg
az ég, mintha nem akarná hallani imáikat, meg nem szakadó dörgésekkel
süketítette meg magát.
Térdemre esém; – azt hittem, hogy a megigért nap, a minden élő halálának
napja eljött; az éj, mely minden napnak éjjele, a percz, mely az
évezredeket befejezi, mely után nem lesz többé sem idő, sem tér. Ég és
föld, élet és halál, nap és csillagok, öröm és fájdalom egymásba fognak
omlani, s lesz – mint volt időknek előtte – semmi és sötétség a nagy
világ helyén.
– Irgalmas Isten! ordítá a nép.
– Isten-itélet! harsogák a viharok; ég és föld kiálták: «Jaj annak, a ki
született!»
A vízár mindig növekedő dühvel rohant a hegy lejtőjén alá, mindent
elsöpörve, a mi útjába akadt. – Olykor a sárga iszapos zuhatagban
egy-egy emberfő hosszú haja tünt elő, majd ismét egy gazdátlan kalap,
vagy egy ruhafoszlány, el-elbukva, majd ismét felmerülve.
Meghalt minden szeretet: testvér nem kereste testvérét többé, barát
barátját, férj nejét, anya gyermekeit; csak egy indulat maradt élve, –
az önszeretet. – Futott, ki merre látott.
A közrémület ezen perczeiben, a mint egy szikladombon térdepelve, magam
elé a tajtékzó rohamba letekinték, egy zöld dombocska közepén, melynek
két oldala mellett csapott el a zuhatag, azt, mint egy szigetet véve
körül, hölgyet láttam aléltan feküdni, – két keze imára összetéve feküdt
ölében, hosszú fekete haja ázottan csüggött keblén, mely fehér volt,
mint a liliom. – Egy fiatal leányka volt; becsukott szemeivel, mint egy
alvó angyal feküvék ott; halvány szelid arcza, gyönyörű homloka és
gyöngéd ajkai most is ide vannak rajzolva szívembe.
A vízroham mindig magasabbra hágott, s a kis szigetet mindig
keskenyebbre mosta; még néhány percz… és a szende leányka visszatért
volna oda, honnét eljött – az égbe.
Jaj nekem, – jaj azon pillanatnak, melyben őt megszabadítám!
Nem láttam többé veszélyt az övén kívül; nem éreztem félelmet, csak
egyedül ő miatta.
Megvallom, azon gondolat is átvillant lelkemen, hogy ha csakugyan lesz
egy más világ, s a jövő percz azt megmutatja szemeim előtt: ő hozzá oly
közel, nem fogok elkárhozhatni.
Közepébe ugrottam a rohanó vízárnak.
A dombon, melyen álltam, egy terebélyes fa volt; alig léptem el alóla, a
villám tövig széthasította a fát… Mért nem maradtam alatta!?
Felragadtam karjaimra a leánykát; azt a kéjt, melynek helyét egy ötven
éves életen át fájdalom és bú tölték be szívemben, mind e pillanatban
érzette át szívem, – meg is adózott érte…
Magamhoz ölelém őt; eszméletlenül hajlott vállamra, csak szíve gyöngéd
pihegése jelenté, hogy él. Oh ekkor hittem, hogy ha a világ elmúlik is:
én és e pillanat emléke élni fogunk.
Fel! fel! a hegytetőre. Lenn a halál! kiálték, vagy tán csak gondolám,
annyira zavarva voltak bennem gondolatok, érzések és sejtelmek e
pillanatban, s rohantam vele a hegy lejtőjén fölfelé. Épen ekkor csapott
keresztül a zöld halmocskán a zuhatag, s mázsás köveket hengerített át
fölötte. Ha a sors úgy szeretett volna bennünket, mint édes apa szereti
gyermekeit, azon köveket egy perczczel elébb küldötte volna.
Fölértem terhemmel a hegytetőre, s ott letevém őt; mellé térdepeltem,
angyalfejét ölembe helyezém és imádkozám.
Mit imádkozám? Hihetőleg őrült dolgokat, tán istenkáromlást beszéltem
hála és könyörgés hangjai helyett. Az ég királya a viharok süvöltésében,
a villámok harsogásában kiáltá le a világnak: «Portömeg, én vagyok a te
urad!» – Mindenki arczra borult előtte félelmében; a hegyek remegtek;
csak én voltam idvezült annyi síró között; csak én nem remegtem.
Azért vagyok most egyedül kárhozott annyi boldog között.
Hol van szó leirni azon pillanatot, midőn szemeit először felveté, azon
szemeket, melyek éj és csillag, világ és sötétség egy személyben; midőn
karjait hálateljesen fölemelé és vállaim körül fűzte; midőn remegve
simult hozzám közelebb és oly esengő hangon kért, hogy legyek védője? –
És én megesküvém az Istenre és üdvösségemre, hogy őt lelkem minden
erejével fogom sors, emberek és viharok ellen védelmezni. – Ezért nincs
most, kiben megbízzam, Isten; ezért nincs, melyben reméljek, számomra
üdvösség. – Hamisan esküvém.
* * *
A vihar elmult, – a világ megmaradt; az ég kék lett újra, a föld újra
zöld, – a megholtakat eltemették – sírjaikat fű nőtte be és a
feledékenység. – – Marie nőm lett.
Titok, mély titok volt az egész.
Marie gazdag volt, én szegény. – Egy ismerős lelkész, mindkettőnknek
bizalmas barátja, adott össze bennünket; kívüle senki sem ismerte
viszonyunkat, senki.
Nem – – a menyország örök üdvössége nem lehetett oly édes, mint azon
napok boldogsága volt, midőn lopva, titokban kerestük fel egymást egy
ismert árnyékos fa tövében; kar karban, szív szívben, hallgattuk a
csalogány éji dalát, s hosszan merengve néztünk egy csillagot, mely oly
fényesen mosolygott reánk.
Ragyogó volt a csillag – ragyogóbb valamennyinél: mintha a világ
középpontján lett volna napkirály, mely fényét messze, miliárd
mérföldekre küldözi szét, még ottan is tündöklött. Ha elmegyünk innét,
innét e földről, ha meghalunk, – mondók sokszor édes ábrándozásaink
közt, – e csillagot választjuk lakhelyül, oda fogunk menni, egyszerre és
mind a ketten. – Nem tudom honnét, mindkettőnkben ez egy eszme
keletkezett, hogy az élet után a csillagokat fogjuk végig vándorolni, s
így lesz örökkétartó a másvilág.
Ez volt az élet! ez volt a kéj! Egy percz e létből, egy csepp e
boldogságból, napokat édesít meg fájdalomban hosszú életemből, s hogyha
még félszázadig tartana is e kín, melynek élet a neve: ama messze elmúlt
napok még mindig fényt vetnének reá, bágyadtat ugyan, de kedveset.
Nem hiszem, hogy valaha ember oly boldog lehessen a síron innen; hogy
egy csókban, egy ölelésben, melyet egyszerre két szív érez, oly kéj
legyen! hogy egy mosolygás, egyetlen ige a lelket oly magasra birja
fölemelni, mint a mily magasan voltam én, a mily magasról estem én alá.
Oly sokat szeretnék beszélni; – zivatarban utazónak a mosolygó napvilág,
tengervészek közt hányatottnak a zöldülő part, elesett angyalnak a meny,
nekem az elvesztett paradicsom oly kedves emlékek; – de nem fogom
magamat tovább gúnyolni: megmutatom másik felét életemnek, – az
éjszakát, a fagyos, világtalan, szélvészes éjszakát, hol viharban
bujdosik keresztül az élet nem ismert tájakon; majd sírhalmokon, majd
temetetlen fekvő halottakon lépdel keresztül; majd vérben gázol egyedül,
társtalanul, vezető nélkül, s a sírt, melyet keres, a magáét, nem
találja a sötétben.
Marie atyja gazdag kereskedő volt, – legalább azt hitte róla a világ… A
világ sokszor csalódik. Történt egy napon, hogy a gazdag kereskedő két
roppant vállalatban – miknél minden vagyonát koczkára tevé – megbukott.
– Koldussá kelle lennie… Nem elég… Bukása miatt börtönbe kerülhetett…
Így akarták hitelezői. – Csak egy mód volt megszabadulhatására… Egyetlen
egy!! Hitelezői között egy gazdag külföldi úr volt: C. M. marquis vagy
gróf; s ez kész volt nagy összegre menő adósságát a kereskedőnek
elengedni, ha leányát neki adandja. – A kereskedő azt kérdte «nőül-e?»
és a marquis nagyot kaczagott e kérdés felett. A kereskedő becsületes
ember volt és jó apa… haza ment s főbe lőtte magát…
Ekkor az anyának tevé a marquis az ajánlatot. Az anya elég vigyázatlan
volt ezt leányával tudatni, s egyszersmind megismertetvén vele
helyzetüket, értésére adni, hogy ha a marquis kivánatának nem enged: ő
is azt fogja tenni, mit férje tőn.